Silence in the Library- Malfoy&Granger

Az utóbbi időben még a szokásosnál is jobban bele voltam temetkezve a tanulásba és az olvasásba. Lassan kezdtem azt érezni, hogy ha nem feledkezhetek bele egy-egy könyv nyújtotta nyugalomba, akkor meg fogok őrülni. Az elmúlt időszak minden volt, csak nem nyugodt. A tanárok halálra kínoztak minket az órákon leadott anyagokkal, és azzal, hogy körülbelül minden órára kellett legalább egy tekercses beadandót csinálni. Ráadásképpen ott volt az a dolog is, amitől már úgy zsongott és fájt a fejem, hogy azt éreztem, szétrobban, pedig nem is az én apámról volt szó. Mindannyian nagyon szerettük Mr. Weasley-t, és az, hogy most a feszültség és a bizonytalanság a tető fokára hágott, kicsit sem tett jót nekünk. Ron és Ginny az ellenségének tekintett mindenkit, aki kicsit is más szemszögből nézte a dolgokat, legalábbis amikor legutóbb beszéltünk, még ez volt a helyzet. Persze megértettem őket, de én még mindig tartottam magam ahhoz, amit mondtam nekik. Mégpedig azt, hogy attól, hogy mindenkire megjegyzéseket tesznek, elbagatellizálják mások problémát és nem hajlandóak elismerni, hogy ez a logikus eljárás, senkinek sem lesz jobb, az apjuknak sem. Harry persze nem foglalt állást, amit meg is értettem, mivel normális esetben én is féltem volna Ginny haragjától, de ez… nem volt normális eset.
Így inkább ma is a magányos, könyvtárban való tanulást választottam, és a Mágiatörténetre kért 1 méteres dolgozathoz, ami a híres boszorkányok és varázslók tetteiről szólt, felpakoltam egy halom önéletrajzot, a legrégebbitől a legújabbig, ami nem volt más, mint Delacroix professzor önéletrajzi könyvet. Ezekkel együtt, lehajtott fejjel, sebes léptekkel indultam meg a legeldugottabb asztalhoz, mivel senkihez és semmihez nem volt kedvem. Csak egyedül akartam lenni és belefeledkezni a házi feladataimba.

Egy halom könyv társaságában töltöttem az időmet a könyvtárban. Rengeteg beadandó halmozódott össze, meglehetősen rövid határidőkkel, egyedül talán a számmisztika nem szerepelt ezen a listán. Coliandernek érzéke volt hozzá, hogy akkor találjon ki időigényes és körmölős feladatot, amikor volt is rá kapacitásunk, nem pedig ő is beállt a sorba a többiek mögé. Fura nő, hogy nem akar ő is halálra kínozni minket. A bájitaltannal kezdtem, mert talán azt utáltam a legkevésbé a sok unalmas, és legtöbbször hihetetlenül haszontalan anyag közül. Nem mondom, hogy nem voltak kivételek, mert az SVK, az átváltoztatástan, és néha még a bűbájtan sem tartoztak a gyűlölt tárgyak közé, de azért általánosságban ez volt jellemző. Hála a múltkori büntetőmunkának, tökéletesen tudtam, hogy mit és hol keressek. Talán ez volt az egyetlen olyan feladat, ami még a hasznomra is vált, pedig sosem gondoltam volna. Lehet legközelebb barkóbázni fogok, hát ha kapásból egy RAVASZ vizsgát ér majd. Ezek után már semmi sem lehetetlen.
Az arcomat a tenyerembe támasztva meredtem bele a Leghatóbb ördöngös italocba, aminek a nyelvezetétől majdnem kifolyt a szemem és leállt az agyam. Unottan lapoztam benne kettőt, hogy végre megtaláljam azt, amire nekem volt szükségem. Két könyvsokk általi agyvérzésből felpillantva sikerült kiszúrnom Granger-t, aki valami külön világba merülve próbált meg elviharzani mellettem. Ismétlem, próbált. Egy határozott, de a legkevésbé sem túl erős mozdulattal ragadtam meg a csuklóját, hogy a mellettem lévő székre ránthassam. Eleresztettem őt, hogy elkaphassam a könyvek seregét, amiket magával cipelt. Sejtettem, hogy a frászt fogom hozni rá, amitől majd kiszámítható módon eldobja őket a védekező reflex miatt. Tipikus.
-Bocs. -vontam meg a vállamat, majd lepakoltam a köteteket az asztal szabad felére.
-Mit csinált az öreg Weasley, amiért a Minisztérium így kiakadt rá? -kérdeztem rá kertelés nélkül, de azért visszafojtott hangon, elvégre nem az időjárásról csevegtünk, na meg a könyvtárban voltunk, ami Madam inkábbnemakaromhogyhozzámszóljon Cvikker felségterülete.
