Harry Potter Frpg
 
HomeKeresésTaglistaCsoportokRegisztrációBelépés

Share | 
 

 there was no sadness in him, no remorse.

Go down 
SzerzőÜzenet
Lord Voldemort
Sötét Nagyúr (N.J.K.)
avatar

: :

TémanyitásTárgy: there was no sadness in him, no remorse.   Csüt. Júl. 12, 2018 12:58 pm



Little Hangleton-tól nem messze feküdt egy igen aprócska és jelentéktelen település, de a lakói annál harsányabbak és vidámabbak voltak, már-már túlcsordulóan. Dolgos varázsló népek éltek ott, de muglikkal keveredtek, ami sosem kecsegtetett semmi jóval, bizonyos körökben halálos bűnnek számított. Üde színfoltja volt a falu a környéknek, a hangulat mindig olyan volt, mintha a nap csak nekik sütött volna, egészen addig a napig, míg egy sötét és baljós felleg be nem árnyékolta a földeket és a házak töredező fedeleit.
Az egyik házban tartózkodókat azonban nem zavarta a kinti jelenség vagy az, hogy egy árny suhant át a falon, még csak tudomást sem vettek róla, hogy talán valami szörnyűség van készülőben.
Lysander már a félig megterített asztalnál ücsörgött, büszke tekintetét le sem véve a csöppnyi lányról, aki apja mellett szorgoskodott az asztalnál, hogy a maradék tányér is a helyére kerüljön. A családban hatalmas volt az öröm, ugyanis a lány megkapta a behívó levelét a Roxfortból, pedig titkon egyikük sem számított rá. Lysander gyanította, hogy a Gomoldok leszármazottját nem látják szívesen egy olyan letisztult helyen, Larissa pedig kénytelen volt elfogadni ezt, holott ő maga is az iskola tanulója volt annak idején, de soha nem tett szemrehányást a férjének ezzel kapcsolatban, elvégre tudta, hogy ő más, mint azok az aranyvérért vérszennyező mániákusok, akikről annyi szörnyűséget lehetett hallani. A lányuknak sosem meséltek a többi Gomoldról, a Denemekről, kímélve őt a borzalmas rokonságtól. Meglepetésként érte hát őket a levél, melyet Albus Dumbledore szignózott.
Larissa dudolászva kavargatta az ebédnekvalót, miközben az üvegcsékben lévő fűszerek maguktól ugrándoztak bele az edénybe, mint ha pontosan tudták volna, mi a dolguk.
-Ezek a fránya felhők, hogy beborult ma. -állapította meg végül a férfi, kipillantva az ablakon, miközben a konyha falán lévő árny egyre csak tovább nőtt, nyomasztó lassúsággal. A férfi hangja tompán hallatszott, mintha párnát szorítanának a füledhez, de azért a szavai jól kivehetőek voltak.

Lara mindössze csak külső szemlélője lehetett a családi idillnek. Álmában nem ő volt a kis Olivia, nem élhette át az emlék melengető szeretetét, mintha ezt az irányába táplálták volna valaha is. Csak némaságra ítélve állhatott a kis lakás egyik sarkában, mozdulatlanul tűrve a közelgő veszély előérzetét, anélkül, hogy figyelmeztethette volna a most még oly' vidám szüleit. A kislány szüleit. A semmiből egy halknak induló, majd egyre erősödő hang vette körül, amit szemmel láthatóan csak ő halott, a család nem. Egy furcsa nyelven szólt, melyet csak ő értett. A nevén szólította, melyet már rég eldobott magától, a kígyók nyelvén visszhangzott a fejében...

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Lara O. G. Hewitt
S. V. K. tanárnő
avatar

: :


TémanyitásTárgy: Re: there was no sadness in him, no remorse.   Hétf. Júl. 16, 2018 4:45 pm



Csupán arra emlékeztem, hogy elaludtam. Az alvást szerettem a napokban a legjobban, mert a képzeletem gyakran odavitt, ahol nem lehettem. Az elvonult családom körébe.
Az álmok furcsa dolgok, képek, amikről nem is hiszed, hogy ott vannak még benned. Események, történések, vagy a fantázia szülte ábrándok, hogy enyhítsék a haldokló szív és lélek sebeit, melyeket ezer és egy vihar okozott a hordozónak. Én is a képzeletembe menekültem, mikor az ég feketébe borult és millió apró, fényes csillag jelent meg rajta, fényt nyújtva a sötétben kóborlóknak...
Imádtam álmaimban velük lenni, megélni a rég múlt szép időket, de… ma valami más volt.
Nem a szokásos dolog történt, hogy régi, gyermeki és ártatlan kislány lettem, hanem egy külső megfigyelő. Ráadásul pontosan tudtam, hová kerültem. Arra a napra tértem vissza.
Csupán szemlélődő alak lehettem a fejemben, ahogy láttam pörögni az eseményeket. A felhők, amelyek kint gyülekeztek, pontosan tudtam már, mik is voltak. Az Ő jele volt az, nem másé.
Szerettem volna kiabálni, megmozdulni, eltűntetni a családomat Előle, de nem sikerült. Csupán mozdulatlan, tehetetlen, kicsi és jelentéktelen alak lehettem a borzalmak közepette. Se a melegséget nem élhettem, át, se megakadályozni nem tudtam azt, amikről tudtam, történni fognak. Pontosan olyan kicsi, jelentéktelen és szánalmas voltam, amilyennek Ő beállított. És ebben a percben sokat megadtam volna, ha én is a családommal együtt pusztultam volna. Akkor még nem tudtam, mi dolga volt velünk, hisz a szüleim sosem mondtak nekem semmit. Most mégis… egyszerre érzek haragot, félelmet, mérgező gyűlöletet, szomorúságot és tehetetlenséget. Magamon hordozom a véres múlt eleven emlékét, a név, amelyet egykor eldobtam, magába foglal mindent, amitől mindenki fél, ódzkodik, elfordul és rosszul van. Én pedig még csak azt sem tudnám mondani, hogy nincs alapja a félelemnek, amit mindenki érez.
Ez a hang… hát nem halljátok? Ez Ő!! Ez a hang… ez a név… nem valóság… csak egy távoli emlék. Itt semmi sem valóság, csak egy távoli… fájdalmas emlékkép.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Lord Voldemort
Sötét Nagyúr (N.J.K.)
avatar

: :

TémanyitásTárgy: Re: there was no sadness in him, no remorse.   Kedd Júl. 17, 2018 10:39 pm



Ez más volt, mint egy hagyományos álom vagy emlékkép, mondhatni azok furcsa és hátborzongató egyvelege, mégis... a valóság! Ahogy Lara hitegetni próbálta magát, hogy ez mind csak a fejében történik, egy hűvös kéz kúszott a vállára, finoman megszorítva azt. Amint odaemelte tekintetét, sápadt, hosszú pókujjak érintették őt, megbújva a barna hajzuhatag rejtekében, ám hófehérségük így is tökéletesen kivehető volt. Hamarosan a kígyósziszegéshez hasonlatos furcsa beszéd gazdájának körvonala is kirajzolódott a nő mellett, rá emelve a jeges, üresnek ható kék szempárt.
-Kár erőlködnöd... nem tehetsz semmit. -suttogta szórakozottan, majd elégedetten figyelte a házban épp feltűnő egykori énjét, aki talán még akkor jobban hasonlított Tom Denemre, mint sem a későbbiekben megismert Voldemort nagyúrra. A vonásai kellemesebbek voltak, Voldemort számára mégis undorító volt minden mugli jellegű jegy, amiktők gondosan igyekezett megszabadulni élete során. A lelkének több darabra szaggatása azonban megtette hatását és teljesen kezdte elveszíteni emberi formáját, a kígyókkal több hasonlóságot mutatva.
-Lara... Lara... így eldobtad a szerető szüleidtől kapott nevet. Olivia. Pedig mennyire hangzatos is. -sziszegte nyájasan, vékony ujjait lassan simítva végig a hibátlan arcbőrén.
-Szörnyű halált haltak, te mégis megsértetted az emléküket. -beszéde éles, velőt rázó kacagásba váltott, ahogy a háttérben riadalom, sikoltás és dulakodás hangja hallatszott, ahogy Tom Denem belekezdett a család kínzásába. Voldemort ujjai aztán lassan a nő álla alá kúsztak, kényszerítve, hogy a tekintetét a szenvedőkre irányítsa.
-Jól nézd meg őket! Vésd eszedbe a Cruciatus átok gyönyörűségét. -szabad kezében a pálcáját tartotta, azzal intett a fájdalomtól a földön vonagló házaspár felé.
-Megbénított a félelem. -fordított egy határozott mozdulattal a nő fején, hogy egykori, gyermeki önmagát szemlélhesse.
-Ahogy akkor, úgy most sem mentheted meg őket. Túlságosan kevés vagy hozzá. -eresztette el végül, hogy egy hanyag pálcamozdulattal élő sóbálványt varázsoljon belőle, ne kelljen magát azzal fárasztania, hogy érintéssel kelljen egy pontra fókuszálnia a nő figyelmét. Feltett szándéka volt, hogy újra végig nézeti vele a szülei haláltusáját.
-Gyenge vagy... -tette még hozzá, mohón figyelve a Denem lábai előtt görcsösen térdeplőket, kiknek arca eltorzult a fájdalomtól.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Lara O. G. Hewitt
S. V. K. tanárnő
avatar

: :


TémanyitásTárgy: Re: there was no sadness in him, no remorse.   Szer. Júl. 25, 2018 9:56 am



Nem tudtam mozdulni, beszélni is hiába próbáltam volna, hisz a tehetetlenség és félelem megbénított. Voldemort látványa, aki akkor még sokkal emberibb volt, mint most. Legalábbis külsejében. Akkor még nem a kígyókhoz hasonlított, hanem magára. De ennek ma már nyoma sincs és akárhogy akartam bizonygatni magamnak, hogy mindez csak a fejemben létezik, nem sikerült, hisz abban a pillanatban, hogy erre gondoltam, megéreztem a vállamon egy hideg kezet, amiből hosszú ujjak nőttek ki, rászorítva a vállamra. Végül aztán előbújt a sötétből és végre megláthattam undorító mivoltát.
-Te nem ezt tetted a sajátjaiddal? –sziszegtem a fogaim között, mivel ennyit tudtam csak kinyögni, többre nem lettem volna képes. Megbénított a félelem, a tehetetlenség és annak a látványa, ahogy a szüleimet kínozta.  Az arcomon végigfutó ujjak nyomán libabőrős lettem és megborzongtam az undorral kevert félelem miatt.
Nagyokat lélegezve, szinte zilálva figyelte az eseményeket, amik történtek körülöttem, és amiknek a nézésére kényszerítve lettem. Először csupán a keze által, majd varázslat segítségével.
Szerettem volna elfordítani a fejemet, becsukni a szememet és befogni a fülemet, de egyszerűen képtelen voltam rá. Tudtam, éreztem, hogy ismét azt akarja elérni, hogy  ugyanolyan sebezhetőnek érezzem magamat, mint akkor este. Hogy ugyanúgy tehetetlen legyek és még egy emléket se tudjak megmásítani, hisz sóbálványként, szavak és tettek nélkül a varázsló nem sokat ér.
Egy kósza könnycsepp tudott csak megmozdulni a szemem sarkában, végigfolyva az arcomon, ahogy Voldemort lábai előtt a szüleim görcsösen összerándultak a fájdalomtól.
Elég lesz már! Elég volt!!! Hagyd ezt abba…



Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Lord Voldemort
Sötét Nagyúr (N.J.K.)
avatar

: :

TémanyitásTárgy: Re: there was no sadness in him, no remorse.   Pént. Júl. 27, 2018 6:45 pm



Felettébb élvezte a helyzetet, hogy utolsó élő rokonát efféle rémes emlékek képével gyötörhette, ráadásul a nő mit sem tudott a kettejük közt lévő kapcsolatról. Talán jobb volt neki így, a boldog tudatlanságban úszkálva, mint sem cipelni a rideg valóság terhét. Denem már a szülők kínzásánál tartott, ami kimondottan szórakoztatta Voldemortot, aki még mindig a nő mellett ácsorgott. Először a crutiatus átoktól vonaglókat fürkészte jéghideg és üres tekintetével, majd újra Hewitt-nak szentelte a figyelmét, aki még mindig a sóbálvány átok hatása alatt állt. Egy könnycsepp gördült végig az arcán, amitől a szemében sátáni kéj csillant, és rögtön maga mögött hagyta az ifjú Denemet a Gomold szülőkkel.
-Olivia... -ciccegett rosszallóan.
-Annyi... annyi érzés kavarog benned, olyan feleslegesen. Mennyi szenvedés, mennyi bánat és kín. -görbítette le színpadiasan szomorúságot imitálva ajkak nélküli száját, kígyóhoz hasonlító pofáját közelebb tolva a nő csinos arcához. Végül sápadt, jéghideg pókláb-ujjait a bőréhez nyomta, hogy letörölhesse a kósza könnycseppet.
-Szedd össze magad! -sziszegte fagyos hangon, hallva közben, hogy Denem a végéhez közeledett a szülőkkel.
-Bocsáss meg, majdnem lemaradtál miattam a csodálatos végjátékról. -kacagott fel élesen, majd ő maga is az elkövetkezendő jelenetsorra szegezte tekintetét. Az izgatottságtól a pupillája is kitágult volna, ha ugyan lett volna neki olyan.
-Avada Kedavra! -hangzott Denem határozott hangja, míg a Nagyúr vele kórusban suttogta ugyanezen szavakat, melyeket úgy imádott. A zöld fény volt a legcsodálatosabb jelenés, amit csak látni vélt minden egyes alkalommal, mikor valaki életét kioltotta.
-És most! -intett egyet a pálcájával, mire Lara a földre zuhant, hirtelen a zokogó Olivia előtt találva magát.
-Öld meg! -jelent meg egy pálca a nő kezében. Amennyiben nem engedelmeskedett a szép szónak, Voldemort az imperius átkot szórta rá, hogy kényszerítse Hewitt testén, hogy pálcát szegezzen a kislányra és lényegében ezzel saját magára mondja ki a halálos átkot.
-Öld meg! -hangja már szinte vágyakozó és türelmetlen volt a parancsoló mellé.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Lara O. G. Hewitt
S. V. K. tanárnő
avatar

: :


TémanyitásTárgy: Re: there was no sadness in him, no remorse.   Pént. Aug. 24, 2018 10:51 am



Sóbálvánnyá változva álltam Voldemort mellett, görcsösen próbálkozva a szemem behunyásával, ami nem sikerült. Így egy kósza könnycsepp gördült végig az arcomon, aminek hatására ez az aljas kígyó közelebb tolta az undorító képét hozzám és hosszú, csontos, ízelt lábakra emlékeztető ujjaival letörölte a sós cseppet az arcomról, miközben arról magyarázott, hogy mennyire felesleges érzelmek kavarognak bennem. Legszívesebben felordítottam volna, a pálcámat rá szegezve, a legválogatottabb és legkínzóbb átkokat olvasva a fejére. De nem tudtam beszélni és megmozdulni sem, így csak tehetetlenül meredtem magam elé, újra végignézve a jelenetet, ahogy a szüleimet kivégzi ez az undorító, utolsó, aljas féreg.
Amikor a kínzás véget ért és a zöld fény elemésztette a szüleim életét, az engem súlytó bűbáj is feloldásra került, én pedig, a zokogó, egykori önmagam elé zuhantam, fájdalmasan felszisszenve. Nem akartam eleget tenni a kérésének, nem voltam hajlandó megölni azt, aki egykor én voltam. A kislány szemében tiszta félelem csillogott és osztoztam ebben az érzésben vele. Nagyon nyeltem, és dacos tekintetemet a jeges, kék szemekbe fúrtam, hogy így nézhessek farkasszemet vele.
-Nem… -sziszegtem a fogaim között, majd minden igyekezetem ellenére, a pálcám a magasba emelkedett, amint az Imperius átok célba talált. Egy ideig csak könnytől mardosott szemekkel meredtem magamra, majd amikor elhangzott egy újabb parancs, rögtön nyílt is az ajkam, hogy kimondjam magamra a halálos átkot.
-Avada… -hangzott fel a gyilkos varázsige, de mielőtt még bármi eredménye lett volna, minden elsötétült és a rémálomnak vége szakadt.

Remegve, verejtékben úszva ébredtem, majd némi habozás után, megpróbáltam felülni. Homályosan láttam, émelyítő hányinger tört rám és szédültem. A fejem iszonyatosan fájt és zsongott. Nem tudtam, mi történt velem, így kissé riadtan néztem végig a sötét helyiségen. Magam mellett végül, a szemem sarkából megpillantottam egy békésen és félmeztelenül fekvő Sirius-t, aki szemmel láthatóan nem ébredt fel a kis jelenetre, ahogy felriadtam. Egy ideig csak bámultam a ritmikusan és egyenletesen emelkedő mellkasát, majd végül a fejemet rá hajtottam, remegve bújva hozzá közelebb. Csak egy álom volt… csak egy álom…



Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Ajánlott tartalom




TémanyitásTárgy: Re: there was no sadness in him, no remorse.   

Vissza az elejére Go down
 
there was no sadness in him, no remorse.
Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Avada Kedavra :: Tekergők Térképe :: Roxfort :: II. emelet :: SVK tanár irodája és szobája-
Ugrás: