Harry Potter Frpg
 
HomeKeresésTaglistaCsoportokRegisztrációBelépés

Share | 
 

 show me how defenseless you really are - Perselus&Lucretia

Go down 
SzerzőÜzenet
Lucretia C. Coliander
Roxfort igazgatónője
avatar

: :

TémanyitásTárgy: show me how defenseless you really are - Perselus&Lucretia   Kedd Aug. 14, 2018 5:39 pm



Draco megkeresett azzal, hogy nem akarja a prefektusi címet, ugyanis szerinte nem méltó rá a történtek után. Nekem azonban eszem ágában sem volt elvenni tőle, sőt, hittem abban, hogy majd méltóképpen betölti ezt a tisztséget, és talán majd jó hatással lesz rá ez a fajta felelősség. Biztos voltam benne, hogy a kezében lévő "hatalmat" nem mások gyerekes megfélemlítésére vagy igazságtalanságokra fogja használni, ugyanis valami megváltozott benne. Sokkal inkább szerette volna meghúzni magát, mintsem a felesleges feltűnősködést keresni. Ezt teljes mértékben meg tudtam érteni. Halálfalóként nem lehet könnyű neki a diákok között, ráadásul sosem volt normális élete a borzalmas apja mellett. Ezt a példát látta otthon, ezt kellett követnie. Persze Draco messze nem ártatlan és nem kell sajnálni, de vannak dolgok, amikről nem tehet. Vele is megosztottam hát a megmásíthatatlan álláspontomat, így kénytelen volt beletörődni, nem igen hagytam neki választást. Részemről túl lett tárgyalva a dolog, és immáron neki sem volt kifogása ez ellen. Útjára bocsátottam, hogy nyugodtan elmehet, ám szerencsétlennek épp csak sikerült kitérnie a hirtelen kicsapódó tölgyfa ajtó elől. Ő rémülten, én meg értetlenül pislogtam a nyomban beviharzó Piton láttán, nem igazán tudtam mire vélni az ő felbukkanását sem, még a nagyteremben is csak ritkán sikerült egy futó pillantás erejéig összefutnom vele, és ez jobb is volt így. A Malfoy kölyök kiiszkolt az ajtón, ami súlyos dörrenéssel csapódott be a léptei nyomán. Az eddig megbűvölt, lebegő tárgyak, a pergamen és a jegyzetelő penna, a szivacs, a karnis, a levendula-bíbor színű függönyök mind élettelenül a földre zuhantak. Valahogy nem igazán tudtam még azokra is koncentrálni, mikor így megjelent a semmiből, hosszú hetek után. Szinte már hiányzott a társasága, a kritikus hozzáállása és hogy állandó jelleggel belekössön valamibe.
-Perselus... -küldtem felé egy halovány mosolyt, miközben kérdőn fürkésztem a sötét szempárt, hogy mégis mit keres itt. Bár gondolom nem valami kellemes csevely reményében érkezhetett, legalábbis a hatásos, nem túl barátságos belépője nem erről árulkodik.
-Mit tehetek magáért? -az ülő helyzetemet állóra váltottam, de továbbra is a karmos lábakon álló asztal mögött maradtam, mintha csak arra szolgálna, hogy megtartsa a kettőnk közti kellő távolságot, amit nekem a múltkor sikerült alaposan átlépnem. Jobbnak láttam, ha inkább a tárgyra tér és mihamarabb túl leszünk ezen, így nem kínáltam se itallal, se hellyel.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Perselus Piton
Mardekár házvezető (bájitaltan)
avatar

: :


TémanyitásTárgy: Re: show me how defenseless you really are - Perselus&Lucretia   Szer. Aug. 15, 2018 10:48 pm



-Merész gondolat azzal vádolni az igazgatónőt, hogy egy halálfaló volna. Azt javaslom nagyon vigyázz magadra, Potter… ha csak nem akarsz magadnak egy újabb halálos és ősi ellenséget szerezni. -morogtam összehúzott szemekkel, majd amint tovább szövegelt, türelmetlenül forgattam a szemeimet és fújtam ki a levegőt, azt várva, hogy befejezze végre, de csak nem így lett.
Arra, hogy ki tudott Lucretia és Mrs Norris valódi személyazonosságáról magam sem tudtam volna pontos választ adni. Dumbledore nevezte ki, de nem tudhatjuk, hogy tudta-e, Lucretia volt az a vörös szemű, alattomos dög, ami mindig, mindenkit megfigyelt. De hogy Voldemort embere legyen… ez a kis taknyos rólam is azt hitte, hogy az vagyok, maga a megtestesült gonosz, aztán kiderült, hogy ennél nagyobbat nem is tévedhetett volna. Folyton hajtják a maguk igazát, aztán pofára esnek.
-Nem kívánok veled vitát nyitni két elfajzott ember-állat kérdésében, Potter. Ha nincs más, akkor jobban tennéd, ha takarodnál a következő órádra, mielőtt bajod lesz belőle. És azt nem szeretnénk, nem igaz? –vontam fel kérdőn a szemöldökömet, majd egy újabb pálcamozdulat segítségével kinyitottam neki az ajtót és taszítottam is rajta egyet az említett nyílászáró felé, hogy végre eltűnhessen.



Hatalmas elánnal, a kezemben az összegyűrt térképpel indultam meg az igazgatói iroda felé és aki látott, jobbnak tartotta kitérni az utamból, mert képes lettem volna bárkit felborítani. Nem szeretem, ha játszanak velem és azt sem, ha hülyének néznek. És Lucretia pont ezt tette velem, mikor először felhoztam neki Mrs Norris és a szerintem igen általa gyakorolt animágia kérdését.
Amint elértem a megfelelő helyre, kimondtam a jelszót, így már indulhattam is felfelé a lépcsőkön. Ahogy elértem a hatalmas tölgyfa ajtót, nem kopogtam be rajta, mert az udvariasság gondolatától is hánynom kellett lassan. Ezzel a nővel a magam módján mindig udvarias és előzékeny voltam, nem tettem ellene semmit, ő mégis megvezetett, hazudott nekem és letagadta azt, amit én puszta kíváncsiságból kérdeztem tőle. Nem szaladgáltam volna azt üvöltözve, hogy Lucretia C. Coliander igazából Mrs Norris. De ennyit a jóindulatomról az irányában.
A tekintetem egy pillanatra elidőzött Draco-n, akinek küldtem egy néma „takarodj”-ot a szemeimmel, majd ismét minden figyelmemet a vörös hajú, szépséges csalónak szenteltem.
-Bocsásson meg a zavarásért, Miss Coliander… -csaptam le elé a térképet, mit sem törődve a körülöttem élettelenül lehullott dolgokkal. Ennyire megleptem vagy megijesztettem volna? Már kezdem sajnálni, hogy csak úgy berobogtam. És ez az érzés csak tovább erősödött, mikor az Albus-t ábrázoló portré kíváncsi és csontig hatoló tekintetét rám szegezte, gondos és alig észrevehető vonallá préselve a száját.
-Csupán választ szeretnék kapni egy fontos kérdésemre… -kezdtem bele, a szemem sarkából továbbra is felváltva a portrét és a térképet figyelve.
-Megmagyarázná nekem, mit látok a térképen és miért? -kérdeztem tőle egykedvűen, már-már gépiesen.




Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Lucretia C. Coliander
Roxfort igazgatónője
avatar

: :

TémanyitásTárgy: Re: show me how defenseless you really are - Perselus&Lucretia   Csüt. Aug. 16, 2018 1:35 pm