-Még az apámat is kihallgatták, és olyanokat kérdezgettek tőle, hogy képes lenne-e embert ölni. Mi ez az új hülyeség? -ráncoltam a homlokomat értetlenül. Azt neki nem fejtették ki, hogy mi ez az egész, csak kérdéseket tettek fel neki.
-Tegnap még én voltam a főellenség, ma pedig már elvették a címemet. Ráadásul pont egy Weasley. -kivételesen ebben nem volt semmi bántó jellegű, csak fura lett volna, ha helyette azt mondom, hogy előbb kellene apámat felelősségre vonni bármi miatt, mint a Weasleyk apját, aki sosem tűnt gyilkos alkatnak vagy csak szimplán rossz embernek.

Miután összeszedtem a nekem kellő könyveket, gyors és határozott léptekkel indultam meg a lehető legeldugottabb asztal felé, hogy ne kelljen senkivel se találkoznom. A fejemben kavargó gondolatoktól amúgy sem lettem volna túl szórakoztató társaság, és nem akartam a legkisebb interakcióba sem kerülni másokkal.
Teljes mértékben ezekbe a gondolatokba merültem, amikor egy hirtelen érintést éreztem meg a csuklómon, mintha valaki elkapta volna. A döbbenettől és a rémülettől eldobtam a könyveimet, de még sikítani is elfelejtettem, olyan hirtelen találtam magam egy széken. Egy ideig behunyt szemekkel, pihegve próbáltam meg lenyugodni, majd mikor az a valaki, aki „elrabolt” engem megszólalt, kinyitottam azokat, hogy végre meg is lássam a hang tulajdonosát. Nem tévedtem, Malfoy ült az asztal másik székén, és éppen a könyveimet pakolta fel az asztalra.
-Majdnem szívrohamot kaptam miattad, meg is átkozhattalak volna, erre annyit mondasz, hogy „Bocs”?! –néztem rá felvont szemöldökkel, elfojtott hangon sziszegve felé a szavakat. Amint azonban tovább beszélt, teljes döbbenettel meredtem rá, hogy mégis mit gondolhat magában, hogy csak így megkérdezi, mit csinált Ron és Ginny apja.
-Mi közöd neked ehhez? –néztem rá kissé talán túlságosan is bosszúsan, majd kicsaptam a legrégebbi önéletrajzi könyvet, hogy lapozni kezdhessem. A kezemben azonban megállt a könyv lapja, amint közölte, hogy az ő apját is kihallgatták. Olyanokat kérdeztek tőle, amire még a gyomrom is görcsberándult és megint elkapott az az émelygés és sírás közeli állapot, ami akkor tört rám, mikor megtudtuk, mivel gyanúsítják őt. Mrs. Weasley ragaszkodott hozzá, hogy mi is legyünk ott, amikor elmondtak a gyerekeiknek, mert számukra mi is olyanok voltunk Harry-vel, mintha az övéik lettünk volna.
-És… és… apád… mit mondott a kihallgatáson? –néztem rá falfehér arccal, miközben becsuktam az előttem lévő könyvet. Most már nem tudnék arra koncentrálni, ami benne van.
-Mr. Weasley… ő… rosszkor volt rossz helyen. Ő… csak… áldozat. Tudod, hogy Flitwick nem tért vissza a tanévkezdéskor, ugye? Azt gondolják, hogy talán… köze van az eltűnéséhez… és hogy talán ő… -néztem Malfoy-ra segítségkérően, amivel azt akartam neki sugallni, hogy ne akarja, hogy kimondjam azt, amit most jelenleg mindenki hisz a Weasley gyerekek apjáról.

Inkább nem szóltam semmit, csak furcsa képpel néztem rá, mikor arról hablatyolt, hogy akár meg is átkozhatott volna, meg szívrohamot kaphatott volna, szóval nem intézhetem el az esetet egy szimpla boccsal. Tudtam, hogy itt még nincs vége a tipikus Granger féle színjátéknak, így türelmesen kivártam. Nem tévedtem. Jött is a bosszús tekintet és a számonkérés, hogy képzelem én azt, hogy nekem bármi közöm is lehet a Weasley családfő viselt dolgaihoz. Cinikus mosolyra váltottam, had dühöngje csak ki magát. Az egyik könyvet hangos puffanással nyitotta ki, hogy színpadiasan lapozgathassa, mint akinek fontos dolga van, és nem hajlandó tudomást venni rólam. Én csak összeszűkült szemekkel figyeltem őt, ahogy a töménytelen mennyiségű por felszállt az ósdi önéletrajzi kötetből.
Tudtam, ha elmondom, hogy az apámat is kihallgatták, akkor végre hajlandó lesz félretenni a fellengzős stílusát, és talán figyel is, nem csak okosít itt az erkölcsről, meg hogy mit akarok én mások nyomorán szórakozni. Újra csak pislogni tudtam, mikor egy hirtelen ötlettől vezérelve becsukta a dohos könyvet, hogy ismét irdatlan sok port okádhasson magából.
-Hagyd ezt abba! -húztam tőle minél messzebbre a könyveket, mert ha így folytatja, por allergiám lesz.
-Mit mondott volna? Az igazat. -forgattam meg a szemeimet. Szándékosan az idegeit akartam tépkedni, cserébe a könyvcsapkodós mutatványért. Tudom, hogy arra számít, hogy az apám mindenféle aljasságot mondott Weasley apuról, és megpróbálta még jobban bemártani, bármibe is keveredett. Csak azt felejti el, hogy az ex-halálfaló Lucius Malfoy-nak már nem sok befolyása lehet a Minisztériumban. Ebben-abban persze kérik a segítségét, hisz nála jobban nem sokan értenek a fekete mágiával kapcsolatos tárgyakhoz. De ez elenyésző.
-Hogy amilyen lepkelelkű, senkinek sem tudna ártani. -vontam meg aztán a vállamat egyszerűen. Persze a családjáért lehet ölne, de csak úgy bármilyen egyéb formában, kizárt. Már épp rászóltam volna, hogy nem kell túlpörgetnie magát, én is azt mondtam, hogy ártatlan, de végül jobban érdekelt az, hogy ő tudta, hogy miről van szó pontosan. Flitwick nem jött vissza tanítani az iskolába, mert teljesen köddé vált, és azzal gyanúsítják Weasley patkány apját, hogy ő a felelős érte.
-Mi!? -ezt mind sikerült összehoznom. Ekkora baromságot már rég hordtak össze nekem, pedig éveket töltöttem Crak és Monstro társaságában.
-Sosem bántotta volna Flitwick-et, még csak a nézésével sem. Szerintem ők voltak a jámbor klub alapítói is. Ha már mást nem tudtak letenni az asztalra. A pennán kívül. -elismerem, Flitwick nem volt annyira rossz tanár, szigorú és gonosz meg végképp nem.
-Hogy jött a képbe Weasley? -ez nekem még mindig nem világos.

Miután sikerült leküzdenem a kényszert, hogy megint behúzzak neki, fogtam magam és inkább az első és legrégebbi könyvnek szenteltem a figyelmemet, ami annyira poros volt, hogy esküszöm, egy koponyát láttam felszállni a porfelhőben. De nem akartam ezzel foglalkozni, mivel semmi kedvem nem volt a kárörvendését hallgatni azzal kapcsolatban, hogy Ron és Ginny apját épp a Minisztériumban vallatják és gyanúsítják azzal, hogy ő tette volna azt, amit.
Végül akkor figyeltem fel rá megint, amikor kijelentette, hogy az apját is kihallgatták, amitől semennyire sem nyugodtam meg. Hihetetlenül kezdett el kalapálni a szívem és komolyan nem tudtam elképzelni, hogy vajon mit mondhatott Lucius Malfoy Arthur Weasley-ről. Az a helyzet, hogy bármit kinéztem volna belőle, így inkább csak csendben meredtem rá, mikor azt mondta, hogy az igazságot.
-Kinek az igazát? A sajátját, vagy a rendeset? –tudom, hogy ez aljas volt és gonosz, de az eddigi tapasztalataim alapján nem lehettem biztos abban, hogy valóban olyannak állítja be Mr. Weasley-t, amilyen.
Egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat, mikor közölte, hogy az apja azt mondta, a férfi nem lenne képes senkit sem bántani, így végül megosztottam vele, hogy bizonyára tudja, hogy a bűbájtan tanár nem tért vissza az iskolába és azt gondolják, hogy Arthur Weasley… hogy ő ölte meg vagy bántotta a férfit. Szerencsére ezt nem kellett hangosan kimondanom, így is értette, mire akartam kilyukadni ezzel az egésszel. A megjegyzései kissé sértőek voltak, de eszemben sem volt most kötözködni vele, jobban lekötött az, hogy még szerinte is baromság a férfit gyanúsítani.
-Igen, ezt nem értette senki, hiszen Flitwick egy jóságos, kedves és szerény ember volt. Élt-halt a tanításért és az iskoláért is. –jegyeztem meg a dolgot arra reagálva, hogy Mr. Weasley-vel együtt ők voltak a legjámborabb emberek, akiket ismert.
-Úgy, hogy… -vettem még inkább suttogóra a hangomat, mert már így is hallottam pletykákat és nem akartam, hogy valaki még tovább cifrázza a történteket.
-Még a nyáron, az igazgató kapott egy levelet Flitwick-től, amiben leírja, hogy nem tér vissza. McGalagony professzornak furcsa volt, hiszen ők nagyon jóban voltak és a levél nem olyan volt, ahogy azt Flitwick fogalmazná meg, túl tárgyilagos volt. Elvitte Piton-nak, aki feltörte a varázst a levélen, és kiderült, hogy a kézírás Mr. Weasley-é. –fújtam ki aztán a levegőt, hogy kicsit rendezhessem a gondolataimat.
-Nem tudom, hogyan, vagy miért történt, csak azt tudom, hogy hülyeség az egész. Azt sem tudjuk, mit keresett Flitwick a Minisztériumban aznap… és kötve hiszem, hogy a muglik és a mugliszületésűek kérdésén vesztek volna össze, mivel a professzornak soha, semmi baja nem volt velünk. –ráztam meg a fejemet egy értetlen arckifejezés kísértében, hogy aztán az egyik hajtincsemmel kezdhessek el játszani.
-Szörnyű ez az egész. Valahol szabadon van egy ember, aki talán megölte a professzort és aki besározza Ron és Ginny apját…

Voltam olyan nagylelkű, hogy az apámra tett jogos, de sértő megjegyzéseit elengedtem a fülem mellett. Jelen esetben a saját igaza ugyanaz, mint a valóság, és ezt vele is megosztottam, amitől láthatóan megkönnyebbült, és a szín is visszatért a sápadt arcára. Jobban érdekelt, hogy fordulhatott meg bárkinek is a fejében egyáltalán ekkora baromság és képtelenség, hogy Weasley ölte meg Flitwick-et. Közelebb húzódtam hozzá a suttogóra fogott hangja miatt. Felvázolta, hogy minden egy levéllel kezdődött, amit a bűbájtan professzor küldött Coliandernek. McGalagony kiszúrta, hogy valami nem stimmel vele, Piton meg igazolta. A kézírásról kiderült, hogy a vörös banda apjáé. Furcsán néztem rá, mert elég zavaros volt ez az egész.
-Ez elég béna, bárki is csinálta. -jegyeztem meg csak ennyit. Mert ha mondjuk az apámra kenték volna, róla a halálfaló múltja miatt bárki simán elhiszi, hogy megöli, aki nem szimpatikus neki. Ennél jobb, hitelesebb bűnbakot is kereshetett volna az illető. Biztos nem egy lángész, és hamar elkapják majd.
Aztán szöget ütött a fejemben az, amit Granger mondott, így inkább én is becsuktam a bájitaltan beadandóhoz kiválasztott könyvet. Állítólag Flitwick a Minisztériumban járt, mikor megölték. Ezért juthatott eszébe az illetőnek épp Arthur Weasley.
-Az apám még a nyáron találkozott Flitwick-kel pont a Minisztériumban. Ő sem értette, hogy vajon mit kereshet ott, nem igen volt rá jellemző a minisztériumi látogatás. A Tárgybűvölésügyi Ellenőrző és Nyilvántartó Hivatal vezetője mondta neki, hogy elég gyakori vendég lett a Miniszteri Titkárságon. Azért kampányolt a vezetőknél, hogy ne egy idegent rakjanak a Roxfort igazgatói székébe, hanem McGalagony-t, mert az iskolának nincs szüksége egy bábra. -ugrott be ez az egész. Akkor igazából nem tűnt fontosnak. Meg egészen mostanáig sem, mivel nem tudtam, hogy miről is szól igazából ez az ügy.
-Flitwick-nek több időpontja is volt még. Ezen jelent meg utoljára, másnap már nem, és a többin sem. Nem láttak bele többet, azt gondolták, hogy feladta, mert a Miniszter nem akarta semmiképp sem megváltoztatni a döntést. -ő meg nem akart olyan helyen dolgozni, ahol nem ért egyet az igazgató személyével.
-De ha akkor történhetett vele valami, mindenki gyanús lehet, aki aznap járt azon a részlegen. -vetettem rá egy kérdő pillantást. Mekkora szemétség, hogy akiket Weasley-ről kérdezgetnek, nem tudják, hogy miért. Ha akkor elmondják az apámnak, lehet már szabad lenne, nem pedig egy hónapja azzal vádolják, amit még lidérces álmaiban sem képzelt volna magáról.

-Igen, béna. Bár az az igazság, hogy ez felvet némi… problémát. Valaki vagy tényleg ennyire ostoba, vagy csak azt akarja elhitetni, hogy valaki olyan csinálta, aki ostoba. –jegyeztem meg a dolgot kissé elgondolkozva, még mindig a hajamat csavargatva, ahogy cikáztak a fejemben a gondolatok.
Beavattam abba is, hogy senki nem tudja, miért ment Flitwick a minisztériumba, így meg elég nehéz bármit is kiokoskodni, mire elkezdett beszélni és elmondta nekem, hogy az apja találkozott Flitwick-el még a nyáron. Érdeklődve, és némileg talán reménykedve hallgattam végig őt, hiszen abban bíztam, hogy talán az sül ki belőle, amit szeretnék. Megtudtam, hogy azért ment oda, hogy kijárja, Mcgalagony legyen az igazgató és ne Coliander, aki a minisztérium embere. Igen, ezt el tudom róla képzelni, hiszen nagyon jóban vannak… voltak a tanárnővel és minden bizonnyal szívesebben dolgozott volna alatta, mint bárki másnak. Viszont nem tulajdonítottak neki nagy jelentőséget, mert azt gondolták feladta. Ezen egy kissé felháborodtam, de most túlságosan lekötött az, hogy nagy szemekkel nézzek a mellettem ülőre.
