artemisia dranunculus

Egy idő után mindez természetes. Természetes, még akkor is, ha másfél évvel ezelőtt elképzelhetetlen lett volna - most olyan, mint belebújni egy elnyűtt, kibolyhosodott pulóverbe, felölteni az otthonosság kényelmét, miközben az idegeid pattanásig feszülnek. Hangtalanul rakom le a tálcát az éjjeliszekrényre, és csak a folyosóról beszűrődő lámpafény nyomát követem, miközben kilibbenek a szobából. Az ajtót is a tőlem telhető legkevesebb zajjal csukom be magam mögött, bár mivel nem hallom az anyósom szuszogását, valószínűleg felesleges a túlzott óvatoskodás, mert még nem alszik. Nem baj, ez a teakeverék megteszi majd a hatását, és Mollynak nem kell tudnia, mire használta ezt a finoman bizsergető főzetet az anyám és az ő anyja évtizedeken át - egy ilyen feddhetetlen asszony, mint ő, nem nevetne azon, hogy egykor ezek a keverékek nagyon is kifogásolható célból zsongítottak el éppen olyan feddhetetlen asszonyokat, mint ő. Azért, remélem, megissza.

Ilyen gondolatokkal térek vissza a konyhába. A kertből beszűrődő félhomály szerint nagyjából hajnali egy óra lehet, még nem túlságosan korán, inkább csak aggasztóan késő. Szívem szerint már indulnék haza, hogy kellemes sóhajjal feloldódjak a nagy műgonddal kiválasztott ágynemű ölelésében, de a fészer ablakán még fény szűrődik ki. Bill és az apósom oda vonultak vissza néhány órával ezelőtt. Fáradtan kihúzok magamnak egy széket, az ujjam ütemesen dobol az asztallapon, de a fény csak nem akar kialudni. Végül, pontosan nem tudom, mennyi idővel később, elhatározom, hogy hasznossá teszem magam, és bár két pálcasuhintással végeznék, nekiállok eltakarítani a vacsora romjait - a maradékot a kamrába viszem, a tányérokat, poharakat, evőeszközöket pedig a pultra halmozom. Ennyi mosogatnivaló pont elég lesz ahhoz, hogy a gondolataim más irányt vegyenek. A víz csobogása az edényekre elvonja a figyelmem mindenről - az apósom meghurcolásáról, arról, ahogyan a ház, ahol a férjem felnőtt, halkan lélegzik körülöttem, még a reményről is, hogy Molly félreteszi a gyanakvását a teámmal szemben, és megissza. Nagyjából a negyedik tányér környékén már a fészer felé sem vetek könyörgő pillantásokat. Olykor áldás a monotonitás.

A mai napot az Odúban töltöttük, és legnagyobb meglepetésemre Fleur erősködött, hogy jöjjünk el. Szerinte ugyanis anyának segítségre lenne szüksége, most, hogy apának minisztériumi ügye lett, ráadásul a többiek sincsenek állandóan itt. Ginny és Ron a suliban, George pedig… ő jelenleg egyedül viszi a Fred-del megálmodott üzletet. Percy nem sűrűn jár haza, Charlie pedig Romániában van. Mi maradtunk hát egyedül, akik még besegíthettek és tarthatták a szüleimben a lelket. Hálás voltam ezért a csodás nőért és azért, amit senki más nem vett észre benne, hogy egy igazi angyal. Fleur közel sem olyan gőgös és nemtörődöm, mint azt sokan hitték volna, vagy amit anya feltételezett róla. Nem azért volt velem, ahogy kinéztem, hanem azért, mert szeretett, engem. A személyiségemet szerette, nem azt a szép arcot, amit mindenki más még iskolás koromban, vagy mielőtt találkoztam volna a feleségemmel.
A vacsora után apa a fészer felé vette az irányt, én pedig követtem őt, habár reméltem, nem egy komolyabb hangvételű beszélgetés miatt akart elhívni magával. De tévedtem. Elmondta nekem, hogy elvették a pálcáját, amely kimutatta, hogy valóban a gyilkos átkot használta, de ő még mindig nem emlékezett rá. Nem tudtam, erre mit is mondhatnék neki. A kezem ökölbe szorult és néhány nyakropogtatást kellett végrehajtanom, hogy a fájdalom elnyomja a bennem növekvő indulatokat. Nem akartam elhinni, hogy ez velünk történik meg. Tisztában voltam a hivatali eljárásokkal, de én akkor sem hittem el, hogy az apám egy gyilkos lenne. Főleg úgy, hogy látszott rajta, teljesen összetört és csak anyám kedvéért játssza meg magát.
Most itt állt velem szemben, az egyik kezével a falnak támaszkodva, pontosan azon a helyen, ahol régebben a repülő autója állt. Felnéztem rá, és most láttam, ahogy könnyek szöknek a szemébe, amit azzal próbált leplezni, hogy levette a szemüvegét és azt kezdte el törölgetni, mintha csak párás lenne, pedig őszhöz képest még egyszer sem esett az eső. Azt mondta, hogy nem maradhat tovább itthon, de nem tudja, hogy mondhatná el annak a nőnek, akinek annyi mindent köszönhet, a húgomról és az öcséimről nem is beszélve. Mellé lépkedve lecsúsztam a fal mellé, hogy a fejemet a lábaim közé lógathassam, és rendszerezhessem a gondolataimat. Az ujjaimmal szórakozottan simítottam végig az arcomat borító sebhelyeken, míg végül a fejemet is a falnak vetettem. Bizonytalanul, az ajkamban lévő karikát forgatva a nyelvemmel néztem magam elé, és csupán egy rekedt sóhajra futotta. Amikor kicsi voltam, sosem értettem, apa hogyan képes a vak sötétben vezetni. Mindig csak annyit láttam, hogy a fényszórók éppen csak megvilágítottak valamit az útból, de sosem láttam igazán semmit. Aztán megtudtam, hogy ő sem látott soha többet, csupán az ösztönére hallgatott és tudta, hogy az életünk és épségünk rajta áll vagy bukik. És most, ennek a férfinak végig kellett néznie, ahogy a családja darabokra hullik.
Végül hajnali kettő körül elköszöntem tőle, hogy megkereshessem Fleur-t, habár a mai estét már valószínűleg itt kellene töltenünk. Bíztam benne, hogy a régi szobámban van és mellé fészkelve magamat nyugodhatok meg a közelében, de a törékeny sziluettet a konyhában pillantottam meg. Halkan lépkedtem közelebb a mosogatásba feledkezett nőhöz, hogy hátulról átölelve az arcomat a vállára omló hajába temethessem.
-Azt hittem már alszol. –dünnyögtem bele a csendbe, majd megfordítottam, hogy szorosan magamhoz ölelhessem Őt.