Tudtam, hogy mire megy ki a játék és hogy sarokba szorított, de a látszat kedvéért rezzenéstelen arccal hajoltam az átkozott térkép fölé. Meg is feledkeztem erről a kacatról, ami hosszú évekig Argus egyik elkobzott veszélyes tárgyakkal teli fiókjában hevert és jobb lett volna, ha inkább ott is marad. Persze tudtam, hogy Potter eltulajdonította onnan, hisz nem egyszer láttam már, ahogy az éjszaka leple alatt használta a folyosókon randalírozva. Sikerült az idő múlásával megállapítanom, hogy a térkép mindenkit megmutat, aki a Roxfortban van, illetve Roxmorts egy részében. Így egyáltalán nem tölt el boldogsággal, hogy a megbűvölt pergamen most hozzá került. Sejtettem, hogy mit fogok látni, de azért az időhúzás kedvéért alaposan szemügyre vettem az igazgatói irodát, ahol a Mrs. Norris és a Perselus Piton névre hallgató kis tinta pöttyök szemben álltak egymással. Csodás...
Továbbra sem néztem rá, hanem a kis pöttyöket szuggeráltam, mintha azoktól vártam volna a megoldást. Az agyam eszeveszettül pörgött, hogy erre mégis mi mást mondhatnék az igazságon kívül. Hihetetlenül utáltam kiszolgáltatott helyzetbe kerülni, holott az egész életem pontosan ebből állt.
-Bizonyára valaki megbűvölte a térképet, hogy engem mutasson a macska helyett.  -jelentettem ki faarccal ezt a bődületes marhaságot, amitől teljesen jogosan nézett rám úgy, mintha a Szent Mungóban kellene kezeltetnem magam. Hát kezdtem úgy is érezni. Sebaj, mint mindent, ezt is kimagyarázom valahogy. Már épp újabb szólásra nyitottam volna a számat, hogy tovább fejtegessem a hazugságok szánalmas hálóját, mikor Albus portréja belém fojtotta a mondandómat.
-Lucretia... elmondhatja neki az igazat. -közölte szárazon, mire Dumbledore-ról immáron Pitonra irányítottam a tekintetemet, szinte segélykérőn pillantva rá.
-Miután a szüleim meghaltak, a nagybátyám, Caramel vett magához. Mikor szerinte elég idős lettem, kényszerített, hogy hozzámenjek Bartemius Kupor fiához, aztán mikor kiderült róla, hogy halálfaló, eltusolta az egészet, mintha mi sem történt volna. -kezdtem bele, nem egészen konkrétan a kérdésére felelve, de ez szükséges volt ahhoz, hogy az egészet megérthesse.
-Hogy az emberek a Minisztériumban megfeledkezzenek a tévedéséről, el kellett tüntetnie engem szem elől. Az esélyei megnőttek, hogy Mágiaügyi Miniszter legyen belőle, egyetlen ellenlábastól tartott csupán, hisz a többség mindig inkább Albust támogatta volna, de ő sosem kért a posztból. -böktem a fejemmel a festmény felé.
-Cornelius azonban hihetetlenül paranoiás és hataloméhes. Animágiát kellett tanulnom, majd a Roxfortba küldött. Úgy kellett intéznem, hogy Frics a Tiltott Rengeteg szélén találjon rám és megtartson magának. Az volt a feladatom, hogy szemmel tartsam az iskola igazgatóját, és mindenről jelentést tegyek Caramelnek, hogy esetleg felhasználhassa az információkat Dumbledore ellen. Ám ő viszonylag hamar átlátott rajtam, így kénytelen voltam felfedni magam. Arra kért, hogy csak az általa jóváhagyott hírek hagyják el a Roxfort falait, én pedig így tettem. -magyaráztam el neki töviről hegyire Mrs. Norris nem túl boldog történetét.
-A teljes igazságot mondja neki. -legyintett a portréalak hanyagul, ami mindig akkor volt rá jellemző, ha be kellett ismernie valami kellemetlenséget már minden mindegy alapon. De ha valami, ez igen kimerítette annak a fogalmát. Nagy szemekkel és értetlenül meredtem rá, majd újra a bájitaltan tanárhoz fordultam.
-Dumbledore nem megkért, hogy inkább neki dolgozzak... -közöltem vontatott monotonitással, mint mikor valakivel Veritaserum-ot itatnak.
-Le kellett tennem a megszeghetetlen esküt, hogy teljesítem minden kérését, és soha nem beszélek erről senkinek. Ugyanis nem vetne rá jó fényt, ha lenne egy animágus az iskolában, aki bármit megtudhat a diákokról és a tanárokról egyaránt. Cserébe nem küldte vissza a leleplezett unokahúgát Caramel karmai közé. -fejtettem ki neki. Jó érzés volt végre megszabadulni ettől a béklyótól.
-Sajnálom, hogy hazudnom kellett magának, Perselus... -pillantottam rá őszinte bocsánatkéréssel, miközben a zöld szemeimbe alig észrevehetően könnyek szöktek, így inkább elkezdtem összetekerni az asztalra terített térképet. Gyűlöltem a meglehetősen megalázó múltamról beszélni, újra és újra átélni a kettős játszmázó macska életet. Alapjában véve a világ egyik legéletvidámabb és legoptimistább nőjének tartom magam, de nem az ilyen pillanatokban.
-Elégedett a válaszommal? -szegeztem neki aztán a kérdést.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Perselus Piton
Mardekár házvezető (bájitaltan)
avatar

: :


TémanyitásTárgy: Re: show me how defenseless you really are - Perselus&Lucretia   Vas. Aug. 19, 2018 10:37 am



-Igen, én pedig bizonyára hirtelen kákalaggá változtam, ezért érzek késztetést arra, hogy hirtelen fojtogatni kezdjek valakit… -néztem rá összehúzott szemekkel, úgy, mintha legalább a Szent Mungóban kellene tanyáznia, nem pedig itt, a Roxfort igazgatói székében. Ezt ő sem gondolta komolyan, hogy elhiszem. Egy ideig csak rezzenéstelen arccal meredtem a nőre, míg végül a portré vetett véget a rideg pillanatnak, mikor engedélyt adott Lucretia-nak arra, hogy elmondja nekem az igazat.
Csupán egy megjátszott, hálás mosolyt küldtem Albus lenyomata felé, majd ismét a nőre figyeltem, várva, hogy előadja a történetet, aminek egy részét már biztosan ismertem. És igazam is lett. Azt megtudtam Potter-től, hogy ifjabb Bartemius Kupor felesége volt, hogy Caramel rokona és azzal is tisztában voltam, hogy ő Mrs. Norris, hiába tagadta. De a történet sokkal szövevényesebb, tragikusabb és borzasztóbb volt, mint sejtettem. Eddig sem hittem azt, hogy önként ment hozzá a száját nyalogató, idegbajos Kupor-fattyúhoz, aki helyett az anyja halt meg az Azkabanban, de azért… erre nem számítottam.
Talán kívülről nem látszott, de igazán megviseltek a hallottak, így amikor Dumbledore hangja ismét betöltötte a teret, azonnal leültem a mellettem álló karosszékbe, mert úgy éreztem, menten összeesem, ha nem roskadhatok le egy kicsit. Végtelenül szomorú volt látni az arcát és hallani a hangját. Habár alig-alig csupán, én mégis felfedezni véltem a szemeiben könnyeket, amelyek a mondatok hatására szöktek a szemébe. Teljes mértékben megértettem, hogy miért érezte így magát, és már kezdtem megbánni, hogy el kellett mondani nekem ezt az egészet. Nagyon sajnáltam őt, és amikor megkérdezte, hogy elégedett vagyok-e a válaszával, kinyitottam a számat, hogy feleljek, azonban nem jött ki egy hang sem a torkomon.
Megköszörültem a torkomat, felálltam az eddigi helyemről, majd magam sem tudom miért, de az asztal túloldalára lépkedtem, hogy a térképet tartó kezeket óvatosan, szinte félve a kezeim közé vehessem.
-Nagyon sajnálom, hogy mindenki megmondta magának, hogy mit tegyen és azt is, hogy én is arra késztettem, elmondja nekem ezt a dolgot… -néztem rá, majd elengedtem a kezeit és a portréra pillantottam, ami még mindig félhold alakú szemüvege mögül figyelt minket, egyik kezével óvatosan simítva végig a hosszú, hófehér szakállán.
-Nézze Lucretia. Mindketten jól tudjuk, hogy Dumbledore nem az az ember volt, akinek mindenki hitte. Közel sem volt ártatlan, mélységesen kedves és önzetlenül segítőkész… -tettem hozzá még ennyit az előzőekhez csendesen, majd óvatosan kihúztam a nő kezei közül a térképet és a talárom egy belső, mély zsebébe csúsztattam.





Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Lucretia C. Coliander
Roxfort igazgatónője
avatar

: :

TémanyitásTárgy: Re: show me how defenseless you really are - Perselus&Lucretia   Vas. Aug. 19, 2018 1:37 pm



Dumbledore jóváhagyásával elmeséltem neki mindent az elejétől a végéig, hogy lehetőleg semmit se hagyjak ki, amibe később még beleköthet azzal, hogy nem árultam el neki és mekkora hazug vagyok, miközben mégis elvárom tőle, hogy megbízzon bennem és tegye, amit kérek. A szüleim halálával kezdődött minden, hisz így kerültem Caramelhez, aztán utána sorra jöttek a csapások, míg végül Mrs Norris-ként kellett leélnem az eddigi életem legnagyobb hányadát. Egyszerűen úgy éreztem, hogy az életem ezen része nem tartozik senkire, de most kénytelen voltam beszámolót tartani róla a férfi és a portré alak nyomására. Ez nem épp egy olyan bizonyítvány, egy olyan ösvény, amire az ember büszke szokott lenni és dicsekedni kellene vele. Arról nem is beszélve, hogy kötött az Albus-hoz fűző esküm, amit a nevéből adódóan is nem szeghettem meg, rá se vetett volna túl jó fényt az igazság. Mikor a gusztustalanul szánalmas és fájdalmas emlékeket idéző mondandóm végére értem, kész voltam Pitonnak szegezni a kérdést, hogy most már végre elégedett-e az elhangzottakkal.
Semmi jóra nem számítottam tőle a megszokott, kioktatóan elragadó hűvösségén kívül. Igazából azt gondoltam, hogy elintézi egy szimpla vállrándítással, hogy igazán megható történetet sikerült megosztanom vele, de őt ez pont nem érdekli és attól még cseppet sem változtat a tényen, hogy egy bolhazsák vagyok. A valóság aztán ehhez képest egészen mást tartogatott. Felkelt a székből, majd egyszer csak előttem termett, kezei közé fogva az enyémeket. Újfent sikerült meglepnie ezzel az emberinek ható gesztussal és ahelyett, hogy tovább bosszantott volna, inkább megnyugtató volt a közelsége, holott szentül meg voltam győződve róla, hogy jobb ha az asztal kettőnk között marad választó vonal gyanánt. Tűnődve meredtem a hidegnek ható ujjakra, majd csak akkor pillantottam fel rá, mikor megszólalt. Elmondta, hogy sajnálja, amiért mindig mások mondták meg nekem, hogy mit tegyek, ahogy azt is, hogy arra kényszerített, hogy ezt elmondjam neki. Csak szótlanul a fejemet ráztam. Nem kell így tennie.
-Ne sajnálja. Talán jobb is. így. -szólaltam meg végül.
-Inkább tőlem hallja, mint valótlan információ morzsákból állítsa össze a hamis képet rólam. De persze ha valami érdekesebb változatra vágyik, még mindig megkérdezheti például Lucius Malfoyt. Ő elképesztően ki tudja színezni a hiányzó darabokat a kegyvesztett, aranyvér mániás törtető nőszemélyről. -engedtem meg magamnak egy halvány mosolyt, bár a tekintetem inkább mérhetetlen utálatról árulkodott, mintsem hogy szórakoztasson annak a kis féregnek a mesterkedése.
Érdeklődve hallgattam aztán, mikor Dumbledore-ról beszélt, miszerint pontosan tudjuk, hogy nem olyan ember volt, mint amilyennek mindenki más hitte. Ebben volt némi igazság a részéről.
-Albus nem volt ártatlan és önzetlen sem. -értettem egyet vele.
-De... nekem még így is ő volt a legkedvesebb és legsegítőkészebb ember a múltamban, akivel találkoztam. Talán minden csak nézőpont kérdése. Nagyon sokat tanultam tőle és ő emberszámba vett. Bár a módszerei megkérdőjelezhetőek, és a maga módján irányítani akart, felhasználni a céljaihoz, de nem úgy bánt velem, mint egy lelketlen bábbal. Dumbledore összességében jó ember volt, csak elég sokszor elragadtatta magát, ha hatalom került a kezébe. De azért maga is kedvelte őt, nem? -fejtettem ki neki a vele kapcsolatos érzéseimet. Közben persze megkönnyebbülten nyugtáztam, hogy a Miss Coliander-ből újra Lucretia lettem, amit jó jelnek könyveltem el. Engedelmesen hagytam, hogy elvegye tőlem a megbűvölt pergament, pedig szívem szerint apró cafatokra szaggattam vagy felgyújtottam volna.
-Hogy került magához a térkép? -a tekintetemmel követtem az útját, ahogy a talárja zsebébe csúsztatta.
-És mit akar kezdeni az információkkal, Perselus? -tért vissza a pillantásom a sötét szemekhez, hogy egy röpke pillanat erejéig elveszhessek a végtelen feketeségükben. Úgy fúrtam az élénk zöld íriszeimet az övébe, mint mikor valaki okklumenciára vetemedik, pedig tőlem nagyon is távol állt ez a szándék, túlságosan is élveztem a kiismerhetetlenségéből eredő kihívásokat.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Perselus Piton
Mardekár házvezető (bájitaltan)
avatar

: :


TémanyitásTárgy: Re: show me how defenseless you really are - Perselus&Lucretia   Pént. Aug. 24, 2018 9:10 am



Miután végighallgattam Lucretia szörnyű múltját, kezdve a szülei halálával, folytatva Caramel ex-miniszterelnök úr idegesítő és álszent viselkedésformáival, majd Dumbledore aljas tetteivel bezárólag, teljes mértékben bűntudatom lett. Hiába gondolja azt rólam mindenki, hogy hideg, aljas és gonosz vagyok, aki képtelen az együttérzés bármily’ csekély formájára, ez nincs így. Éppen ezért, áthidalva a köztünk lévő távolságot, amit az asztala jelentett, megállapodtam vele szemben. Egy ideig haboztam, ugyanis nem voltam benne biztos, hogy szerencsés lenne a múltkori bájitalos incidens után ilyesmit megtennem, de képtelen voltam nézni, ahogy a gyönyörű, vesébe látó zöld szemekbe könnyek gyűlnek. Nem akartam őt szenvedni látni és legszívesebben felgyújtottam volna a portrét, ami mintha megérezte volna a szándékomat, kissé kioldalazott a helyéről és a keret mögül kezdett el kukucskálni felénk, továbbra sem hagyva abba a hallgatózást.
Hozzá hasonlóan, én is az ujjainkat kezdtem el figyelni és meg kellett állapítanom, hogy a keze sokkal puhább és melegebb, mint amilyenek az enyémek talán valaha is lesznek. Amikor kifejeztem neki a sajnálatomat, ő nem igazán kért belőle, sőt. Jobbnak tartotta, hogy tőle tudom meg, mint valaki más információmorzsáiból állítok ki róla egy képet. Eszembe jutott a Potter-gyerek és a kis barátai, akik most biztos boldog-boldogtalannak azt fogják hangoztatni, hogy Lucretia elmebeteg és egy Halálfaló, illetve Minisztérium párti, aljas nőszemély. De amikor meghallottam Lucius nevét, csak felvont szemöldökkel néztem rá.
-Lucius-t? –néztem rá kissé értetlenül. Mi köze lenne Lucius-nak az új igazgatónőnkhöz, illetve ahhoz, hogy neki milyen élete van vagy volt? Maradjon meg inkább a sasját háza táján való söprögetésénél, éppen eléggé rászolgált arra, hogy mocskos legyen a portája. De azt hiszem, ez esetben majd írnom kell egy levelet a Malfoy szülőknek. És Draco-val fogom elküldetni, csak hogy érezzék Perselus Piton törődő hangvételét. Lehet, hogy még egy beutaló is szerzek nekik a Szent Mungó-ba, ha így folytatják. Legalábbis annak a féleszű alaknak mindenképp.
Elmondtam aztán neki, hogy mindketten tisztában vagyunk azzal, hogy Dumbledore nem volt olyan, amilyennek mindenki hitte. Éppen ezért, én nem tartottam őt se ártatlannak, se önzetlennek. Mindennel volt egy célja és néha bekattant nála valami, ami miatt mindenkit irányítgatni akart. Erre ő kifejtette a véleményét, hogy a hibái ellenére azért ő kedvelte, majd nekem szegezte a kérdést, hogy azért én is szimpatizáltam-e vele.
-Ami azt illeti… a hűségem Dumbledore iránt őszinte és megkérdőjelezhetetlen volt. Kötött az adott szavam és kihasználta a bűntudatomat. Valamint szerintem még annak is örült, hogy le kellett tennem Draco édesanyjának a Megszeghetetlen esküt. Azt akarta, hogy én végezzek vele. A Potter-fiút a védelmemre bízta és kényszerített, hogy átadjam neki az emlékeimet, mindent. Tiszteltem Dumbledore-t, a lelkem mélyén biztosan kedveltem is, de inkább csak tartottam tőle. Nagyon könnyen tönkre tudott volna tenni a birtokában lévő információkkal… -fejtettem ki neki a véleményemet, most először adva érzelmeket és valódi érzéseket a szavaimnak. Végül elvettem tőle a térképet és a zsebembe csúsztattam, ő pedig, nem ellenkezett, így egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat.
-Megkerestem. –vágtam rá szinte gondolkodás nélkül, de tudtam, hogy ezért még számolni fogok azzal a kotnyeles kölyökkel és a bandájával. Egyáltalán… minek akarom én menteni a bőrüket?!
-Semmit. Nem akarok vele semmit kezdeni. Nem fogom elmondani senkinek sem. Ha akar, tegyen titokgazdává és akkor a kiléte tényleges biztonságban lesz. Nem tervezem világgá kürtölni a dolgot, így is van elég antipátia az irányába. De ha nem vigyáz, akkor gyanakodni fognak, hogy a macska el, maga pedig feltűnt, Lucretia…






Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Lucretia C. Coliander
Roxfort igazgatónője
avatar

: :

TémanyitásTárgy: Re: show me how defenseless you really are - Perselus&Lucretia   Pént. Aug. 24, 2018 1:57 pm