-Akkor ez azt jelenti, hogy… ha… ha ezt elmondjuk az igazgatónak, vagy McGalagonynak, akkor talán az apádat újra meghallgatják, és akkor kiderülhet, hogy ki akarja besározni Mr. Weasley-t. –néztem rá most már sokkal élettel telibb szemekkel, és a lehető leghálásabb mosolyomat varázsolva az arcomra.
-Ha ez igaz, akkor talán még október elejére vége lehet ennek az őrületnek, csak… azt nem értem, hogy miért nem kereste senki? Mármint… ha időpontja volt, legalább levelet küldhettek volna neki, hogy amúgy ők várják, és szégyellje magát, hogy nem jelent meg. Flitwick biztosan nem adta volna fel, ha pedig mégis, akkor sem biztos, hogy nem jött volna vissza. Attól még itt dolgozik McGalagony is, és a maga módján Piton-nal is jóban voltak. –most, hogy már sikerült visszanyernem az életkedvemet, mégis csak kimondtam hangosan ezeket a gondolataimat is. Utálom, hogy így mennek a dolgok és nem is érdeklik egymást az emberek.
-Apád vallomása mentheti meg Mr. Weasley-t… -jelentettem ki újra, habár ez sokkal inkább magamnak szólt, mintsem neki, hiszen még mindig nem tudtam elhinni, hogy pont a vele való beszélgetés alkalmával tudok ebben a hónapban először reménykedni.

-Ez elég jó észrevétel. -volt benne logika, hogy talán valaki csak megjátsza ezt az ostobaságot, hogy ezzel leplezze a valódi tudását. Túl van gondolva, de pont ettől lehet hiteles. Nem tudom, hogy a Minisztériumban kinek állhatott érdekében megölni épp egy volt roxforti tanárt, azok közül is a legártatlanabbat, hogy pont a legbárgyúbb mugli imádó, varázslók szégyenére kenje azt. Arthur Weasley lehet véráruló, de biztos, hogy jó apa és nem ártana senkinek sem.
Halványan viszonoztam a sajátommal a hálás mosolyát. Ha a múltkor azt gondoltam, hogy Hermione Granger még sosem nézett épp rám nagy, bűnbánó, barna szemekkel, akkor ezt a listát most szeretném kibővíteni ezzel a mostanival is. Olyan volt, mintha...
-Apám megöl, ha miattam újra el kell ismételnie, hogy valójában nem tud semmi rosszat mondani Weasley-re. -húztam el a számat. Igazából ez elég kicsi ár volt ahhoz képest, hogy kiengedjék a cellájából és hazatérhessen a családjához. Ha az én apám megúszhatta az Azkabant, akkor az ő esetében ez a minimum. De én nem mondok ilyen jófej és nyálas dolgokat, pláne nem a Weasley patkány pereputtyára. Hová fajulna ez a világ!?
-Remélem az én ügyemben is ilyen lelkesen nyomozol majd. Bár ott legalább egyértelmű lesz a tettes kiléte, szóval sok munkád nem lesz. -nyomatékosítottam benne a tényt, hogy ha egyszer hazakeveredek az iskolából, akkor apám élve megetet a kutyáival.
A fejemet ingattam csak, amikor felszínre tört az igazságérzete, és azt boncolgatta, hogy miért nem kereste senki a tanárt, mert Flitwick nem adta volna fel, és attól még visszajött volna tanítani, és így tovább...
-Ne légy naiv, Granger. A Minisztérium nem gondol bele ilyenekbe. -forgattam meg a szemeimet egy hitetlen sóhaj kíséretében. Amennyire okos, legalább annyira álomvilágban él néha. Az apád vallomása mentheti meg Mr. Weasley-t kijelentés hozzott vissza a jelenbe.
-Ne mondd el többször! Ahányszor csak elismétled, annyi ujjamat tépi le az egyik ír farkaskutya. -a gondolattól is viszolyogtam. A számmal kell majd írnom a három tekercses beadandókat, mert Piton a végtagvesztést nem fogadja el.
-Szerintem Coliandernek szólj. Azzal megspórolsz egy felesleges kört McGalagonynak, és nem mellesleg a vörös boszorkány rögtön küldheti a baglyot a Minisztériumba, meg egy gyásztáviratot anyámnak. -dőltem rá a padra, mint akit már most eltalált egy gyilkos átok. Az utolsó szavaim Filkó! Pityer! Varkocs! Dzsúzli!, hogy egy klasszikus flúgost idézzek. Jelenleg én sem álltam távol attól az elmeállapottól.

Miután megtudtam, hogy az apja találkozott Flitwick professzorral a nyáron, máris egy fokkal kevésbé éreztem magam egy hullának, akit csak a tanulás iránti szenvedély visz előre. Elképesztően hálás voltam érte, hogy ebbe beavatott, amit felé sem akartam rejtegetni, így a lehető leghálásabban és legőszintébben mosolyogtam rá, amit ő valamiféle halvány mosollyal viszonzott, én pedig örültem, hogy nem jegyezte meg, hogy rá márpedig ne nézzek így. Ha akartam volna sem tudtam volna letörölni a boldogságot az arcomról, még akkor sem, ha Malfoy szerint az apja megöli emiatt. A megjegyzésére, hogy reméli, az ő ügyében is ilyen lelkesen nyomozok majd, csak egy halk kuncogás volt a reakcióm.
-Ezek után bárkivel szemben szívesen nyomozok miattad. –küldtem felé egy újabb mosolyt, majd végül sikerült visszarendeznem az arcvonásaimat az eredeti helyzetükbe, hogy ne úgy figyeljem őt, mintha az arcomra ragadt volna egy boldogságot sugárzó görbe. Így inkább kifejtettem neki a nemtetszésemet azzal kapcsolatban, hogy senki sem nyomozott a professzor után, pedig bizonyára nem adta volna fel ilyen könnyen a McGalagonyt illető igazgatói posztért való harcot, illetve ha mégis, akkor is visszajött volna tanítani. Erre megkaptam tőle, hogy ne legyek naív, ez a Minisztérium szempontjából nem érdekes, így nem gondolnak bele.
-Ez a baj… ez az egész rosszul működik. –na nem mintha én valaha is Miniszter lennék, de akkor is… bosszantó volt, hogy csak úgy hagynak elveszni olyan remek embereket és tanárok, mint Flitwick.
Az újabb megnyilvánulására aztán csak furcsán néztem rá, hiszen nem értettem, hogy jönnek ide a farkaskutyák.
-Az egyik ír farkaskutya? Apádnak vadászkutyái vannak? –néztem rá elkerekedett szemekkel. Persze nem mondom, hogy tudnom kellett volna róla, hiszen sosem érdekeltek igazán a dolgai, ahogy őt sem az enyémek, de ez valahogy meglepett. Tudtam, hogy Lucius Malfoy szereti a veszélyes dolgokat, de hogy még a kutyákban is azokat kedveli, amik parancsra szétszaggathatnak… ez valahogy furcsa volt.
Csak a fejemet ráztam egy hitetlen sóhaj kíséretében, ahogy a padra dőlt és közölte, hogy szóljak Coliander-nek, mert akkor ő majd tud gyásztáviratot küldeni az anyjának, meg egy baglyot a Minisztériumba.
-Szerintem apádnak hálásnak kéne lennie neked ezért. Mármint… tudom, hogy szerintetek a Weasley család véráruló, mert pártolják a mugli születésűeket és a muglikkal sincs bajuk, de most az a világ van, amikor ez jó dolog. Ha apád miatt lesz vége az ügynek, akkor mindenki hálás lehet a nagy és változásra képes Lucius Malfoy-nak, hogy nem hagyta annyiban egy olyan ember ügyét, aki segíthet ezt az új világot megépíteni. Nem hiszem, hogy ennél jobb hírverést kapott mostanában. –pillantottam a padon fekvőre egy mosoly kíséretében, ami se nem volt kárörvendő, se nem volt gúnyos, csupán ellágyult és kedves.
-Én nagyon hálás vagyok neked, hogy ezt elmondtad nekem, még ha ez téged esetleg nem is érdekel. –csúsztam le hozzá hasonlóan a padra, hogy a tekintetét kereshessem az enyémmel.

Nyomatékosítani akartam benne a számomra elég szomorú és semmi jóval sem kecsegtető tényt, hogy ha újra beráncigálják apámat a Minisztériumba miattam, hogy megint elő kelljen adnia egy védőbeszédet pont Arthur Weasley-ért, akkor a karácsonyi szünetből már nem kell visszatérnem a Roxfortba, mert apró kis darabokban megetet a kutyáival. Hozzátettem, hogy akkor legalább majd lelkesen nyomozhat az én eltűnésem ügyében is, csak ebben az esetben egyértelmű lesz a tettes kiléte, így nem kerül majd nagy erőfeszítésbe. Ahelyett, hogy mondott volna valami tipikus Grangeres baromságot, hogy apám nem fog kinyírni, vagy ne beszéljek őrültségeket, közölte, hogy ezek után szívesen nyomoz majd. Igaz is, kit érdekel, ha kinyuvadok, az nem baj, ő szívesen vállalja az ügyet.
-Neked elmentek otthonról. -meredtem rá furcsa képpel. Ez a lány tutira nem százas. Bár nincsenek nagy elvárásaim attól, aki annyira naiv, hogy azt gondolta a Minisztérium komolyan bele gondol mások helyzetébe, az áldozatok és gyanúsítottak személyiségébe, szokásaiba. Egyszerre szántam, és valahol mégis csodáltam érte. Én sosem tudnék senkiről sem jót feltételezni, úgy kevesebb a csalódás esélye.
-Amikor te leszel a Miniszter, helyre rakod az összes idiótát, és minden máshogy lesz majd. -nem volt benne semmi gúnyos vagy cinikus. Az ő eszével és képességeivel van rá esélye, hogy valami magasabb pozícióba tornázza magát. Ha annak a törtető varangynak sikerült, neki gyerekjáték lesz. Egy új fajta látásmódot képviselne, amire talán szüksége van ennek az egész romlott világnak. De! Addig még rengeteget kell tanulnia, mert a kislányos álomvilága hamar darabokra törik majd, ha kezdi kapizsgálni, hogy milyen is a valódi élet, a politika, ahol a hatalomért mindenki átgázol mindenkin.
A feleslegesnek ítélt, vadászkutyás hüledezésére is igyekeztem rövidre fogni a válaszomat.
-Igen, és nekem is. Ez ilyen családi hagyomány. Mit gondoltál, hogy kiscicákat tartunk? -forgattam meg a szemeimet. Bár láttam már familiáris macskákat, azok elég menők voltak.
Unottan, elképedve és leginkább csukott szemmel hallgattam végig a fárasztó okfejtését arról, hogy szerinte az apámnak, hogy kellene felfognia azt, hogy ő lehet a nap hőse. Úgy hunyorogtam rá, mint akinek kínzó migrénje van.
-Te tényleg borzasztóan naiv vagy, Granger. Talán sosem fogod megérteni az aranyvérű családok működését, és lehet jobb is így neked. Apám nem akar változásra hajlamos, muglipártoló, véráruló megmentő Lucius Malfoy lenni. Neki nem a Minisztérium és az egyszerű emberek szemében kell szimpatikussá válnia, hanem a neves családok között tekintélyt parancsolónak lenni, hogy féljenek tőle, és megborzongjanak a Malfoy név hallatán, egy szilárd hatalmat kialakítani. A mi világunk nem olyan, mint a tiéd. -kár ezen törnie a fejét, csak belefájdulna. Mi nem így működünk, mint ahogy azt egy jótét lélek elképzeli. Látszólag apró bábok vagyunk, de minden lépésünk fontos azon a bizonyos sakktáblán.
-Ne legyél hálás nekem semmiért. -közöltem habozás nélkül a barna szempár tulajdonosával, amik így közelről pont olyan színűek voltak, mint a csokoládé.

Mikor közölte, hogy nekem elmentek otthonról, csak egy nagy sóhaj volt minden reakcióm, hiszen egyáltalán nem értettem, hogy ezt most miért kellett. Mármint… értem én, hogy ő tényleg tragédiának fogja fel ezt az egészet, és talán még az apjából is kinézném, hogy kis gyufásdobozokban fogja visszaküldeni a szünet után, de szerintem ennyire azért nem lehet komoly a helyzet. Így inkább ezt a dolgot ráhagytam, és felkészültem a következő kiábrándító okfejtéseire. De nem ez következett, hanem közölte, hogy amikor majd én leszek a Miniszter, akkor majd megreformálhatok mindent és mindenkit. Amikor…
-Nem hiszem, hogy ez nekem való lenne… mármint… én túlságosan… kedves vagyok politikai hiénának. –ha valaki azt hitte, hogy nem vagyok tisztában azzal, hogy mindenki egy naív kislánynak tart, aki valamiféle álomvilágban él, akkor tévedett. Pontosan tudtam, hogy sokan naívnak hisznek, köztük Ronald is, aki ezt nem volt rest kifejezni a Kurm-mal való rövid kis ismerkedésem alkalmával.
Mikor aztán a vadászkutyák kerültek szóba, eléggé rácsodálkoztam, hogy ilyesmit tartanak otthon, mire megint előkapta azt a híres Malfoy stílust és hozzátette, hogy neki is vannak, mit hittem, cicákat tartanok otthon?! Csak nagy szemekkel néztem rá, mint aki nem is érti, honnan szabadult az ilyen mondataival együtt.
-Dehogy hittem. Csak a kutyák olyan… átlagosak. –vontam vállat egyszerűen, mielőtt még tovább osztotta volna a kedvességét ezzel kapcsolatban. Annyira nem tudtam elképzelni, hogy lehet valaki ennyire öntelt és egy kicsit talán még ellenséges is. Próbáltam vele emberi hangon kommunikálni, de azt hiszem, hogy ez soha nem fog összejönni. Draco Malfoy és én olyan messze álltunk egymástól személyiségileg, hogy gyakorlatilag ő a naprendszer egyik végében volt, én meg a másikban.
Mikor kifejtettem neki, hogy az apja inkább hálás lehetne ezért, olyan váratlanul közölte velem, hogy borzasztóan naví vagyok, hogy egy pillanatra még a szám is résnyire nyílt a döbbenettől. Nem vártam tőle se kedvességet, se semmi mást, de ez mégis annyira meglepő volt még tőle is, hogy csak félrebillentett fejjel néztem le rá egy ideig, majd csak egy sóhajt követően fordítottam el a fejemet, mikor azt is közölte velem, hogy ne legyek neki semmiért sem hálás. Végül némi gondolkodás után felegyenesedtem, hogy aztán a nagy semmit kezdhessem el bámulni a szemben lévő falon.
-Ha ez a ti világotok, még szerencse, hogy sosem leszek a része. Nem tudom elképzelni, hogy lehet így élni, vagy ebben felnőni. Értem, hogy ez az olyan családok gyermekeinek, mint amiben te is felnőttél, természetes, de ez… külső szemmel nézve borzasztó. Hálát adok, hogy a nálunk lévő "elitnek" csak a fura névadás a mániája. –kezdtem el az ujjaim között tekergetni egy újabb hajtincset, majd némi gondolkodás után felkeltem, hogy magamhoz vegyem a könyveimet.
-Tudod… én azt hiszem, mégis hálás leszek neked. Mr. Weasley ügye emiatt javulni fog, ráadásul beszéltem a szüleimmel és igazad volt. Tényleg megértették úgy is, ahogy elhadartam a dolgokat. Szóval… azt hiszem… köszönöm neked, Draco… -néztem le rá még egy pillanatig, hogy a barna szemeimmel egy ideig az ő átható, kék szemeit fürkészhessem, majd egy némileg csalódott arckifejezéssel indultam el, hogy a könyveket visszarakhassam a helyükre és azonnal az igazgatói irodához siethessek.

Összeszűkült szemekkel, gúnyosan ciccegve hallgattam a jól begyakorolt mondatot, miszerint ő túl kedves a miniszteri pozícióhoz. Lesajnálóan csóváltam a fejemet, mielőtt szólásra nyitottam volna a számat.
-Kár, hogy ez nem a te véleményed, Granger... ... hanem az idomított Weasley patkányodé. -szögeztem le gyorsan.
-Senki nem mondta, hogy neked is hiénának kell lenned. A kedvességgel is lehet ölni, például Coliandernek is ez a módszere. Semmivel se lennél különb a többi jelöltnél, ha hataloméhes és másokon átgázoló banya lennél. A határozottságoddal és a naivitásoddal van a baj, nem a... kedvességeddel. -préseltem ki kelletlenül az utolsó szót a fogaim közt.
Mikor kijelentette, hogy mindössze arra célzott, hogy a kutya olyan átlagos állat a családunkhoz, ugyanolyan nagy szemekkel néztem vissza rá, mint ahogy ő rám. Én ezt valami rosszmájú megjegyzésnek vettem a részéről, azt hittem, hogy azért akadt fent apám harci kutyáinak a gondolatán, mert kegyetlenek. Mint ahogy minket is annak gondol. Nem hittem, hogy csak...
Némán, rezzenéstelen arccal hallgattam végig az okfejtést, hogy szerencsésnek érzi magát, amiért sosem kell a mi világunk részévé válnia. Egyetértettem vele ebben, de szavakkal nem akartam ezt megerősíteni. Mondjon vagy gondoljon, amit csak akar, az én helyzetemen ez nem változtat. Elhiheti, hogy nem volt választásom, hogy aranyvérű családba akarok-e születni vagy sem. Idővel ennek minden előnye jelentéktelennek kezdett tűnni, Voldemort erősödésével pedig csak hátrányai voltak. A legtöbb aranyvérűnek ezek a szokások cseppet sem természetesek, csak épp nem szeghetik meg a nagy múltú családi hagyományokat, ha csak nem arra játszanak, hogy kitagadják őket. Kegyvesztettnek lenni pedig nem a legjobb ómen.
Hirtelen aztán felpattant a székről, hogy még néhány utolsó mondatot hozzám intézhessen, mielőtt szinte sértődötten elviharzott volna. Szabályosan fájtak a szemgolyóim, ahogy a padra dőlt helyzetből kellett felnéznem rá. Kifejtette, hogy ő úgy döntött, hogy hálás lesz nekem, mire csak hitetlenül fújtam ki a levegőt. Az már sokkal jobban érdekelt, hogy beszélt a szüleivel, és hogy pontosan úgy történt, ahogy mondtam. Az összeszedetlen hadarásából is tökéletesen megértették a történteket. Miután faképnél hagyott, a fejemre fordítottam a bájital könyvet, hogy a sötétben pihentethessem a szemeimet.
-Szívesen, Hermione. -morogtam el a megkésett választ. Nem igazán értettem azt az előbbi csalódott nézést, de sok időm nem is volt gondolkodni rajta, ugyanis Cvikker kopogtatott be hozzám, hogy nem kell amiatt aggódnom, hogy megázok, szóval lehetőleg ne a könyvtárban sátorozzak.
-Ezt valami favicckönyvől nézte ki!?