Azt hittem, már alszol. Összerándulok, mintha túlságosan mélyen jártam volna a gondolataimban, mintha nehéz lenne visszatérni a valóság talajára, lenézni a mosogatószivacsot szorongató kezeimre, és beismerni, hogy legszívesebben egészen máshol lennék, egészen más körülmények között. Ha ez az egész borzalmas ügy nem jött volna közbe, mostanra már biztosan elhívtam volna Billt a szülővárosomba - ezt a küszöbön álló, majd pedig kirobbanó háború miatt folyamatosan tologattam az elmúlt években, és titkon reménykedtem abban, hogy a por leülepedése után elmehetünk arra a nászútra, amire sosem volt módunk, de ami igenis kijárt volna nekünk. Tudom, hogy most nem bánkódhatok ilyesmin - most nem, mikor a férjem családja az összeomlás szélén áll, mikor a helyzet ilyen bizonytalan. De, ahogy a szivacsot visszaejtem a mosogatóba, Bill felé fordulok és a vállába fúrom a fejem, mindennél jobban vágyom egy kis nyugalomra, egy kis boldogságra, ami csak a miénk, és amibe nem férhet bele senki más.

- Ó, non. Mhég ezt meg akartam 'sinálni. - Lopva a ruhámba törlöm vizes kezeimet, de még adok magunknak pár percet, mielőtt kibontakoznék az ölelésből. Furcsa érzés ilyen meghittségben állni az anyósom konyhájában, ráadásul sosem voltam az a típus, aki közszemlére teszi a vonzalmát. Már otthon kellene lennünk, érzem ezeket a szavakat árulkodóan formálódni valahol a gyomrom tájékán, pedig már tulajdonképpen elfogadtam, hogy ma este úgysem megyünk sehova. Nem tehetjük meg, hiszen Arthurnak és Mollynak szüksége van a támogatásra - még akkor is, ha a mondott támogatás nem több egy bögre teánál meg pár kedves szónál. - 'ogy van az apád? Mhegbeszéltetek mindent, ámit akartatok? - Arthur mindig jóhiszemű volt velem és udvarias, így még nehezebb őt ebben a szorult helyzetben látni. Senki nem hiheti, hogy képes elkövetni ilyen aljasságot - pontosabban senki, aki ismeri. Talán ezzel van a probléma, a britek túlságosan tartózkodóak mindaddig, amíg már túl késő.

Tisztában voltam vele, hogy nem otthon voltunk, de ahogy magam mögött hagytam a fészert, másra sem vágytam, csak annak a nőnek a közelségére és érintésére, akit a világon mindennél jobban szerettem. Tudtam, hogy sem a fájdalmat, sem pedig a kétségbeesést nem viheti el egyetlen ölelés sem, mégis mögé léptem, hogy hátulról átölelve érezhessem a testének melegét és az illatát. Azt az isteni parfümöt, ami mindig megnyugtatott, bármi is történt velünk. Most mégsem bizonyult elégnek, legalábbis nem annyira, mint szerettem volna.
Éreztem, ahogy összerándult a kezeim között, így inkább magam felé fordítottam, ő pedig hagyta is ezt nekem és az arcát a vállamba temette. Egy örökkévalóságig így tudtam volna maradni, de már fel voltam készülve, hogy hamarosan kibontakozik a karjaimból. Fleur nem volt az a nyíltan szerelmes típus, megvolt benne a francia elegancia, amitől egyszerre őrültem meg mindkét értelemben. Sokszor kellett visszafognom magam az utcán, az összejöveteleken vagy éppen régebben a Gringotts-ban, hogy még véletlenül se csináljak olyasmit, ami neki kellemetlen lett volna. De közben pont ez tette őt annyira vonzóvá is. Az, ahogy az érintéseket kezelte és a köztünk lévő dolgokat megtartotta csak nekünk. Pontosan tudtam, hogy mennyire szeret, még akkor is, ha nem rajongott a nyílt egymásnak esésért. Bár ehhez bizonyára részben köze volt a családomnak is, akik nem fogadták a legjobban a hírt, hogy vele akarom összekötni az életemet. Pedig a lehető legjobb döntésem ez volt.
Ahogy viszont az eltávolodás előtt a felsőjébe törölte a kezét, egy őszinte, halvány mosolyt csalt vele az arcomra. Amikor megismertem, ezt még biztosan nem tette volna meg, most pedig olyan természetes és bájos volt tőle ez az egész, mintha sosem lett volna másmilyen. Viszont mikor apámról kérdezett, az arcom elkomorult és megkerülve őt az ablakhoz sétáltam, ahonnan tökéletesen látszott, hogy a fészerben még mindig világosság uralkodott. Tehát még mindig ott van…
-Il va bien . Il est fort. –szólaltam meg végül a saját nyelvén egy sóhajt követően, biztosítva róla, hogy az apám jól van, és erős. Habár Fleur beszélte a nyelvet, sokszor jobbnak éreztem a sajátján beszélni vele. Az ember jobban átérzi a dolgok súlyát, mikor az anyanyelvén hallja őket.
-De… -túrtam bele a hajamba idegesen, majd a gondolatra, hogy egy cellába zárják, teljes erőből a pultra vágtam, aminek a következtében egy pohár hangos csattanással a földre hullott és darabokra tört. Csak lesajnálóan néztem a szilánkokra, amik most valamiért kifejezetten emlékeztettek az életünkre, így inkább kikerültem őket, hogy a konyhapult egy másik részére ülhessek fel, a kezeimet tördelve.
-Nem maradhat itt. Bezárják… amíg… le nem zárják az ügyet. Nem tudja, hogy mondja el anyának. Így is kivan… múltkor Fred-nek hívta George-ot, aztán… bezárkózott a szobájukba és csak sírt… -pillantottam fel Fleur-re segélykérően.
-Nem mehetünk csak úgy haza… Je ne peux pas laisser maman ici... pas maintenant. Egyedül nem bírná a háztartást, a ház körüli munkákat, a tárgyalásokat, a kihallgatásokat és… mit mondjunk Ron-nak és Ginny-nek? Anya biztosan nem mondaná el nekik. De joguk van tudni! –ugrottam le a pultról, hogy az asztal mellől szinte kitépve egy széket roskadhassak le rá, a fejemet hátra vetve a támlán.
-Meg fogok őrülni! Ez egy… téboly… mégis csak el kellett volna szöknünk arra a nászútra. –pillantottam rá egy keserédes mosoly kíséretében. Habár biztos voltam benne, hogy akkor meg magamat utálnám, amiért nem vagyok itt.

Összekulcsolt kezekkel állok, pedig könnyebb, sokkal könnyebb lenne odalépni hozzád, egy mozdulattal letörölni az arcodról mindazt a terhet, amit valószínűleg mélyebben hordozol, amit nem adhatsz át másnak, de mégis, mégis tovább kell lépnünk. Vagyis, remélem, tovább fogunk tudni lépni. Nem mintha nem akarnék a szüleid mellett állni ebben a képtelen, borzalmas helyzetben, éppen csak - és ezt még magamnak is nehezen vallom be -, túlságosan szeretném, hogy végre csak mi legyünk azok, akik az életünk betűit papírra vetik, hogy mi dönthessünk a holnapról, vagy akár csak arról, hogy hol vacsorázunk. Persze, azt, hogy idejövünk, szintén mi döntöttük el - te megkérdezted, nem bánnám-e, én pedig nem bánnám, dehogyis, hiszen nem mondhatnám, hogy sokszor kérsz tőlem olyasmit, amit semmi kedvem megtenni. A család pedig mégis csak család, és tudom, ha én kérnélek arra, hogy látogassuk meg a szüleimet, mert szükségük van ránk, te azonnal nekiindulnál. Én sem tehetek másként - még akkor sem, ha a mai estét is legszívesebben az öledbe bújva töltöttem volna, azzal a csendesen susogó otthonossággal, amit annyira szeretek.

És mégsem érek hozzád, csak állok itt, összerezzenve a csörömpölésre, pedig valami sokkal rosszabb rezonál a hangodban - zsigeri, kitapintható félelem. Még sosem láttalak ilyennek, téged, a bátrat, az erőset, aki a halál arcába nevetett, és akit ezért csak még jobban csodáltam.
- De'ogyis. Itt kell lenned. - Némi hezitálás után közelebb lépek, kisimítom a hajadat az arcodból, és lehajolok, hogy homlokon csókoljalak. Számomra nincs más út ebben a helyzetben, csak a megértés - hiszen ezzel az elszántsággal mentem hozzád, jóban és rosszban, ezt ígértem. És nem csupán annyit, hogy melletted leszek - hanem még inkább azt, hogy támaszod leszek, és veled együtt hordozom azt is, ami elhordozhatatlan. - Itt kell lehnünk. Esz nem le'et kérdés. Édesányádnáhk segítségre lesz szüksége. - Nos, talán erre nem én vagyok a legalkalmasabb, de még mindig nem mondtam le arról, hogy az ázsióm valamilyen módon csak emelkedni fog az anyósom szemében. És bár bukfencet vet a gyomrom a puszta gondolattól is, tudom, meg kell kérdeznem. - Nyughodtább lennél, 'a beköltöznén'? 'sak egy rövid időre?

Már többször is elgondolkoztam azon, hogy írnom kellene Lupin-nak, segítséget, vagy tanácsot kérni, mégis… most nem éreztem alkalmasnak. Mióta apát állandó vádak érik majdnem a hónap eleje óta, egyszerűen képtelen voltam másra fókuszálni a családunkon kívül. Éppen ezért történhetett meg az is, hogy mit sem törődve a finom és mindig oly’ elegáns feleségem lelki világával törtem darabokra egy poharat csupán azzal, hogy rávágtam a pultra, ami ettől megremegett, az üveg pedig a földre hullott. De képtelen voltam nem a velünk történt szörnyűségekre gondolni. Régebben sosem értettem, miért volt annyira „rossz” dolog a Weasley-név, amivel habár nem mindenki foglalkozott, aki mégis, az a kelleténél jobban is. Sosem volt számomra szégyen a családom és a közeg, ahonnan jöttem. A mi családunk nem gazdag vagy vérmániás, legalábbis nem anyagi értelemben véve bővelkedtünk. De mindig is bíztam benne, mióta megtudtam, hogy például Harry, akinek születése óta nem volt szerető családja, az otthon szó hallatán azonnal az Odúra gondol majd. Annyira szerettem volna, ha a környezetünkben lévők meglátják, hogy nem a pénz teszi azzá az embert, amivé. És éppen ezért volt számomra mindennél fontosabb, hogy ez a törékeny, karcsú, zafírszemű, ezüstös szőke hajú, angyali szépségű nő engem választott. Engem, a „loboncos huligánt” és nem pedig valami lenyalt hajú, pengeszájú, felkapaszkodott kis politikai piócát, aki azt az életet adhatta volna neki, amit megérdemelt. Átoktörőként jól kerestem, és Fleur sem volt épp szegény, ahogy a családja sem, pusztán csak… a Kagylólaknál ezerszer szebbet is érdemelne Ő, akiért az életemet is odaadnám, de egyelőre ennél többet nem tudtam biztosítani neki.
A megjegyzésemre, miszerint mégis csak meg kellett volna szöknünk, meglepődve vettem tudomásul a választ. Félreértés ne essék, nem egy felszínes vagy kicsinyes nőnek tartom életem szerelmét, de tudom, mennyivel szívesebben van otthon, a megszokott közegben, ahol nem kíséri lépten-nyomon a megmaradt ellenszenv apró szikrája. Szólásra nyitottam volna a számat, de minden értelmes dolog helyett csupán egy rekedt, megkönnyebbült, és az érintésére vágyakozó sóhaj hagyta el a számat, ahogy a puha, forró ajkai a bőrömhöz értek.
Behunyt szemmel adtam át magam a csóknak, amit a homlokomra lehelt, majd mielőtt még túlságosan eltávolodhatott volna, a keze után kaptam, hogy apró csókot lehelhessek a kézfejére. Ahogy újra és újra megszólalt, úgy kerekedett el az én szemem is, majd végül egy megfáradt öregember mosolyával néztem fel rá.
-Túlságosan jól ismersz. Biztosan nem bánnád, ha itt maradnánk egy ideig? Bízom benne, hogy csak pár napról lesz szó. –álltam fel végül, hogy magamhoz húzhassam és egy lágy csókot nyomhassak az ajkaira, mintha attól félnék, hogy őt is elvehetik tőlem a sok szenvedés után, mintegy kegyelemdöfésként.
-Szerinted mi legyen a testvéreimmel? Mármint… ezt sem viselik túl jól, főleg a húgom. Ahogy Ginny-t ismerem, biztosan mindenkit megölne, aki a szájára vette az apánkat, Ron pedig… ő Ron. Biztosan nehezen viseli ő is. Ha pedig azok ketten összefognak, lehet még Harry-t és Hermione-t is megátkoznák, ha rosszat szólnak. Vajon… el kellene mondanom nekik, hogy mi lesz apával? Mert anyánk biztosan nem fogja... –húzódtam el tőle, hogy a szemeibe nézhessek, mintha csak kiolvashatnám belőlük a válaszokat, majd végül ismét lerogytam a székre, hogy az asztalon megtámaszthassam a könyökeimet, az arcomat a tenyereimbe temetve.

Biztosan nem bánnád? Biztosan, persze, amikor semmi sem biztos, amikor minden gondolatom mögött ott lebeg valami hidegrázós ellenkezés, nem a szeretet hiánya miatt, csak éppen valószínűleg azért, mert a hátam közepére sem kívánom ezt az egészet - már látom is magam előtt, ahogyan reggel álmos arccal ülünk a kávénk fölött ebben a konyhában, ahogy az édesanyáddal kerülgetjük egymást a lépcsőn, és minden olyan mérhetetlenül nem kínos, hogy igazából már nyilvánvalóan az. Az alsó ajkamba harapok, olyan természetesnek tűnik a kézfejemre nyomott csók, hogy egy pillanatra könnyű lenne elfelejteni, mennyire nem otthon vagyunk, és mennyire nem méltó hozzánk, hogy egy hajnalban erre csatangoló családtag kompromittáló helyzetben találjon ránk. Ó, nem.
- Persze, 'ogy nem. - És még nem is mondhatjuk, hogy ez hazugság lenne, hiszen érted még ennél jóval többet is kész lennék bevállalni. De valamiért, amikor az ember azt latolgatja, mire lenne képes, hogy kifejezze a szerelmét, reálisabbnak tűnik egy óceán átúszása levegővétel nélkül, minthogy egy napon az árulkodik majd a ragaszkodásomról és a megértésemről, hogy beköltözöm-e az anyósomékhoz. Még ha csak pár napra is.

Csakhogy, bármennyire is szeretnék jó tanácsadó lenni, a sógoraimra és a sógornőmre vonatkozóan sosem értettem igazán az érzelmekhez. Sosem tudtam eldönteni, mi esne jól nekik, ráadásul Ronald és az ő gyerekes, kiszámítható rajongása egy idő után éppen úgy megőrjített, mint Ginevra merev, lesajnáló ellenszenve. Így végül csak megvonom a vállamat, jelezve, ebben a helyzetben a legrövidebb út az egyenes.
– Szehrintem el kel’ene mondánod nehkik. Véghül is, már ők is felnőthek. Joghuk ván tudni. – És őket ismerve, ha később kiderülne, hogy nem mondtad el nekik, utána veled vitatkoznának. Már csak az hiányzik, hogy még ez is az én hibám legyen.

Furcsa volt Fleur távolságtartó reakcióinak sokasága és be kell vallanom, egyáltalán nem tetszett. Sem az, ahogy az érintéseket kezelte, sem pedig az, ahogy a segítségkérésemre reagált. Nem a szavaival volt baj, vagy a kedvességével, de valahogy… más volt. Persze lehet mondani, hogy volt egy háború, sokat veszítettünk, rengeteg megpróbáltatás jött, aztán meg itt volt most apám ügye, de… ezt sem tartottam épkézláb magyarázatnak. Lehetséges, hogy csak paranoiás vagyok, mióta Greyback elvette tőlem azt, amit a szüleim is állandóan hangoztattak, amikor azt hitték, nem figyelek. „Milyen szép kisfiú volt…” mintha már nem lehetnék az. Tudtam, éreztem, hogy ez a gyönyörű nő nem a külsőmért szeretett, anyámmal szemben is kiállt nem egyszer ezzel kapcsolatban, és most már a viszonyuk sem volt olyan rossz, mégis… mintha ő még mindig nehezen tudott volna túllendülni bizonyos dolgokon. Volt egy olyan sejtésem, hogy fele annyira sem szeretne itt maradni, mint ahogy megpróbálta megjátszani előttem a dolgot.
Végül arra, amikor megvonta a vállát, egy sóhajt követően a tenyereimet az asztal lapjára simítottam, míg végül egy hirtelen mozdulattal fel nem keltem, aminek következtében a szék, amin eddig ültem, majdnem elborult, pont az utolsó pillanatban sikerült annyi önuralmat erőltetnem magamra, hogy elkaphassam azt és visszatolhassam a helyére. Nem akartam több zajt okozni, hiszen anyámra rá fért az alvás, így igyekeztem a tőlem telhető legnyugodtabban közel sétálni Fleur-höz, hogy fölé magasodhassak, ami valljuk be, közel két méteres magassággal nem olyan nehéz dolog. Igyekeztem a lehető legbarátságosabb és leginkább megértő mosolyomat magamra varázsolni, hogy óvatosan az arcán simíthassak végig, szinte suttogva neki a szavakat.
-Nem hiszek neked. Ismerlek, Fleur. Valami baj van? Nem is… valami baj van! Tudom, érzem. Régebben… -de nem is tudtam volna, hogyan fejezzem be a mondatomat, ami nem lett volna túl sértő a számára. Nem akartam bántani sem megvádolni semmivel, de az a nő, akibe beleszerettem, nem ilyen volt. Az a lány nyílt volt, kedves, bájos és nem félt kimutatni a szerelmét sem szavakban, sem pedig tettekben. Ezekért a dolgaiért aggatta rá Ginny azt a gúnynevet, amit és ezért volt tőlünk majdnem mindenki rosszul, amikor felbukkantunk. A támadás előtt és után is gyomorforgatóan édesek és nyálasak voltunk, ami mindenkit az őrületbe kergetett. És most itt volt Ő, aki ugyanúgy nézett ki, ugyanaz volt az illata, a bőrének melege és a belőle áradó élet, mégis... teljesen más volt. Nem ugyanaz.
-Régebben sokkal közvetlenebb voltál. Olyan… rideg vagy mostanában. Miért? –pillantottam le rá, egy óvatos csókot nyomva a homlokára, hogy végül aztán az ablakhoz sétálhassak és a fészer ablakában lévő fényt figyelhessem.
-De igazad van. Azt hiszem, tudniuk kell. Majd írok Lucretia-nak, hogy mint igazgató, egy családtag kérésére beavathatja-e a testvéreimet a dolgokba. Tudod… ő az, akivel levelezek hónap eleje óta. Nagyon kedves nő és igazán okos is. Ráadásul azt írta, mindent megtesz apám érdekében. Biztosan tudna… segíteni nekem… nekünk. –fordultam vissza hozzá, majd végül tehetetlenségemben inkább elkezdtem a remegő kezeimmel összeszedni a pohár szilánkjait.

Hogy mi változott? Bármennyire is szerető gesztusnak tűnik a homlokomra adott csók, Bill szavai sem hagynak hidegen, és e kettő furcsán, keveredve önti el a gyomromat. Mert én próbálkozom - éppenséggel körmöm szakadtáig, messzebbre menve az úton, amiről azt hittem, sosem fogok járni rajta, mint ahogy valaha is képzeltem; hiszen, a francba is, éppen most egyeztem bele, hogy ideköltözzünk! Napokra. Én, aki mindig romantikus kis fészeknek tartottam ezt a házat, de éppenséggel mindig csak úgy, ahogyan gasztronómiai zsenik néznek útmenti bisztrók specialitásaira, egyfajta visszafogott megütközéssel. Most pedig, hogy a szerelmemet bizonyítsam, készen állok egy mosdót használni az anyósomékkal, de a férjem, úgy fest, nem érzi emögött azt, ami nyilvánvaló. Felvont szemöldökkel, ezúttal palástolatlan ingerültséggel nézek vissza rá.
- Mhégis mit váhrsz, mit mondják? - fonom karba a kezeimet. Nem keresem a drámát, hiszen ez a helyzet már amúgy is bővelkedik minden ilyesmiben, de kifejezetten sértő számomra, amikor egyszerűen ridegnek nevez.
- Tahlán tapsoljak ehhez áz egész'ez? Tehgyek úgy, mint'á minden renhndben lene? Áz nem fog menni. Te is tudod. Nem ohlyán nőt vehtél el, áki teszi maghát. - Jóformán fejbe vág, mennyire igaz ez a kijelentés. Még azt sem tudom szó nélkül tűrni, mikor az üvegcserepek felé fordul.
- Ezt komolyán gondolod? 'sák úgy ridegnek nevezel és ehnyi? - Nem hiszek a fülemnek, és erősen kell koncentrálnom, hogy ne emeljem fel a hangom egy veszélyes tartományba.

Csendben figyeltem Fleur arcizmainak változását és azt, ahogy a karjait keresztbe fonta maga előtt a szavaim hallatán. Nem akartam őt bántani, azt pedig véletlenül sem akartam elérni, hogy rosszul érezze magát, így már majdnem sajnálkozó képpel kértem tőle bocsánatot, azonban ő megelőzött engem és azzal a szenvedéllyel adott hangot a sértettségének, amivel, az öcséim szerint, azt magyarázta az iskolában az egyik diáknak, hogy náluk a kopogószellemeket úgy kivágnák, mint a sicc.
Be kell vallanom, magamban remekül szórakoztam azon, hogy sikerült kicsikarnom tőle valami igazi reakciót, valami tényleges és nem megjátszott érzelmet. Még ha ez épp az irántam és az általa igazságtalannak gondolt kijelentéseim iránt táplált mérhetetlen indulata is volt jelen pillanatban. Viszont kívülről igyekeztem megőrizni a hidegvéremet, és nem elmosolyodni, vagy éppen lekiabálni a fejét, hogy pont ő beszél a megjátszásról?! Vettem egy mély levegőt, mielőtt még megszólaltam volna és olyat találtam volna mondani, amit később ezer százalék, hogy megbántam volna.
Inkább nekiláttam az üvegdarabok összeszedésének, de ezt is úgy értelmezte, hogy egyszerűen ridegnek tituláltam, aztán meg elfordultam tőle. Az ujjaim között szórakozottan forgattam meg egy darabot a nemrég még ép pohárból, majd visszadobtam a többi közé a földre, hogy felegyenesedjek. A karjaimat összefontam a mellkasom előtt és így kezdtem el alaposan vizsgálgatni az előttem álló kedvesem vonásait. Felvont szemöldökkel konstatáltam, hogy még mindig elég idegesnek tűnt.
-Nem, tényleg nem olyan nőt vettem el. Akkor miért csinálod? –néztem a szemeibe, a lehető leghiggadtabban beszélve hozzá, nehogy még a végén hangos üvöltözésbe kezdjünk, amitől anyám felébred, a padlásszellem nyöszörögni meg törni-zúzni kezd, apám pedig idegesen rontana be a házba, hogy ez nem éppen a megfelelő alkalom arra, hogy házastársi ellenérzéseinket kivesézzük.
-Tudom, hogy nem örülsz annak, hogy be kell költöznünk. Ezért kérdeztem meg, hogy biztosan nem bánnád-e. Mert nem akarlak kényszeríteni semmire sem. Nekem muszáj itt maradnom, de neked nem kell itt lenned, ha nem érzed magad jól a házban. Ha velem maradsz… ha idejönnél velem, én lennék a legboldogabb. Mióta csak ismerlek, mindig mellettem voltál, amikor szükségem volt rád és erőt adtál nekem. Akkor is, amikor anyám nem rajongott a kapcsolatunkért, akkor is, amikor a Rendnek kellett dolgokat teljesítenünk. Velem voltál, amikor Greyback támadása után úgy néztem ki, mint egy groteszk, széttépett húsdarab, és velem gyászoltad a halott öcsémet. De sosem játszottad meg, hogy nem baj, ami mégis csak az. És nem, nem akarom, hogy azt játszd, hogy nincs semmi baj. Csak legyél itt nekem, fogd meg a kezem és mondd azt, hogy ez csak valami rossz álom, és elmúlik majd. Minden rendben lesz egyszer. –ráztam meg a fejemet, nyomatékot adva a szavaimnak.
-Ráadásul… ne érts félre, tudom, hogy nem otthon vagyunk és azt is tudom, hogy nem ezért vagyunk itt, de mégis… mitől félsz, ki látna meg minket a konyhában, ahogy megölellek vagy megcsókolom a kezed? Fleur… a szüleim már rég nem ellenszenvesek veled. Te is tudod, hogy egyedül Ginny az, akinek problémái vannak még mindig a stílusoddal, de ő nincs itt. George sincs itt, se Percy, se Charlie, sem pedig Ron. Csak mi vagyunk. Miért ódzkodsz ennyire attól, hogy hozzád érjek? –léptem közelebb hozzá, hogy amennyiben engedte nekem, egy hosszú, szőke tincset eltűrhessek az arcából.
-Egyszerűen nem értelek…

Egyáltalán nem állt szándékomban veszekedést provokálni, de az számomra tűrhetetlen és sértő volt tőle, hogy ridegnek nevez, aztán úgy tesz, mintha mi sem történt volna. Én? Rideg? Akkor ő pedig figyelmetlen, hálátlan és igazságtalan. Ő nem lenne képes felsorolni, hogy mennyi mindenről lemondtam azért, hogy levehessük a terhet a családjáról. Nem esik nehezemre, félreértés ne essék, de attól még értékelhetné, és nem kellene a számba adnia olyanokat, amik eszembe se jutnának. Tüntetőleg ő is összefonta a karjait, így már csak azért sem változtattam a hasonló testhelyzetemen, a pupilláim is összeszűkültek.
-Mit miérht 'sinálok? -viszonoztam a pillantását. Az én hangomból azonban hiányzott az erőltetett higgadtság, ennek ellenére a kiabálástól is messze állt.
-Most montam, 'ogy nem tudok jo képet vághni ehez áz egészhez, ha egyszerh nin's minden rhendben. Talán báj ván a 'alásodal? -kettőnk közül nem én játszottam meg magam, nem én akartam hűvösebbnek tűnni, mint amit valójában éreztem. Ha problémája van, mutassa csak ki.
Utáltam, hogy ilyen leereszkedő volt, ahogy higgadtságot erőltetett a hangjába, miközben ilyeneket vágott hozzám, hogy rideg vagyok. Ő lett túl... indulatos, és a mosolya sem volt őszinte. Ő nem az volt, akihez én hozzámentem. Nem akartam megint veszekedni, főleg nem itt és nem ilyenkor. Nem akartam, hogy Molly felébredjen, hogy Arthur erre érjen be, hogy a saját baja mellett még miattunk is aggódnia kelljen. Talán ha ennek vége lesz, eljutunk arra a nászútra, és megoldódnak a problémák. Mindennél jobban ezt szerettem volna. Benne nem voltam biztos. Már a nyáron is megejthettük volna, de mindig talált valamilyen kifogást. Én is sajnálom Fred-et, óriási veszteség a személye és a humora is. De nem hiszem, hogy egy utazás sértette volna az emlékét.
-Neh mond ezt! Nem fogok nélkhüled, egyedhül lenni á Kagylólakban. Ha neked édesányád melet a 'elyed, akor nekem is. Ez a 'ázaság lényeghe, Bill. Semmi sem le'et kényszerh. -ráztam meg a fejemet. Arra pedig csak ciccegni tudtam, amikor múlt időben beszélt arról, hogy az anyja nem volt odáig kettőnk gondolatától. Most sincs, csak ő nem akarja ezt észrevenni.
-Az anyósom még mindigh nem rhajong a kap'solatunkérht, 'sak 'ogy tud. Átlátok rhajta. Egyedül azérht visel el, merht nem forhdultám el a fiátol, amikorh megsérhült á szép árhca. Nem felejtem el neki, 'ogy enyirhe felszinesnek tarht. Ez nagyon nagy sérhtés. -akárcsak tőle a ridegség vádja. Molly-tól nem is vártam mást, de Bill. Ő a férjem!
-Szerhetném ezt mondani, 'ogy majd minden rhendben lesz. De eddig soshe volt rhendben. Egy perhcig se. Mindig közbejön valami. És sajnálom, 'ogy nem tudok teni elenük. 'sak szerhetnék veled lenni, norhmálisan. -nyomtam meg az utolsó szót. Ami azt jelenti, hogy kettesben, a családi gondoktól mentesen, amikor egyikünk sem feszült, ami befolyásolja a hangulatunkat.
-Nem félek, 'ogy meglátnak. Nem erhől van szó. 'sak kelemetlen lenne, 'a mégish. Én it nem tudom elengedni magam. Anyirha frhusztrháló ez á gyászos 'angulat. Megérhtem én, perhze, 'ogy megérhtem, de elveszi az én kedvemet is. -dacosan elléptem tőle.
-Én nem érhtelek téged. Olyan más vagy. Teljesen kiforhdultál önmagadbol. És nem édesápád ügye miat. -már a nyáron is olyan furcsa volt. Én próbálom őt így is szeretni, de cseppet sem könnyíti meg a dolgomat a rejtélyes viselkedésével. Miért olyan nehéz őszintének lenni?

Csak figyeltem, ahogy összefont karral állt előttem, mintha csak a tükörképem lett volna. Ahogy összeszűkültek a pupillái, egy pillanatra az én szemem is megrebbent, alaposan megfigyelve a testtartását. A rideg szó szemmel láthatóan nem nyerte el a tetszését, de valahogy az első dolog, ami beugrott róla és a viselkedéséről, az ez volt. Nem akartam vele kiabálni, nem akartam durván sem szólni hozzá. De amikor visszakérdezett, majd egy hosszabb szövegelés után hozzátette, hogy talán baj van a hallásommal, hogy nem fogtam fel, hogy mit is mondott nemrég, az izmaim megfeszültek és görcsösen martam az ujjaimmal a felkaromba, hogy visszafoghassam a túlságosan elszabadulni készülő indulataimat.
-Oh, nekem nincs semmi baj a hallásommal, de azt hiszem, kezd megkopni a rövid távú memóriád. „Persze, hogy nem baj, hogy beköltözünk ide drágám." Meg a nagy francokat nem baj. Miért mondasz olyat, ami nem igaz? –nyomkodtam meg az orrnyergemet, hogy legalább a hangszínemet és magasságomat ne emeljem fel vele szemben. Szerettem őt, de az utóbb időben annyira fel tudott húzni azzal, hogy nem értett semmit és mindent indokolatlan kiakadásnak talált, hogy legszívesebben addig üvöltöttem volna vele, amíg az összes hosszú, szőke hajszála ki nem hullik tőle. Gonosz dolog ilyeneket gondolni életed nőjéről, de már egyre kevesebb türelmem volt ehhez az egészhez. Szerettem volna elszabadulni innen és találni valamit, ami ismét felhúz a mélyből, de elég baj volt az, hogy ez a valami nem Fleur volt. Talán tényleg le kellett volna lépnünk, aztán bassza meg minden. Legyünk szépen csak ketten valami rohadt kicicomázott házban a drága holmik között és aranyárban mérendő bort szürcsölgetve. Biztos rohadtul élvezném.
Amikor viszont kimondta, hogy az áldozatokról és a támogatásról szól a házasság, egy pillanat alatt fészkelte be magát a gyomromba az az idegesítő gombóc, amit egyre többször éreztem. A rohadt bűntudat. Lassan a létezésem miatt is azt éreztem. Lehet, hogy igazságtalanul voltam vele mogorva?
-Én csak… nem akarok olyat erőltetni, ami neked rossz. Szeretlek, Fleur, te is tudod. Tudod, ugye? –néztem rá valami kétségbeesett bűntudatos esdekléssel, hogy erősítsen meg, még nem vesztem el teljesen ebben a tébolyban. Mindennél jobban kellett most nekem, annyira akartam, hogy azt mondja nekem, minden megoldódik, de ezt hiába vártam volna tőle. Helyette egy újabb kioktatást kaptam Greyback támadásának következményeiről, és arról, hogy anyám azért volt hajlandó elviselni őt, mert nem adta fel a kapcsolatunkat, amikor az arcomat szétszabta az a vadállat. Egy ideges grimaszba fordult át az arcom, ahogy erről beszélt, majd amikor kimondta azt az általam annyira  gyűlölt szép arc kifejezést, az első kezembe akadó, törékeny tárgyat a szemben lévő falhoz vágtam, dühösen fújva ki a levegőt. Most valami nagyon eltört bennem.
-A rohadt életbe! Szerinted nekem milyen érzés?! Azt hiszed, annyira hülye vagyok, hogy nem tudom, miket vágott hozzád?! Rohadtul magamnál voltam azon a kurva ágyon! Majdnem minden szót hallottam. Szegény Bill, tönkrement a csinos kis feje, amitől majd biztos elhagyja a menyasszonya. Mintha egy éven keresztül csak egymás arcát bámultuk volna és nem is beszélgettünk volna. Anyám igazságtalan veled és nem látja azt, ami benned van, ezt aláírom. És kimondhatatlanul haragszom rá emiatt. Szerinted véletlenül költöztem veled az Isten háta mögé, távol innen?! Elegem van az egész… kibaszott… Greyback témából már és abból, hogy mindenki azt hiszi, annyira jól tudja, mi van! A kurva életbe, itt mindenki elfelejti, hogy én féltem a legjobban attól, hogy mi lesz velem ezek után?! –emeltem fel most már a hangomat egy olyan vállalhatatlanul magas tartományba, aminek következtében talán tényleg felébredt volna az édesanyám, bár igyekeztem meggyőzni magam, hogy nem így lesz.
A mondata végén megnyomott normális szó hallatán kínomban már muszáj volt felnevetnem, ami nem ellene szólt, csak… a helyzet ellen.
-Itt már sosem lesz normális semmi. Nem értem, miért hittem abban, hogy legalább megnyugtatnál ezzel a kamudumával. Az apámat bezárják, Fleur! Szerinted ezután mennyi esélyünk lesz normálisan, ketten lenni az elkövetkező hónapban?! Hidd el, én is jobban örülnék annak, ha a legnagyobb bajom az lenne, hogy hova utazzunk el nászútra és mivel lepjelek majd meg, de ez naaaagyon messze van. –nyomtam meg a nagyon szót a nyomatékosítás kedvéért. Elhiheti, én is inkább vele foglalnám el magam, minthogy apám börtönbe vonulása miatt pátyolgassam az anyám és a testvéreim lelkét. De az élet rohadtul nem fair.
-Sajnálom, ha a gyászos hangulat elveszi a kedvedet. És sajnálom, ha egy önző paraszt vagyok, de kellesz nekem! Nem azt mondtam, hogy a konyhaasztalon akarok neked esni, csak azt, hogy az ilyen apró érintések jól esnének most. Ne haragudj, ha neked ez kellemetlen… -küldtem felé egy őszinte, bocsánatkérő pillantást. Amikor aztán kijelentette, hogy teljesen kifordultam önmagamból, közelebb lépkedtem hozzá, nem hagyva, hogy ellépjen tőlem. Szorosan magamhoz húztam, hogy az arcomat a hajába temessem. Képtelen lettem volna most a szemébe nézni.
-Sajnálom… annyira… nagyon. Ne haragudj rám. Nem akartam. Sajnálom… -ismételtem el még párszor, hogy mennyire sajnálom, hogy aztán végül elhúzódhassak tőle, bizonytalanul, kisfiús bűnbánattal nézve rá.
-Csak... lassan ettől az egésztől... megőrülök… -temettem a kezeimbe az arcomat, hogy a konyhapult tövébe csúszva ülhessek le a padlóra.

A görcsös mozdulatai elfojtott indulatról árulkodtak. Ő bántott meg engem, mégis képes lett volna velem ordibálni az éjszaka kellős közepén, a szülei házában, ahol mi csak vendégeknek számítottunk. Engem tekintett ellenségnek.
-Mirhe célzol ezel? Márh nem 'sak rhideg vagyokh, de még 'azug is? -akaratomon kívül bosszantottam őt, miközben ő volt az, aki nem akart elmondani semmit, nem szolgált magyarázattal a különös viselkedésére. Már nem az én Billem volt, ami teljesen kétségbe ejtett. Azt sem tudtam, hogy kivel élek már egy fedél alatt, kiért hozok áldozatokat.
-Tudom, 'sak érhdekesen mutatod ki. Én is szerhetlek, ez nem kérhdés. -mi mást mondhattam volna. Még csak nem is volt hazugság, épp csak nem éreztem mögötte a régi jelentést. Folyton rajta csüngtem, most pedig szinte viszolyogtam tőle. Talán őszinte a megbánása, talán még meg tudjuk ezt beszélni, és minden a helyére kerülhet. Biztosan csak feszültek vagyunk. Az esküvőnk óta borzasztó dolgok történtek a világban és velünk is. Ez nyomta rá a bélyegét mindenre, vagy mélyebben gyökerezik a probléma?
Hirtelen aztán újra bekattant nála valami. Hátrébb kellett lépnem, riadt tekintettel követve a falhoz vágott törékeny tárgy útját. Elveszítettem őt. Féltem tőle. Soha nem jutott volna eszembe, hogy a szerelmem bánthatna, képes lenne kezet emelni rám. Ez nem az a Bill volt, akit kinéztem magamnak annyi éve, jobban hasonlított egy vadállatra. Mintha önmaga ellentéte lenne. Ez mindig benne volt, csak elvakított a szerelem, vagy ez valami új dolog nála? Elmúlik ez egyáltalán, vagy már örökre ilyen marad? Mintha azok a mély harapásnyomok nem is az arcán estek volna, hanem a személyiségén. Hol volt az a Bill, aki mindent higgadtan kezelt, aki mindig egy laza mosollyal vállat vont a legkényesebb helyzetekben is. Aki elfojtotta a vitákat, nem pedig generálta őket. Hol volt a gyengéd férfi, akivel már magamban a születendő gyermekeinket terveztem, és hogy milyen csodás apa lesz. Az a Greyback megölte. Talán őket is bántaná?
-Ne khiabálj velem! És nagyon kérhlek ne beszélj ígyh! -csak remélhettem, hogy az anyósom nem érzékelt ebből semmit. Molly-nak sem kívántam volna, hogy az imádott fiát agresszívnak és igazságtalannak lássa.
-Azt sem tudod, 'ogy mikhet beszélsz. Arha kérhsz, 'ogy kíméljelek meg a kegyes 'azugságaimtól, most megh azt vágod 'ozám, 'ogy még erhe sem vagyhok képes. -igyekeztem minél nagyobb távolságot tartani tőle, nem mozdultam felé.
-Ne merhészeld kiforhgatni a szavaimat. -hogy várja el, hogy gyengéd érintésekkel viseltessek felé, ha egyszer vad indulat folyik az ereiben. 
A fogaimat összeszorítva hagytam, hogy megöleljen. Nem is lett volna választásom, túl szorosan, ellentmondást nem tűrően húzott magához. A bűnbánó pillantása nem hatott már meg. Talán mégis rideg vagyok. És ő tett azzá.
-Én is sajnálom. Nem 'agyod, 'ogy segítsek, 'anem beletörhődsz, 'ogy felemésszen. Bárhmi is az. Nem most kezdődöt. -én beszélni akartam róla, ő sosem.
-Most sem mondod el, 'anem inkább rhám vetíted ki a dü'ödet. Egyszerh a sajnálom márh kevés lesz, Bill. -máskor sírva a padlóra roskadtam volna mellé, hogy átöleljem, az arcát cirógassam, és azt mondjam neki, hogy megoldjuk. De már azt gondoltam, hogy nem lassan fog megőrülni, hanem rég megtörtént. Azt hiszi, nem vettem észre a jeleket!?
-Prhóbáld meg öszeszedni magad. 'a miatam nem is, a 'saládod miat. Anyukád enélkül is kivan. 'a látna téged ilyen álapotban, teljesen kiborhulna. -pillantottam le rá.
-Mit akarhsz, mit 'sináljak? Merht neked semi sem jó.

-Én nem ezt mondtam. –továbbra is az orrnyergemet masszíroztam, de már olyan erős mozdulattal, hogy azt hittem, el is töröm mindjárt. Nem akartam véletlenül sem azt hozzá vágni, hogy nem hazugnak gondolom, csak túl jól játssza meg magát. A színészi tehetségét biztosan nagyra értékeltem volna, mondjuk… nem is tudom, talán a hálóban, de nem itt és nem így. Tudom, éreztem, hogy nem akart volna beköltözni és azt is sejtettem, hogy közel sem a nem baj kategóriába esik nála, de nem akartam tovább ragozni.
Amikor elhagyta a száját a szeretlek szó, egy lágy mosoly szökött az arcomra és minden csodálatom kiült az arcomra, amit iránta éreztem. Fleur tényleg elképesztően erős és csodálatos nő volt, amit sokan nem vettek észre, mert leragadtak a külsejénél. Szép volt, sőt. Mesébe illően, álomszerűen gyönyörű, sokszor nem hittem el, hogy az enyém lehet. És az, hogy így, ezek után is ki tudta mondani, hogy szeret és tudja, hogy szeretem, a lehető legboldogabbá tett. Mindent jelentett nekem, ami csak szép volt ebben az életben. Körülbelül két percig.
Mióta megtámadtak, azóta mást sem hallottam, mint azt, hogy a szép arcom így, meg a szép arcom úgy. Mintha nem lett volna bennem több ennél. Okos voltam, talpraesett, határozott és életvidám. Mindent megpróbáltam, hogy kitörjek abból, amiben mindenki bele akart nyomni. Nem csak egy helyes srác voltam, most meg már főleg nem. Anya szerint ez volt az, amit elvettek tőlem, és senkit nem érdekelt, hogy mit öltek ki belőlem, igazából. Mindenki letudta annyival, hogy nem sütik át nekem a húst, hogy az egykor hibátlan arcom sebhelyes lett. Senki sem jött oda, amikor éjszaka nem tudtam aludni, vagy amikor gondterhelten szívtam el az ötödik szál cigarettámat, egy újabb pánikroham szerű tünet együttes legyűrése érdekében. Senki sem kérdezett, senki sem jött oda, hogy mi van velem. A felszínnel beérték. És ezek a gondolatok annyira kavarogtak bennem, hogy nem bírtam tovább visszafogni magam. Dühösen vágtam a falhoz az első kezem közé kerülő tárgyat, hogy aztán kicsit sem visszafogott és halk hangon Fleur tudtára adhassam, hogy ne akarja nekem senki megmondani, mi történt akkor éjjel. Rohadtul nem tudja, és nem érzi senki, hogy mi van. Én sem tudom. Nem érzem, hogy akkora változás történt volna. De talán mégis… hiszen Fleur szemében ijedtség csillant, nem jött közelebb hozzám és tartotta a távolságot.
-Félsz tőlem. –inkább kijelentés volt, mintsem kérdés, mégis felvont szemöldökkel néztem rá. Az ő szájából kellett hallanom. Vajon mitől félt ennyire? Hogy nekirontok? Hogy benne is kárt teszek és bántani fogom?! Azt feltételezte rólam, hogy valami vadállat vagyok ösztönökkel, aki képes lenne ártani annak, akit szeret?!
-Más azt mondani valakinek, hogy nem baj, hogy elrángat valahova, mint azt, hogy minden rendben lesz. Neked elhinném, Fleur. Minden rohadt szavadat elhinném. –pillantottam rá komolyan, hogy aztán közelebb mozdulhassak hozzá.
Nagyon megbántam, hogy ennyire kiakadtam rá, így magamhoz öleltem, de a viszonzás elmaradt, ez pedig csak még inkább a lelkembe mart. Úgy éreztem, nekem nem kell gyilkosság ahhoz, hogy szétszakadjak belül. Már megtörtént az által, hogy a feleségem, életem értelme, a szerelmem félt tőlem.
-Én… nem akartam veled… én csak… -de nem tudtam volna, mit mondjak neki, így a padlóra csúszva közöltem vele, hogy lassan megőrülök, az arcomat a kezeimbe temetve. A szavai ridegek és józanítóak voltak. Ha nem érte, akkor a családomért. Anyáért, aki már így is teljesen kivan és ha meglátna, csak még rosszabbul lenne. A térdeimet felhúzva szorítottam ökölbe a kezeimet, hogy a szám elé tehessem őket, így nézve fel a nőre, akit sosem akartam volna bántani, mégis megtettem.
-Már nem tudom, mi lenne a… nem tudom. Csak nyugalmat akarok. –ráztam meg a fejemet olyan fájdalmas képet vágva, hogy alig bírtam visszafogni a kitörni készülő zokogásomat. Sosem hittem volna, hogy egyszer ilyen állapotba kerülök, de most túl sok volt minden. Az itteni dolgok, a teher, ami ezzel a nyakunkba szakadt, Fleur ijedt arca, amikor rám nézett, anya rossz állapota és a tény, hogy nekem kell elmondanom a testvéreimnek, apánkat bezárják.
-Annyira… fáradt vagyok. –jegyeztem meg rekedten, magam elé suttogva, szapora pislogások közepette, lopva a szememet törölgetve.

Nem tudom, hogy ki volt ez az ember a férjem testében, de hogy már nem ő, abban biztos voltam. Tisztán emlékszem a napra, amikor először láttam őt, arra is, amikor a Gringotts-ban találkoztunk a munkánk kapcsán, amikor közelebb kerültem hozzá és elvarázsoltuk egymást. Kedves volt, türelmes, és figyelmes. Akárcsak az apja, a légynek sem tudott volna ártani, a tenyerén hordozott, elfogadott olyannak, amilyen vagyok. Nem illek bele a családjukba, én is tudom, de nem is hozzájuk mentem feleségül, csak hozzá. Nekem az volt a fontos, hogy a kettőnk világa tökéletes legyen, a nehezítő körülmények mind lepattannak majd a várunk falairól.
Senki nem róhatja hát fel nekem, hogy miért vagyok távolságtartó vele. Én nem ebbe az alakba szerettem bele, hanem a csodálatos, mindig mosolygó, békés természetű Bill-be, akinek csak én voltam a mindene. Miért kellene olyasvalaki iránt vonzódnom, akitől már szabályosan féltem? Felmerült bennem a gondolat, hogy hirtelen felindulásból akár kezet is emelhet rám. A legkevésbé sem vonzott már ez az új, nyers énje. Én sem akartam vonzani őt. Szerettem volna minél inkább elkerülni őt, amikor nem volt önmaga, már pedig gyakran nem volt.
Mégis... Szerettem volna megmenteni őt és a házasságunkat is. Meg akartam találni benne a régi pici szikrát, hogy újra lángra lobbanthassam. De csak koromfekete hamut találtam, a parázsnak nyoma sem volt. Már nem tudtunk egymás kedvében járni, elléteztünk egymás mellett. Soha nem kiabált velem, és már nem először tette. Minden azzal a támadással kezdődött. Abban akartam hinni, hogy a sebek begyógyulnak, a húst pedig nem sütöm meg annyira, és ezzel minden rendben lesz. Láttam, hogy nincs így, mégis homokba dugtam a fejem. A nyáron még nagyon igyekeztem, és még most is szeretném a dolgokat visszacsinálni, de kezdem elveszíteni a reményt. Talán már el is vesztettem.
-Ighen. Félekh. Talán ezt is á szememrhe akarhod 'ányni? Talán nem adtál okhot rhá? -kérdeztem vissza dühösen. Saját magának köszönheti, hogy ezt érzem. Nem jó kedvemből találtam ki, hogy ez lesz az új hobbim.
-Képhtelen vagy urhalkodni magadhon, és ez megrhémit. -a tekintetem egy pillanatra sem vettem le róla, mintha attól tartanék, hogy bármelyik pillanatban rám támadhat. Ráadásul azt éreztem, hogy nagyon idegesítem, még a puszta lélegzetvételemmel is.
-Semi sem lesz rhendben, amigh igy viselkessz. -és nem tudom az ellenkezőjét hazudni neki, ha zsigerből minden porcikám tiltakozik ellene.
-Te 'sak... mhi? -vontam fel a szemöldököm türelmetlenül. Annyira dühös voltam rá, hogy nem tudtam sajnálni vagy együttérezni vele. Most sem mondja el, mi baja. Nem tudok segíteni neki, ha nem hagyja, ha nem is akarja, ha nem őszinte. Nem bízik bennem? Nagyon megváltozott. Akkor és ott... eltűnt a rajongás a szeméből. Már akkor ellökött magától, még ha csak átvitt értelemben is.
-Gyerhe... -a kezemet nyújtottam neki.
-Menj és fekhüdj le! Én majd öszetakharhitok, mielőt édesápád beérh és meglátja ezt a förhtelmes rhendetlenséget. -utasítás volt, nem kérés. Egyedül akartam maradni. Már nem reménykedtem benne, hogy holnapra kialussza. Ebben a rémálomban már ketten éltünk.
-Prhóbálj meg aludni egy ki'sit. -adtam egy apró, kelletlen csókot az arcára, mielőtt a szanaszét heverő szilánkokhoz léptem volna. Pontosan úgy festettek, mint a házasságunk és az egykor virágzó szerelmünk.