Azon a véleményen voltam, hogy ha már sajnálatos módon így alakultak a dolgok, akkor talán jobb is, hogy tőlem hallotta mindezt. Nem repestem volna a boldogságtól, ha innen-onnan csipegeti össze a valóság eltorzított szeleteit és egy olyan képet kap rólam, ami nem is én vagyok. Nem túlzottan érdekel, hogy mit gondolnak rólam mások, de Perselus egészen sajátos kategóriába tartozott. Hozzátettem, hogy például Lucius Malfoy előszeretettel színez ki dolgokat velem kapcsolatban, mire ő csak értetlenül nézett rám, hogy mégis, hogy jön ő ide.
-A minisztériumi kapcsolatai révén tud rólam ezt-azt és ezeket előszeretettel hangoztatja, rendszeresen hozzáfűzve a saját kiszínezett változatát. A múltkor találkoztam vele egy jótékonysági bálban, ahol mindenáron be akart feketíteni Arsenius előtt, és még az sem zavarta, hogy én is ott vagyok. -így utólag azt kívánom, bár hallgattam volna az első megérzésemre és inkább ne mentem volna. Több szempontból is.
-Az imént pedig a fia vágta hozzám, hogy biztosan azért vettem csak vissza, mert az apja szerint a halálfalókat pártolom, holott pont, hogy ha jól emlékszem, ő kérte, hogy visszajöhessen a Roxfortba tanulni. -sóhajtottam lemondóan és a pillantásomban minden benne volt, amit a Malfoy családról gondolok. Persze tudom, hogy ő jóban van... volt... Lucius-szal és Draco-nak is a keresztapja, de attól még vitathatatlan tud lenni az ostobaságuk és a kétszínűségük.
Érdeklődve hallgattam végig aztán, amit Dumbledore-ról mondott. Velem ellentétben ő azért annyira nem kedvelte meg, elvégre ő teljesen máshogy élte meg a mágus uralkodási vágyát. Én fiatal voltam és naiv, ráadásul kétségbeesett. Nekem Albus a kisebbik rossz volt a Caramel kínálta élethez képest.
-Hát így elmondva tényleg nem tűnne túl szimpatikusnak. -értettem egyet vele, igyekezve lezárni ezt a témát. Szerintem egyikünk sem szeret a múltjáról beszélni. Persze néha jó valakinek elmondani, hogy mennyire igazságtalan is az élet, pláne ha az illető képes megérteni, mert hasonlókon ment keresztül ugyanazon személy által. De attól én még igyekeztem ezeket magam mögött hagyni, a lehető legkevesebbet rágódni a megváltoztathatatlan eseményeken. Nem akartam egy múltban élő, megkeseredett nő lenni, aki bánatos képpel éli le a hátralévő életét, amiben még ott lehet a szabadság. Én több vagyok ennél. Feltettem hát neki a kérdést a térkép birtoklásával kapcsolatban, elvégre az korábban meglehetősen kalandos utat járt be a Tekergőktől kezdve, Fricsen, a Weasley ikreken, Potteren, Lupinon át újra Potterig, hogy aztán most Piton hadonásszon vele. Állítása szerint megkereste, én pedig ráhagytam, és tovább érdeklődtem nála, hogy mégis mihez akar kezdeni a megszerzett információkkal. Legnagyobb megkönnyebbülésemre azonnal rávágta, hogy semmit sem akar tenni, nem óhajtja világgá kürtölni és hasonlók.
-Dehogy teszem meg titokgazdává. Először is nem az én módszerem embereket tárgyként használni, másodszor pedig nem egyszer bebizonyosodott, hogy ezek a bűbájok is mind teli vannak buktatókkal. -vetettem el ennek a lehetőségét, bár legbelül valahol hálás voltam érte, hogy egyáltalán felmerült benne ennek a gondolata.
-Igen. Ez már akkor aggasztani kezdett, mikor maga először szóvá tette, így már dolgozom a problémán. -magyaráztam tömören.
-Mindenesetre a lényeg, hogy jó, hogy itt van, Perselus. -küldtem felé egy mosolyt, mintha a korábbi beszélgetésünk meg sem történt volna.
-Elég sok mindent akarok mondani magának, és igazából azt sem tudom, hogy hol kezdjem. -igyekeztem rendszerezni a gondolataimat, nehogy bármit is kihagyjak.
-Talán az a legcélszerűbb, ha mindjárt a legkellemetlenebbel kezdem. -pillantottam rá bocsánatkérően.
-Szóval Lara Hewitt... sikerült valamire jutnia a nővel kapcsolatban? Mondott, tett valami szokatlant? -szegeztem neki a kérdést kissé talán szenvtelenül, ami egyáltalán nem ellene irányult, mindössze most csak tényekről kell beszélnünk, nem kalandozhatunk el abba az irányba, hogy mennyire van jóban vele és így mennyire sajnálatosak lehetnek az esetleges megfigyelései.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Perselus Piton
Mardekár házvezető (bájitaltan)
avatar

: :


TémanyitásTárgy: Re: show me how defenseless you really are - Perselus&Lucretia   Pént. Aug. 24, 2018 6:54 pm



Csak annyi volt minden érzelem az arcomon, hogy kissé összébb húztam a szemöldökeimet, ahogy a sok négv egymás után záporozott a tudatomig. Lucius, Draco… tőlük nem is vártam mást. De Arsenius. Az a kis bájgúnár úgy tűnik, sikeresen vette az elé gördülő akadályokat és behálózta Lucretia-t. Komolyan mondom, kezdem azt hinni, hogy nem az SVK van megátkozva, hanem én. Én, aki oly’ sok dologról álmodoztam és tekintettem rá vágyakozva, folyton elbuktam. A jobb élet lehetősége az iskolán belül, az otthoni megértés, Lily… és most ez. Habár… Lucretia barátsága és kegyei sosem voltak az enyémek, így kár lenne azt siratnom, amim soha nem is volt. A gyönyörű, okos, talpraesett, mégis kislányos bájjal és ugyanakkor mérhetetlen érzékiséggel megáldott boszorkánynak biztosan eszébe sem jutna rám gondolni más időpontban, mint mikor vele beszélgetek éppen. Sajnálatos…
-Szóval elment egy bálba Arsenius-szal, ahol Lucius be akarta mocskolni a rúnák szakértője előtt és végül pedig Draco Malfoy adta meg a kegyelemdöfést? Hát ez… érdekes. –lassan vezetnem kell egy halál listát az ilyen szerencsétlenek névsorával. Bár… Arsenius-on és Draco-n talán segít egy egyszerű fejmosás… de Lucius. Akkor sem ismerné be, hogy tévedett, ha égbe kiáltó lenne a dolog és még ő sem tudná kimagyarázni a dolgokat hihetően.
Dumbledore-ról és a róla alkotott véleményemről nem kívántam a továbbiakban szót ejteni és szerencsémre a velem szemben álló nő sem. Hálás voltam neki, hogy ő sem akarja ezt boncolgatni, én pedig, nem voltam annyira ostoba, hogy tovább vigyem a történet fonalát. Nekem Albus annyira nem volt a jóságos és segítőkész öreg varázsló, mint szinte mindenki szemében. Ellenem aljas eszközöket vetett be, habár nem kérdéses, hogy kiállt mellettem és megmentett Azkabantól, de zömmel a saját érdekében tette. Vigyáznom kellett Harry-re és miatta még mindig kész vagyok hazudni, ezt mi sem bizonyítja jobban, minthogy most is letagadtam, a térkép tőle van. Egyszer még az a gyerek és a szánalmas bandája fog ténylegesen a sírba tenni. Mindenbe beleütik az orrukat és rossz következtetéseket vonnak le belőle. Nem látnak túl az orrukon.
Aztán végül megnyugtattam a nőt, hogy nem tervezem világgá kürtölni a titkát, ugyanis így utólag belegondolva, egyáltalán nem tartozott rám.
-Na igen. A bűbájnak vannak… gyenge pontjai. –értettem egyet csendesen, majd amint témát váltott és Lara-ra terelte a szót, elléptem tőle és az ablakhoz sétáltam.
-Lara? A viselkedése kissé tényleg furcsává vált az elmúlt pár napban. Gorombább a diákokkal, sokkal gonoszabb megjegyzéseket tesz rájuk olykor, mint jómagam, valamint… -tartottam egy lélegzetvételnyi szünetet, majd folytattam.
-Ugyanolyan nyúzott, kimerült és ingerlékeny, mint Potter volt, amikor a Nagyúr fokozatosan hatolt be az elméjébe. Ami furcsa, ugyanis Lara megtanulta tőlem az okklumencia fortélyait… -magyaráztam el neki végül, miért is aggódom a legjobb barátomért valójában.






Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Lucretia C. Coliander
Roxfort igazgatónője
avatar

: :

TémanyitásTárgy: Re: show me how defenseless you really are - Perselus&Lucretia   Pént. Aug. 24, 2018 8:30 pm



-Hát én nem az érdekes jelzőt használnám rá. -forgattam meg a szemeimet egy mindent eláruló fintor kíséretében. Ha akartam se tudtam volna titkolni, hogy mennyire megbántam, hogy képes voltam beadni a derekamat.
-A világ legnagyobb ostobasága azt hiszem találóbb kifejezés lenne. El sem akartam menni, és talán jobb lett volna, ha valóban ignorálom a megjelenést. -mondtam ki hangosan a gondolataimat, amiket talán inkább magamnak szántam intelemként és emlékeztetőként, mintsem neki információ gyanánt. Szerintem neki aztán pont mindegy, hogy borzalmasan éreztem-e ott magam vagy sem. Caramel, Malfoy és Abbott amúgy is tökéletesen elintézték, hogy soha többet ne akarjam betenni a lábam egy ilyen eseményre se. Bár utóbbi mentségére szóljon, hogy azóta nem volt vele egyetlen kínos pillanatom se, teljesen helyén tudta kezelni az egyértelmű visszautasításomat, amiért hálás voltam neki. Nem szerettem volna, ha még ő is megnehezíti a mindennapjaimat.
A szót inkább Hewitt-ra tereltem, ugyanis abban maradtunk, hogy hihetetlen alapossággal figyelni fogja a nőt, hogy vannak-e az esetleges horcrux mivoltára utaló jelek. Tudni akartam, hogy ennyi idő elteltével észrevett-e rajta valami furcsát, vagy esetleg a nő saját maga számolt-e be neki valami megmagyarázhatatlan rossz érzésről. Némán figyeltem, ahogy az ablakhoz sétált, és már ebből az apró gesztusból érezni lehetett, hogy miféle elkeserítő válasz következik. A szavai is megerősítették, hogy a viselkedése furcsává vált. Még nála is gorombább és gonoszabb lett a diákokkal, ami azért tényleg nagy szónak számított, holott sokaknak tényleg a bájitaltan tanár és az órája volt a megtestesült rémálom. Hozzátette azt is, hogy a professzor pont ugyanolyan kimerült és ingerlékeny tüneteket produkál, mint annak idején Potter, mikor hozzáfért Voldemort elméjéhez és fordítva. Elmondása szerint Lara ért az okklumenciához, amit még ő tanított meg neki, így ki kellene tudnia zárni a sötét varázslót a fejéből, pláne ha az a feltételezésünk szerint a harmatnál is gyengébb lehet.
-Talán Lara nem tudja, hogy le kellene zárnia az elméjét, elvégre nem tudhatja, hogy pontosan mivel is áll szemben. Eleinte Potter is rémálmokként élte meg a kapcsolatot. Álmában törtek rá a gyötrő képek, és fokozatosan váltak gyakoribbá ébren töltött perceiben is. -sétáltam az ablaknál ácsorgó mellé, gondosan átlépve a földön heverő lila árnyalatú függönyt.
-Meg kell tudnia tőle, hogy vannak-e ilyen álmai és ha igen, mit lát pontosan. A nyúzottságot még nem tekinthetjük konkrét bizonyítéknak. -persze tudom, hogy neki ez már épp elég intő jelnek, de konkrétabbra van szükségünk. Lassú, hirtelennek semmiképp sem nevezhető mozdulattal nyúltam aztán a bal karja után, hogy kelletlenül feltűrhessem a talárja ujját. Finoman simítottam végig ujjbegyeimmel a koponyán, aminek állkapcsából egy kígyó bújt ki nyelvként. A Sötét jegy, ami összeköti a halálfalókat Voldemorttal szinte semmit sem halványult a Roxfort ostromának vége óta.
-Ezzel kellett volna kezdenie. -pillantottam fel rá a kelleténél talán hűvösebben, majd a tekintetem a földön heverő pergamenre tévedt, amin az utolsó betűk helyén már csak egy be nem fejezett hosszú csík éktelenkedett, ahogy a penna megadóan a földre hullott a papírossal együtt.
-Ja igen. -váltottam aztán témát, mivel Hewitt ügyében mást nem igazán tehetünk egyelőre.
-Ha esetleg bármire szüksége lenne, kérem, hogy írja össze. Azt is számolja bele, amit Arsenius kölcsön kért magától. Elviszem magammal Hagridot az Abszol útra, és beszerzünk mindent, ami kell. -említettem meg neki a dolgot. Egyedül nem szívesen engedném egy ilyen igényes beszerző körútra a vadőrt, a végén még nem épp azt a végeredményt kapnám, amit várok.
-És mint mondtam, még mindig nem fejeztem be. -küldtem felé egy bocsánatkérő, ártatlannak szánt mosolyt, amiért még mindig az idejét rabolom, holott ő csak azért jött, hogy az orrom alá dörgölje a bizonyítékát a Mrs Norris elméletének, ami persze igaz is.
-Jöjjön velem! -utasítottam, miközben ujjaimat szorosan a még mindig el nem engedett karjának a csuklójára fontam. Sarkon fordultam, magam után húzva a szobám felé. A dolog persze kellemetlen emlékeket ébresztett bennem, de most nem terveztem rávetni magam, mielőtt még aggódni kezdene.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Perselus Piton
Mardekár házvezető (bájitaltan)
avatar

: :


TémanyitásTárgy: Re: show me how defenseless you really are - Perselus&Lucretia   Hétf. Aug. 27, 2018 9:26 am



-Értem… -jegyeztem meg csupán ennyit azzal kapcsolatban, hogy mennyire akart vagy éppen nem akart elmenni abba a bálba, ahova Arsenius kísérte el. Nem akartam kommentálni a dolgot, ugyanis nem érdekelt sem a magán, sem pedig a szerelmi élete. A Malfoy-családot meg  majd kezelésbe veszem egyszer, csak kapjam a karmaim közé Draco-t, azt is megemlegeti, hogy a világra jött. Értem én, hogy szenved és szenvedett az apja miatt, de attól még nincs feljogosítva, pláne, hogy ő kérte, hadd térjen vissza. Öntelt, nagyképű, pimasz kis aranyvérű csőcselék. Kezd elegem lenni lassan már mindenből és mindenkiből.
Végül Lara-ra terelődött a téma, így inkább első körben az ablakhoz sétáltam, hogy aztán a tudtára adhassam Lucretia-nak a megfigyeléseim eredményét. Még régebben ugyanis megkért, hogy figyeljem a másik nő viselkedésében beálló esetleges változásokat. Én pedig eleget is tettem a kérésének, így tudtam meg, hogy mostanában sokkal ingerlékenyebb és gonoszabb, mint én voltam ebben az utóbbi időszakban. Ráadásul folyton kimerült, táskásak a szemei és szétszórt. Én persze egyáltalán nem örültem annak a felismerésnek, hogy a gyanúnk lassan-lassan beigazolódni látszott azzal kapcsolatban, hogy Lara igazából egy horcrux és kapcsolatban áll Voldemort Nagyúr elméjével, érzéseivel és minden gondolatával. Szörnyű volt belegondolni, hogy talán őt is látomásokkal és rémképekkel gyötri az az aljas, áruló, varázslók szégyene. Nem kérdéses a hatalma, de a módszerei megkérdőjelezhetőek és azt nem értem, ha Lara is Gomold-ivadék, akkor miért nem próbálta inkább a hasznára fordítani. Hisz köztudott, hogy az a család hatalmas és tehetséges boszorkányokat és varázslókat adott a varázsvilágnak, még akkor is, ha valamennyien közülük bizonyos értelemben selejtesnek és rossz, vérfertőző alomból valónak tekinthető.
Viszont szerettem volna beavatni Lucretia-t, hogy Lara tőlem tanulta az okklumencia tudományát, így elméletileg képesnek kellene lennie arra, hogy elzárja az elméjét Voldemortétól. De a nő kifejtette, hogy Lara talán nincs is tisztában azzal, hogy mit kellene tennie, így érthető, ha védtelen a gondolatait, álmait és érzelmeit célzó támadásokkal szemben.
-És mégis hogy képzeli a kíváncsiskodásomat? –néztem rá felvont szemöldökkel, majd egy nagy sóhaj kíséretében megráztam a fejemet.
-Szerbusz Lara! Rég beszéltünk. Figyelj csak, nem szállta meg az elmédet mostanában a Sötét Nagyúr álmok formájában? Olyan nyúzottnak tűnsz… -forgattam meg a szemeimet, majd csak némán figyeltem őt. Szótlanul és rezzenéstelen arccal tűrtem, hogy felhúzza a talárom ujját, majd azt is, ahogy végighúzta ujjbegyeit a Sötét jegyen. Egy halk felszisszenés volt a reakcióm, ahogy a bőrömbe égetett jel aprókat lüktetett ujjai nyomán, majd csak némán néztem rá.
-Nem tartottam fontosnak… -vontam vállat nemes egyszerűséggel, majd ismét övé volt minden figyelmem, ahogy megszólalt.
-Rendben, úgy is kell néhány… dolog, amik sajnálatos módon az enyészeté lettek. –az egyik ilyen dolog a Boszorkányfű, ami egy kicsit sem nyugodtnak nevezhető pillanatomban a falnak csapódott.
Amikor aztán közölte, hogy nincs vége és menjek vele, ki akartam húzni a kezemet a szorításából, de elkezdett húzni magával a szobája felé, én pedig, megint kezdtem egyre kényelmetlenebbül érezni magamat. Elöntött a forróság, ahogy a kezem köré kulcsolt ujjakat figyeltem. A szívem majd kiugrott a helyéről és annyira leizzadtam, mintha legalább egy sütőben lennénk.
-Mi… miben lehetek még a segítségére? –szólaltam meg végül, miután megköszörültem a torkomat.





Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Lucretia C. Coliander
Roxfort igazgatónője
avatar

: :

TémanyitásTárgy: Re: show me how defenseless you really are - Perselus&Lucretia   Hétf. Aug. 27, 2018 11:22 am



Arra kértem Pitont, hogy próbálja megtudakolni Hewitt-tól, hogy vannak-e hasonló rémálmai, mint amilyenek annak idején Potternek is voltak a kapcsolatból kifolyólag, ugyanis konkrétabb bizonyítékra van szükségünk, ha valóban ki akarjuk jelenteni, hogy sajnos a nő Voldemort utolsó, elfeledett horcruxa. A kérdése persze teljesen jogos volt, elvégre nem mehet oda hozzá azzal a szöveggel, hogy nem szállta-e meg csak úgy merő véletlenségből a Sötét Nagyúr. Bár a helyzet cseppet sem volt vicces, mégis jót mosolyogtam az ironizálásán és legszívesebben több fantáziát javasoltam volna neki, de ezt inkább megtartottam magamnak.
-Szóval van humorérzéke. Sosem gondoltam volna. -állapítottam meg nagy bölcsen egy vállrándítás kíséretében, majd rajta volt a sor, hogy hasonlóan reagáljon, mikor szóba hoztam az el nem halványult sötét jegyet, amit ő személy szerint nem tartott fontosnak megemlíteni. Aha...
Témaváltás gyanánt közöltem vele, hogy majd írja össze, ha szüksége van valamire, mert szeretnék elmenni az Abszol útra, hogy beszerezhessek mindent, ami csak kellhet. Ezt nem akartam egyedül Hagridra bízni, ahhoz túl fontos volt, ráadásul én nem vagyok annyira naiv és bizalmaskodó vele szemben, mint Albus volt. Miután tudomásul vette az ajánlatot, bocsánatkérően pillantottam rá, amiért még mindig nem fogytam ki a mondanivalómból és feltartom, holott biztosan lenne jobb dolga is, mint velem tölteni az idejét. Remélem azért nem egészen így van. Arra kértem, hogy jöjjön velem, majd a szavaimnak tettekkel is nyomatékot adva, megragadtam a csuklójánál fogva, hogy magammal húzhassam a szobám felé. Amint beléptünk, egy pálcaintéssel zártam be magunk mögött az ajtót, ugyanis nem egy olyan portré akadt az irodában, akikben nem bíztam volna meg maradéktalanul.
Tudni akarta, hogy miben lehet még a segítségemre, mire végre eleresztettem a kezét, hogy szembe fordulhassak vele.
-Hogy öhm... miben? -pillantottam rá kissé zavartan.
-Nem is tudom, hol kezdjem... -azon kívül, hogy az elején, csak hát nem olyan egyszerű ez az egész, még az is lehet, hogy szabályokba ütköző, ennek még nem sikerült utánajárnom, pedig egy ideje már érlelődött bennem a gondolata. Csak eddig nem volt rá módom, hogy...
-Perselus... arra gondoltam, hogy esetleg maga és én... megpróbálhatnánk együtt. -kezdtem bele egy lelkes mosollyal az arcomon, miközben kissé idegesen az ujjaimat tördeltem.
-Tudom, hogy bonyolult, és hogy nem lesz könnyű, mert egyikünknek sem volt dolga még csak hasonlóval sem. -egy pillanatra a padlót kezdtem el vizsgálgatni, majd újra rá szegeztem a zöld tekintetem, ami talán élénkebb volt, mint valaha.
-Emlékszik amikor megittam azt a Whitby féle kávét és elkészítette az ellenfőzetet? Már akkor tudtam, hogy maga a tökéletes számomra. -küldtem felé egy újabb, kislányos mosolyt, ugyanis a lelkesedésem mérhetetlen volt.
-Ne mondjon rögtön nemet, kérem! Mindjárt meggyőzöm róla, hogy igazam van és ez az egész működhet. -emeltem fel a mutató ujjamat, hogy várakozásra inthessem, majd az egyik szekrényhez léptem és izgatottan kezdtem el kutatni az egyik fiók rejtett zugában. Hamar megleltem, amit kerestem, de már nem sétáltam vissza hozzá, hanem ledobtam magam az ágyamra.
-Üljön le! -utasítottam ellentmondást nem tűrő hangon, hogy aztán a tenyerébe nyomhassam az apró, törékeny kis fiolát.
-Ezt Laurent Delacroixtól kaptam. Mantikór méreg van benne. -jelentettem ki még mindig csillogó szemekkel, de így már neki is értenie kell, hogy milyen ritka kincsnek örülök ennyire.
-Szóval... arra gondoltam, hogy megpróbálhatnánk kidolgozni az ellenszerét. Nincs rá gyógymód, mert eddig nem igen sikerült senkinek sem kellő mennyiségű mérget szereznie egy ilyen bestiától. Csak gondoljon bele! Ez hatalmas áttörés lehetne mindkettőnk méregkeverő karrierjében és persze a gyógyítás területén is. Ha sikerrel járunk, a Szent Mungó Varázslények okozta sérülések osztályának adhatnánk a szert, és végre nem jelentene biztos halált a mantikórral való találkozás. -magyaráztam neki az elképzeléseimet úgy, hogy arra még véletlenül se lehessen nemet mondani. Ha csak egy kicsit is elhivatott a szakterülete iránt, akkor meg kell ragadnia ezt a lehetőséget.
-Mi a véleménye? -meredtem rá érdeklődve, hogy a szavakon túl az arcáról is leolvashassak valamit, hát ha...

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Perselus Piton
Mardekár házvezető (bájitaltan)
avatar

: :


TémanyitásTárgy: Re: show me how defenseless you really are - Perselus&Lucretia   Kedd Aug. 28, 2018 9:31 am



Miután részemről lezártnak tekintettem a dolgot, hogy van-e humorom vagy nincs, illetve, hírjak össze mindent, ami kell nekem, ő magával húzott, a bal karomnál fogva, ahol nemrég még a puha ujjak simogató és talán akaratlanul is aggódó érintését érezhettem. Kellemes volt minden alkalom, amikor hozzám ért, kedvesen szólt hozzám és rám mosolygott. Lucretia fontos lett nekem, holott nem voltunk épp jóban. Ő nem kedvelt engem igazán, bizonyára az ő szemszögéből is csak a gonosz és igazságtalan méregkeverő voltam. Pedig… vele igyekeztem kedves lenni a magam módján, és szerettem volna, ha szavak nélkül is megértette volna ezt. Nem vagyok a szavak embere ezen a téren, de úgy tűnt, erre szükségem sem lesz…
Amikor kinyitotta a száját, egy halk és meglepett sóhaj, vagy inkább nyögés hagyta el a számat. Tágra nyílt szemekkel figyeltem hol a szemeit, hol az arcát, hol pedig a gyönyörű, és az óta a nap óta hihetetlenül vonzó ajkait. Azt mondta nekem, már akkor tudta, hogy én vagyok neki a tökéletes. Annyira zavarba jöttem, hogy hirtelen még levegőt venni is elfelejtettem. A fülem tövéig elvörösödtem volna, ha nem tudnám magamat valamelyest irányítani. De így is éreztem, ahogy elönt a forróság és egy érdekes, egészen újfajta bizsergés lesz úrrá rajtam.  A szívem nagyot dobbant, a fejem zúgott és majdnem elájultam menten, ahogy ezeket a dolgokat ecsetelte. Arra kért, ne mondjak neki azonnal nemet, így csak csendben, még mindig iszonyatos zavarban néztem utána, ahogy kutatni kezdett.
A kérésének eleget téve leültem mellé az ágyra, majd amikor a fiolát a kezembe nyomta…
-Mantikór méreg... Delacroix-tól? –nyögtem ki csak ennyit, nem is pillantva rá. A fejem vadul lüktetni kezdett és úgy éreztem, a szívem ismét jeges darabokká fagyott a mellkasomban. Szörnyű érzés, szinte már émelygés fogott el tőle. Úgy éreztem, mintha a lényem egy részét kiszabta volna és gyönyörű, hosszú körmökkel szegélyezett ujjai között lobogtatná, egyik lábával a vérző hullámra taposva, hogy „így kellett neked, Perselus. Megtanulhattad volna, hogy nem kellesz senkinek sem. Te… a félvér…”
Nem tudtam hirtelen megszólalni, csak üveges tekintettel meredtem a kezemben lévő üvegcsére, amit lassan visszacsúsztattam az ő kezébe, gondosan ügyelve, hogy ujjaink ne érjenek össze. Felkeltem a helyemről és kissé töprengve kezdtem el sétálgatni fel-alá a szobában, mintha az foglalkoztatna, amit mondott nekem. De most valahogy nem tudott lekötni az evés közben halkan dúdoló varázslény mérge. Minden, amire gondolni tudtam az az, hogy megmérgezte a testemet és a lelkemet azzal a csókkal. De ezt sokáig nem hagyhatom neki, mert ha hagyom, hogy játsszon velem és ilyen furcsán fogalmazzon, akkor nem szabadulhatok tőle. Ő lesz imádatom és reménytelen szerelmem új tárgya, akiért bármire képes lennék… habár… lehet, hogy már késő a megelőzéshez.
-Khm… mégis mennyi időt kapok arra, hogy ezt átgondoljam? –szólaltam meg végül fagyosan, ahogy rá emeltem fekete szemeimet, így fürkészve tökéletesen természetes és szép vonásait.
-És ami a mondandóját illeti. Kérem, gondolja át alaposan, hogy fogalmaz, különben még valamelyik nagyreményű kollégája félre fogja érteni magát… -el kell tűnnöm innen. Kérem, mondja, hogy nincs már rám szüksége! Kérem...




Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Lucretia C. Coliander
Roxfort igazgatónője
avatar

: :

TémanyitásTárgy: Re: show me how defenseless you really are - Perselus&Lucretia   Kedd Aug. 28, 2018 12:28 pm



A lelkesedésem nyomban millió apró darabra tört, mikor csak hűvösen visszakérdezett, majd a kezembe nyomta a fiolát, hogy töprengésnek ható járkálásba kezdhessen. Aggódva és értetlenül követtem rendületlenül a mozgását fel-alá a szobában, hogy most mégis mi baja lehet ezzel az egésszel, mi gondolkodnivaló van egy ekkora lehetőségen. Elképzelni sem tudtam, hogy mi járhat most a fejében, ami miatt nem vágott rá gondolkodás nélkül egy hatalmas igent, mikor bárki más így tett volna, de Perselus Piton persze nem. Nem tudom, miben reménykedtem, talán abban, hogy örülni fog majd neki!? Hát ha valami, az nem volt jellemző rá. A szobában megfagyott a levegő, az idő múlását pedig bosszantóan lelassulni véltem, így egy örökkévalóságnak tűnt, mire végre újra megszólalt. Aztán persze kénytelen voltam azt kívánni, hogy bár ne tette volna. A hihetetlenül ridegnek ható kérdése hallatán gyengének éreztem magam, mint akinek minden vér kifutott a testéből és csak szánalmas árnyéka önmagának. Visszautasíthatatlan ajánlatot teszek neki, és van képe ilyen száraz hangnemet megütni velem szemben, arról nem is beszélve, hogy....
-Át... átgondolni? -küldtem felé egy lesújtó pillantást, gyorsan lerakva a kezem ügyéből a mérget tartalmazó fiolát, mielőtt még hozzá találtam volna vágni, pedig úgy megérdemelte volna. Szerettem volna a hangomat is felemelni, de képtelen voltam rá.
-Azt hittem, hogy ezen nincs mit átgondolni. -jegyeztem meg csendesen, nem kis csalódottsággal a hangomban.
-Most kell rá választ adnia. Bár hogy őszinte legyek, azt gondoltam, hogy ez fel sem merül. -álltam dacosan a fekete pillantást, fenségesen villantva meg a zöldjeimet.
-De azt hiszem, tudom mi baja van magának. Nincs szüksége haladékra, hogy ezen a kérdésen meditáljon, egyszerűen csak arról van szó, hogy már a kezdetek óta valamiért ki nem állhat engem, és gondolom ebből kifolyólag nem is akar velem dolgozni. Ha ez az igazság, mondja ezt! -az ágy szélébe kellett markolnom, nehogy meg találjam verni, mert ez az érzés percről percre csak egyre erősödött bennem. Nem vagyok egy agresszív jellem, de esküszöm, hogy kihozza belőlem a legrosszabbat. Hirtelen aztán ide vetette nekem a kéretlen tanácsát, hogy legközelebb alaposabban gondoljam át, hogyan fogalmazok, mert még valamelyik nagyreményű kollégám félreértheti a szavaimat. Felvontam a szemöldökömet a türelmetlenségem jeleként.
-Nem szoktam félreérthetően beszélni! -csattantam fel, ezzel együtt pattanva fel az ágyról, hogy előtte teremhessek.
-Nem értem, mit akar ezzel! -ráztam a fejemet egy lemondó sóhaj kíséretében.
-Mit gondolt, mégis mi a fenéről besz... -akadt a torkomon a szó, ahogy felidéztem magamban az elhangzottakat. Nekem egyértelműnek tűnt, hogy miről zagyválok, de egy kívülállónak valóban egészen máshogy jöhetett le, bár azt sosem feltételeztem volna, hogy még neki, az érzelemmentesség királyának is ez jut rögtön az eszébe. Ez majdnem mosolyt csalt az arcomra, de még idejében moderáltam magam.
-Oh... értem. -kaptam el róla a tekintetem elpirulva, és kellett némi hatásszünet, hogy összeszedhessem magam és megtaláljam a hangomat.
-Nyugodtan tartson régimódinak, de szerintem nem egy nő dolga, hogy szerelmet valljon. -húztam fel az orromat, jelezve, hogy még a feltételezés is sértő a részéről, hogy majd nő létemre még én állok neki kezdeményezni vele szemben.
-De egyébként is, mit tudhatok én erről, mikor csak egy hülye macska vagyok, akit jobb lenne, ha inkább elütne egy vonat, nem? -néztem rá szúrós szemekkel, ami már-már felért egy gyilkosnak nevezhető pillantással is. Elvégre erre esküdött fel, hogy minden másodpercben belém kössön. Most is csak azért tisztelt meg a jelenlétével, hogy az orrom alá dörgölhesse azt az átkozott térképet, hogy neki volt igaza, mint mindig. Az egyetlen érzelem a nem túl széles skáláján a káröröm.
-De ha már így sikerült félreértenie a szándékomat, akkor avasson be... ha mondjuk mégis komolyan mondtam volna, és nem a mantikór méregre célozva...-kezdtem bele. Sajnos a fejébe nem láthattam, hogy szavak fecsérlése nélkül is megkapjam a választ.
-... mit reagált volna? -szegeztem neki a kérdést határozottan, bár a tekintetem inkább bizonytalanságról és némi félszről árulkodott. Magam sem értem, hogy miért érdekelt ez ennyire, bár a válaszában szinte ezer százalékban biztos voltam. Igazából már bántam, hogy nem tudtam lakatot tenni arra a nagy számra, elvégre semmi szükség nincs rá, hogy valami rideg kioktatást hallgassak. Nem is kellene, hogy egyáltalán érdekeljen a véleménye bármivel kapcsolatban is.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Perselus Piton
Mardekár házvezető (bájitaltan)
avatar

: :


TémanyitásTárgy: Re: show me how defenseless you really are - Perselus&Lucretia   Csüt. Aug. 30, 2018 3:48 pm



Miután sikerült a reményeim és vágyaim tárgyát egy pillanatok alatt történt eseménnyel lerombolnia az utolsó porszemig, inkábba távolságtartást választottam. Megmondtam neki, hogy idő kell, hogy átgondoljam a felajánlását. Amitől teljesen kiakadt és előjött belőle a nő. Az a nő, aki akaratos. Az a nő, aki nem nyugodt, hanem ideges. Az a nő, aki hangos. Az a nő, akitől megfájdul az ember feje, ha sokáig hallgatja, és akinek a szituációit nem lehet már ép ésszel bírni.
Csendben végighallgattam az egész mondandóját, elejétől a végéig. Azt, hogy most kell megadnom a választ, azt, hogy tudja, mi a bajom igazából. Erre az okfejtésre akaratlanul is megjelent egy gonosz és kissé hitetlen mosoly az arcomon. Mily’ bolond is az emberi lény, hisz saját igazán és képzelgésein túl csak ritkán, vagy egyáltalán nem lát. Mindössze ennyit tudtam volna neki mondani, de inkább csendben maradtam, és tovább fürkésztem az arcát, miközben beszélt hozzám. Kifejtette, hogy nem szokott félreérthetően beszélni, majd mintha megvilágosodott volna, inkább azt kezdte el magyarázni, hogy tartsam régimódinak, de nem egy nő dolga a férfi elé állni, szóval, ha akarna is tőlem valamit, akkor sem mondana semmit sem, hanem várná, hogy én álljak elé. Ezen a dolgon legszívesebben egy jót nevettem volna, de inkább csak közönyösen néztem rá, továbbra is jeges tekintetemmel fürkészve az övét. Mikor aztán feltette a kérdést, megálltam a mászkálásban, és fél percig töprengve néztem rá, majd vettem egy mély levegőt, hogy aztán ki is fújhassam a tüdőmből. Ezt még elismételtem párszor, majd pálcát rántottam és egy egyszerű hangszigetelő bűbájt bocsátottam a szobára, még mindig szótlanul. Komótos, kimért mozdulatokkal raktam el a pálcámat, majd kigomboltam a taláromat, hogy aztán ledobva azt, feljebb húzhassam a fekete ingem ujját, így állapodva meg egy szék mögött, aminek a támlájára kulcsoltam ujjaimat, hogy aztán rászorítva arra, nyithassam szólásra a számat…
-Csendet! –fúrtam a fekete szemeimet a zöld szempárba, majd miután a döbbenettől elhallgatott, megköszörültem a torkomat, hogy ismét megszólalhassak.
-Ha tudni akarja, azért kérek gondolkodási időt, mert a Mantikór méreg instabil dolog és beszélni szeretnék Delacroix-ával, hogy mégis hogy nyerte ki, hogy szállította, és mégis mire számítsunk, mik a hatásai. Emberi véráramba kerülve halálos, de ha rácsöppen valamelyikünkre, csak komolyabb sérüléseket okoz, vagy akkor nincs hatása? Gondolom, ilyenekről nem faggatta ki az urat. –kezdtem bele a rögtönzött magyarázásba.
-Ne higgye azt, hogy az én világom maga körül forog, vagy a körül, hogy utálom. Én senkit sem kedvelek, Lucretia. Sokak szerint magamat sem. Vannak fontosabb dolgok is, mint az, hogy kit kedvelünk és kit nem. De biztosíthatom róla, egy cseppet sem utálom magát. Ellenszenvesnek ellenszenves volt, ezt aláírom. –jegyeztem meg a dolgot ugyanolyan monotonitással, mint az előbb, majd egy röpke másodperc után ismét megszólaltam.
-De azt, hogy maga csak egy hülye macska, akit inkább üssön el a vonat… ezt ÉN kérem ki a MAGA nevében! –emeltem fel ismét a hangomat, már-már üvöltésbe kezdve, az ágyon ücsörgő nőre emelve a tekintetemet.
-És hogy mit mondtam volna? Semmit. Ugyanis nem mondana nekem ilyet, ahogy valószínűleg más sem. Ha komolyan ilyen szándéka lett volna, el kellett volna gondolkoznom a tényen, hogy ismét bájital hatása alá került. Részemről a szerelem csak gyermeteg hóbort, amit a magányos szívek találnak ki vigasz gyanánt, ha nem találnak szépet az életükben. De ezt maga úgy is nagyon jól tudja rólam. –vontam vállat egyszerűen, majd közvetlenül előtte állapodtam meg.
-Van még valami, amit a fejemhez akar vágni, vagy elmehetek a fiolával együtt, hogy kielemezhessem a kutatásunkhoz?





Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Lucretia C. Coliander
Roxfort igazgatónője
avatar

: :

TémanyitásTárgy: Re: show me how defenseless you really are - Perselus&Lucretia   Csüt. Aug. 30, 2018 8:21 pm



Nem fűzött hozzá semmit a mondandómhoz, amíg be nem fejeztem. Majd hirtelen úgy csendre intett, hogy szinte csak tátogni tudtam. Legutoljára Albus förmedt így rám, hogy fogjam be végre a számat. A talárjának levétele kizökkentett egy pillanatra, hisz mindig nyakig begombolkozva járt, de sokáig nem merengtem ezen, túlságosan lekötött, hogy jeges tekintettel álljam az ő, máskor oly' titokzatosnak ható sötétjét, de most semmi vonzót nem találtam azokban a fénytelen szemekben. Szerettem volna itt-ott beleszólni és kijavítani a férfi téves következtetéseit, de most, hogy Piton vette át a temperamentumos szerepet tőlem, kötelességemnek éreztem, hogy helyette én burkolózzak fagyos némaságba, épp csak néha felvontam az egyik szemöldököm, vagy összeszűkült szemekkel meredtem rá. Karba font kézzel hallgattam végig a cseppet sem barátságos kioktatást. Ezernyi gondolat kavargott bennem, amiket így hirtelen képtelen lettem volna megfejteni.
Csendben figyeltem, ahogy elém lépett, majd válaszul én is tettem felé pár óvatos lépést, holott talán inkább hátrálnom kellett volna. Legbelül izzottam a dühtől, de külsőre kivételesen igyekeztem megőrizni a semlegesség látszatát, de azért nem hazudtoltam meg magam még az ő kedvéért sem. A férfi mellkasára csaptam finoman az öklömmel, majd szúrós szemekkel pillantottam fel rá.
-Annyira elegem van magából, Perselus! -préseltem ki a szavakat a fogaim között.
-Emellett... -húztam ki magam.
-... nagyon sajnálom ezt az egészet és ígérem, hogy soha többé nem fogok az agyára menni semmilyen formában. -sziszegtem.
-És elhiheti, hogy a cseppnyi agyammal én is gondoltam ezekre a felmerülő kérdésekre a méreggel kapcsolatban, de addig feleslegesnek éreztem a Laurent-nal való diskurzust, amíg nem tudtam, hogy egyedül kell-e nekiállnom vagy sem. Az én olvasatomban egyébként ezt egyeztetésnek, esetleg utánajárásnak nevezik és nem haladéknak vagy gondolkodási időnek. -ezt sajnos nem hagyhattam szó nélkül, mert nem tetszett, hogy pont Ő ennyire ostobának néz.
-Eszem ágában sem volt azt képzelni, hogy bárki számára én lennék a világ közepe, és nem is szeretnék az lenni, főleg nem magának. Azt mondjuk nem tagadom egy percig sem, hogy naivan azt gondoltam, hogy egy hangyányi érzelmet talán ki lehet csikarni magából, de már látom, valóban menthetetlen. Kár... -vetettem hátra a vörös tincseket a vállam felett.
-A fiolával felesleges foglalkoznia, ugyanis be kell látnom, hogy tévedtem. Egyáltalán nem okos ötlet együtt dolgoznunk, mert soha nincs és nem is lesz egyetlen normális szavunk sem a másikhoz, félő, hogy a méreg nélkül is megölnénk egymást. Nagy reményeket fűztem ehhez az egészhez, reméltem hogy elérhetünk valamit, és hogy jobban megismerhetem, mert azt gondoltam, hogy van egy emberi oldala, de a jelek szerint... nincs. Szóval vegye úgy, hogy fel sem hoztam ezt a témát. -legyintettem lemondóan, majd a szavaira a tekintetem a szobában lévő asztalra tévedt, majd ismét rá. A zöld íriszeim most már újra sokkal szelídebbek voltak, bár még mindig némi megmagyarázhatatlan fájdalmat hordoztak magukban.
-Nem akarok a fejéhez vágni semmit, sőt, eredetileg inkább adni szerettem volna magának valamit. -böktem a fejemmel az asztalon lévő könyv felé, amit akár stílusosan felé is hajíthattam volna.
-Nos... nagyon találó módon  "A kötelező olvasmány" a címe. Tényleg muszáj teljes odaadással olvasni, mert ha az ember gondolatai elkalandoznak, csalánártást küld az olvasóra. A saját bőrömön tapasztaltam. -simítottam végig a csuklómon az emlék hatására.
-Nagyon nehéz olvasmány. Érdekes, de nagyon tömény és sötét. Nem voltam elég kitartó, hogy a végére érjek, de aztán rögtön magára gondoltam, elvégre nálam sokkal fegyelmezettebb az elméje. Azt gondoltam, hogy talán jó... hm... ajándék lehet olyasvalakinek, mint maga. -magyaráztam csendesen, inkább nem is pillantva rá.
-Nyugodtan vigye a könyvet, ha akarja, de azt is megértem, ha esetleg nem tart rá igényt, elvégre tőlem van. Nem akarom feltartani tovább. A listát pedig majd küldje fel valamelyik diákjával, vagy egyszerűen adja csak oda Hagridnak. -erősítettem meg benne, hogy nem kell velem találkoznia a szükségesnél többet a továbbiakban.

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Perselus Piton
Mardekár házvezető (bájitaltan)
avatar

: :


TémanyitásTárgy: Re: show me how defenseless you really are - Perselus&Lucretia   Csüt. Aug. 30, 2018 8:53 pm



Miután végighallgattuk egymás dühös és kissé igazságtalan mondandóját, közelebb lépkedtem hozzá és ő is így tett. Csak figyeltem, ahogy finoman a mellkasomra csapott az öklével, miközben közölte, hogy elege van belőlem. Egy óvatos mozdulattal elkaptam a csuklóját, majd kissé feljebb emeltem a kezét, hogy még nehezebb legyen kihúznia az ujjaim közül.
-Elege van belőlem? Na ne mondja… észre sem vettem volna, hogy mit gondol… -fújtam ki a levegőt, így nézve le a nőre. Lucretia magas, de meg sem közelíti az én 185 cm-et. Mikor aztán közölte, hogy ígéri, nem megy többet az agyamra, egy hanyag mozdulattal engedtem el a kezét, ha már egyszer így állunk, akkor ne csak nekem legyen rossz érzésem. Nem akarom őt bántani, sőt. Szerettem volna én lenni az, aki megvédi őt, de ha neki sincs jobb dolga, mint engem idegesíteni és verbálisan fájdalmat okozni nekem, akkor nem leszek vele visszafogott. Kedves voltam vele a magam módján. Őszinte voltam vele és hajlandó voltam a saját legjobb barátomról információkat kiadni neki, Ő mégis ezt adja cserébe. Hát akkor legyen… bántsuk egymást, ha ezt akarja.
-Képzelje, maga nagyon kommunikatív! Miközben információt gyűjtök, gondolkozom is, hogy mennyire érné meg belevágni a dologba. Nem fogok fejest ugrani valamibe, amiről tudom, hogy kudarcra van ítélve. Én gondolkozom is, nem csak hirtelen felindulásból, kislányos lelkesedéssel közlöm, hogy mit akarok. Előbb kell tisztán látni, aztán ajánlatokat tenni. –ráztam meg a fejemet még mindig idegesen, amit a következő szavai csak tovább fokoztak, így igyekeztem magamra erőltetni az érzelemmentességet, de nem igazán akart menni.
-Nem lehet belőlem érzelmet kicsikarni? MAGA SZERINT AKKOR MIÉRT ORDÍTOK ÚGY, MINT AKI A ST. MUNGÓBA VALÓ? –néztem rá most már őszinte felháborodással és némi fájdalommal a tekintetemben. Ezzel túl messzire ment. Minden… minden reményemet, vágyamat és gondolatomat zúzta porrá minden egyes szavával, ahogy beszélt. Szörnyű belegondolni, hogy mennyire odavoltam… kit akarok becsapni? Odavagyok ezért a nőért? Érte, aki fájdalmat, bánatot és azt okozza, hogy megszakadjon a szívem és megsajduljon a lelkem.
-Legyen. Amúgy sem akartam egy magához hasonló túlérzékeny, hisztis kislánnyal együtt dolgozni, aki mindenen megsértődik és felkapja a vizet, ha valami nem úgy van, ahogy azt ő akarja. Nem csoda, hogy macskaként élt. Fikarcnyit sem ért többet az emberekhez, mint én. -fújtam ki a levegőt, majd amint a tekintete az asztalra vándorolt, egy röpke másodpercig követtem a szemeimmel az irányt, majd ismét őt kezdtem el fürkészni, figyelve minden szavára.
-Értem. Hát, köszönöm a kedves ajándékot, ami majd lerohasztja a karomat, ha nem figyelek rá eléggé. –jegyeztem meg hűvösen, majd a nemrég levetett taláromhoz sétáltam, hogy ismét állig begombolkozva állhassak meg vele szemben.
-Ne aggódjon, eszem ágában sincsen zavarni magát. Köszönöm az igazán kedves beszélgetést, Miss Coliander… -húztam össze a szemeimet, majd felkaptam az asztalon lévő könyvet és egy hatalmas csattanás kíséretében vágtam először ki magam előtt, majd be magam után az ajtót.
-Még hogy én vagyok gonosz vele… hogyne… -sziszegtem a fogaim közt, ahogy haladtam lefelé a lépcsőkön, vissza a szobámba, hogy aztán elnyúlhassak az ágyamon és ne csináljak semmit. Merlin áldja a lyukasórákat!


[Köszönöm a játékot, Lucretia! ^^ <3 ]


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Ajánlott tartalom




TémanyitásTárgy: Re: show me how defenseless you really are - Perselus&Lucretia   

Vissza az elejére Go down
 
show me how defenseless you really are - Perselus&Lucretia
Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Perselus Tobias Piton

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Avada Kedavra :: Tekergők Térképe :: Roxfort :: VII. emelet :: Az igazgató irodája és szobája-
Ugrás: