Tonight is the night I die -Bill&Eve

Nagyon vártam a Halloween-i bált, ami igazából sokkal inkább valami kötetlenebb bulinak lett volna nevezhető, mintsem valódi, kiöltözős, kísérős bálnak. Persze jobban is örültem ennek a változatnak, mint ha ránk erőszakoltak volna valami formálisabb rendezvényt. Oké. Negyedikben a karácsonyi bál sem volt rossz, főleg miután a Weird Sisters felpörgette a bulit, folyt az alkohol, mindenki táncolt, és a legtöbben levetkőzték a gátlásaikat is. Nekem nincs mit levetkőznöm. Sosem voltam az a szelíd, visszahúzódó fajta, nem véletlenül Ginny Weasley lett a legjobb barátnőm. Mindketten pontosan tudtuk, hogy mitől döglik a légy, hogy ilyen ódivatúan fejezzem ki magam. Tudtam, hogy ez most valami új lesz, valami tök szuper dolog, ahol kiszakadhatunk a tanulással túlzsúfolt hétköznapokból, szórakozhatunk, táncolhatunk, zenét hallgatunk, és felszabadultan iszogathatunk ezt-azt a baráti társaságunkkal, ami azért a DS ideje óta elég népesre duzzadt. Volt a szűk kör, de a többieket sem lehetett kihagyni.
Aztán csak még inkább izgatott lettem, amikor Hermione lett az egyik fő szervező Coliander megbízásából, ráadásul a házvezető tanárunk, a mindig hihetetlenül laza Delacroix is felelős volt a buli hangulatáért, méghozzá McGalagonnyal karöltve. Mio volt szíves beavatni minket az akkor még hétpecsétes titokba, hogy a The Shrunken Heads fog élőben zenélni Halloween-kor a suliban. Jó, az én kicsi szívemben nem érhettek a Weird Sisters nyomába, de azért elég előkelő helyet foglaltak el a kedvenceim között. Van nem egy daluk, amiért odáig vagyok. A lelkesedésem most már tényleg határtalan volt.
Tökéletesnek ígérkezett az egész. Ginny-vel már a ruhánkat is kiválasztottuk, megterveztünk a sminkünket, meg amit csak kellett. Hermionét is be akartuk vonni a buliba, de azt mondta, hogy meglepetés lesz, majd meglátjuk. Ráhagytuk. Végül is negyedikben is nagyot alakított Krum oldalán. Mindenkinek leesett az álla.
Bűntudatosan fésülgettem Ginny haját, ahogy az egyik üres teremben készülődtünk. Számomra ez az este már nem azt jelentette, mint az elején. Ha ismerte volna az igazságot, talán már nem lettünk volna barátnők. A háta mögött kavartam az imádott bátyjával, most már enyhe túlzással lassan inkább két hónapja, mint egy. Egyezzünk ki másfélben. Szerettem őt, de nem tudom, hogy ez mennyire lett volna jó indok. Ginny nagyon kedves lány, de hihetetlenül temperamentumos. Kiszámíthatatlanul és vehemensen tud reagálni, ha a családjáról van szó. Bill pedig határozottan a kedvenc testvére volt. Hermione csak önmagát adta, mégis hetekig nem álltak szóba Mr Weasley ügye kapcsán. Szerencsére az már a múlté volt.
Miután megettük a mindig isteni és bőséges vacsorát, amit nem ok nélkül neveztek lakomának, a The Shrunken Heads-é lett a főszerep, és azonnal a húrok közé is csaptak. Zseniálisan játszottak, tényleg. Kislányos ragyogást erőszakoltam a tekintetembe. Az én figyelmemet minden rajongásom ellenére mégsem volt képes lekötni a banda, én csak Rá tudtam gondolni, lopva mindig az órámra pillantva. Pár dalt végig iszogattam vagy táncoltam a többiekkel. Ginny, Hermione, Ron, Harry, Luna, Neville, és még sokan mások. Dean, Seamus, Michael, Hannah, Ernie, de még Claire is hozzánk csapódtak. Aztán kezdtünk szétszéledni. Claire kisajátította Ron-t, Harry szerette volna leginkább csak Ginny-vel tölteni az időt, és Hermione-t is elveszítettük valahol a The Riff alatt. Én már lemaradtam arról, hogy Malfoy-jal valahogy egymás társaságába keveredtek, elég feltűnően.
Én már rég nem a Nagyteremben voltam, sőt, a lehető legtávolabb a földszinttől. A Szükség Szobája már rutinosan, tárt karokkal várt.
-"Well, alrighty then". He said and opened up his case. The grim reaper played guitar. His bony fingers cold and stiff. The sonic thunder froze my heart as he cranked out the riff! -még mindig azt a dalt dúdolgatva pakoltam ki a megbűvölt táskámból a felcsempészett lángnyelv whisky-t, na meg persze egy jó adag aláfestő zenét. Ne már, hogy majd még le kelljen mondanom a buli hangulatról. Valójában? Bármiről lemondtam volna.
-Helló, idegen! -Miatta. Érte.
-Nézd, ma hogy kiöltöztem a tiszteletedre! -vigyorogtam rá szemtelenül, majd kimért lassúsággal közelebb lépkedtem hozzá, hogy behajthassam a jogos jussomat, vagyis a hosszú, forró csókot, amit annyira imádtam.
-Szereztem neked whisky-t, és dobtam fel egy kis hangulatzenét. Na, ki a főnyeremény? -pillantottam fel rá a hajamat csavargatva.
-Aaajj. Basszus! Nem sütöttem el a csókot vagy csínyt poénomat. Kezdhetnénk elölről? -vontam fel a szemöldököm aljasul.

Majdnem két hónap. Ennyi idő telt el az óta, hogy először találkoztam Vele. Vele, aki teljesen felforgatta az életemet, mindent teljesen más irányba vitt, és aki miatt a legtöbbet fájt a fejem. Biztos voltam benne, hogy szerettem Őt, jobban, mint valaha bárkit, és mint kellett volna. Első alkalommal megtudtam róla néhány dolgot és már akkor azt éreztem, hogy túl sok közös van bennünk. Megcsókoltam. Aztán nem bírtam kiverni a fejemből. Újabb és újabb találkákat beszéltünk meg, aztán végül együtt töltöttünk egy felejthetetlen éjszakát. Ez volt szeptember végén, október elején. Most pedig október vége volt, szó szerint. Halloween ünnepe október utolsó napja, én pedig megint készülődtem.
Immár a Kagylólak fürdőszobájának tükre előtt álltam és elgondolkozva döntögettem a fejemet enyhén jobbra, majd balra. Már annak a beszélgetésnek is jó ideje Charlie-val, én mégsem szántam rá magam, hogy nyílt lapokkal játsszak. Képtelen voltam rá. Eve túl kedves volt és önző mód nem akartam, hogy vége legyen. Talán csak azt akartam, hogy eléggé megszeressen ahhoz, hogy ha őszinte leszek vele, ne hagyjon faképnél. Kellett nekem, jobban, mint egy falat kenyér. Végül egy sóhajt követően kötöttem fel a hajamat a szokásos lófarokba, hogy belebújhassak egy tőlem szokatlan összeállításba. Elvégre egy bált hagy ki miattam. A fekete ingem nyakát hanyagul kigombolva hagytam, hogy aztán egy vörös nyakkendőt köthessek fölé. Végül magamra kaptam a szokásos fekete nadrágomat a láncokkal és a töltényhüvelyekből készült övvel, majd a bakancsomat is. Egy utolsó, lesújtó pillantást még vetettem a tükörképemre, ami olyan elégedett tökéletességgel nézett vissza rám, hogy azt kívántam, bárcsak az orromat törhetném be azzal, ha most szétzúzom a tükröt. De nem tettem semmit.
Felkaptam a bőrkabátomat, hogy aztán a táskámmal is így tehessek, majd végül egy gyors pillantást váltottam Fleur-rel. Nem kérdezett, és én nem mondtam semmit. Mindketten tudtuk, hogy a köztünk lévő feszültség az Odúból visszatérve sem múlt el és már talán sosem fog. Itt volt köztünk ez a kimondatlan, de tapintható csalódottság-harag-kiábrándultság egyveleg, de nem tettünk semmit. Egyikünk sem merte kimondani, hogy ennek vége. Egy ideig őszinte szomorúsággal néztem a szemeibe, majd egy elsuttogott Jó éjszakát követően becsuktam magam mögött az ajtót, meg sem próbálva búcsúzóul a homlokát megcsókolni. Már nem volt ugyanaz semmi. Elhúzódott volna az érintésemtől. Már nem is aludtunk együtt. Így sarkon fordultam, hogy magam mögött hagyjam őt. Talán örökre?!
Határozott léptekkel indultam meg a Szárnyas Vadkan tulaja felé, aki egy sóhajt követően engedett utat nekem, néhány keresetlen és kéretlen jó tanács és szó kíséretében. Igyekeztem nem tudomást venni róla, mert így is épp elég szarul éreztem magam.
Ahogy felbukkantam a szokásos helyen, azonnal megpillantottam Eve-et és még a lélegzetem is elállt. A fekete ruhájában egyszerűen gyönyörű volt. Tökéletesen illet hozzá és nem győztem rajta legeltetni a szemeimet. Ahogy közelebb lépkedett és megcsókolt, automatikusan viszonoztam azt, a karjaimat a dereka köré fonva, a táskámat a földre ejtve a mozdulattól. Nem akartam elengedni, de végül mégis megtettem és még mindig elvarázsolva, nagy szemekkel néztem rá, hogy aztán egy magabiztos mosoly jelenhessen meg a képemen.
-Eddig azt hittem túl, de már kezdem azt gondolni, hogy alul öltöztem. –futtattam végig rajta újra és újra a tekintetemet, majd a kezemet nyújtottam neki, hogy megpörgethessem.
-Gyönyörű vagy. –jegyeztem meg halkan, majd a következő mondataira aztán egy kissé melankolikusra sikerült mosoly volt a reakcióm, majd felvettem a táskámat, hogy előkotorhassak belőle valamit.
-Nem whiskey, de azért remélem, megfelel. –nyújtottam át neki a ma beszerzett vörös rózsát egy kisfiús mosoly kíséretében, hogy aztán magamhoz húzhassam egy hosszú ölelésre.
-Tökéletes vagy. Főnyeremény. –suttogtam a fülébe, hogy aztán végül elengedhessem őt.
-Szóval… khm… csókot vagy csínyt? Mi ez a zsarolás?

Bill pontos volt, mint mindig, így most sem kellett sokat várnom ezeknek a napjaimnak a csúcspontját jelentő felbukkanására. Azóta, hogy egyszer megkifogásolta a nem túl lelkes fogadtatását, a mosolyom mellé minden egyes alkalommal megkapta a csókomat is, miközben a karjaimat boldogan a nyaka köré fontam. A határainkat védő kőfalakat már egy ideje finom porrá romboltuk, ami a másik szabad érintését illeti. Az övé voltam, a szó minden értelmében.
Imádtam a reakcióját, ahogy nem tudta a szemeit levenni rólam, pedig az én halloween-i ruhámban aztán tényleg nem volt semmi, de semmi extra. Látta volna Hermione-t, dögösebb volt, mint bárki az egész iskolában.
A megjegyzésére, hogy talán alul öltözött, egy mosoly jelent meg az arcomon, ami tovább szélesedett, ahogy kijelentette, hogy gyönyörűnek tart. A vágyott, számomra mindenben hibátlan férfi szájából ezt hallani, semmi máshoz nem volt fogható.
-Köszönöm. -hálásan pillantottam rá a bókjáért cserébe. Ami pedig az alulöltözést illeti...
-Teljesen tökéletes vagy így, én imádom. -rajtam volt a sor, hogy végre alaposan végigmérhessem.
-Nagyon jól nézel ki. -állapítottam meg szakértőket megszégyenítő, fürkésző tekintettel.
-Annyira jól áll ez a fekete ing. -sejtelmesen az alsó ajkamba haraptam, ha már egyszer ezt annyira imádta. A piros nyakkendője is tökéletesen alkalmas volt arra, hogy beindítsa a női fantáziákat, jelen esetben az enyémet, másét meg amúgy se.
Érdeklődve követtem a zöldjeimmel a mozdulatot, ahogy a táskájáért nyúlt, hogy elővehessen belőle valamit, ami nem lángnyelv whisky, de a reményei szerint megfelel majd. A vörös rózsát.
-Annyira figyelmes vagy, köszönöm! -úgy mindenért. Tök jól kitalálta, hogy ezt a mai estét együtt tölthetjük, ráadásul az alkalomhoz illő öltözékével is alaposan kitett magáért. Átvettem tőle a virágot, amit automatikusan azonnal meg is szagoltam. Magához húzott, én pedig viszonzásul köré fontam a karjaimat, szorosan bújva bele az ölelésbe. Volt benne valami furcsa, amit nem tudtam volna megmagyarázni. Ahogy hosszan ölelt, és ahogy ezeket a dicsérő szavakat kimondta. Nem szoktam mindenben mögöttes tartalmakat látni, nekem bőven elég volt, hogy itt van velem, láthatom, beszélhetek vele, megcsókolhatom. De ez az érzés... kicsit nyugtalanított.
-Ez nem zsarolás! -a kérdésére csak a fejemet ráztam.
-Tudod, van ez a halloweeni csoki gyűjtögetős szokás. Vagy... nem tudod? -pillantottam fel rá kérdőn. Sokszor még ennyi idő után sem tudom eldönteni, hogy mi az ami csak mugli szokás. Ők is megtartják a Halloween-t, de ezek szerint a gyerekek nem öltöznek jelmezbe? Jó... persze... egy boszorkány miért is akarna boszorkánynak öltözni? Elég nevetséges hülyeség lenne.
-A mugli gyerekek jelmezbe szoktak öltözni, a legtöbbször valami félelmetes maskarát választva, mint egy kísértet, csontváz, boszorkány, zombi, ilyenek. Általában kisebb csapatokba verődve járják a házakat ezzel a mondással, hogy "csokit vagy csínyt", vagy "csokit vagy csalunk". Aztán az ott lakók megjutalmazzák őket cukorkával vagy csokival a jelmezük miatt, illetve, hogy elkerüljék a csínyt. Azaz, hogy a házaló gyerekek ne ijesszék meg őket. Hát valami ilyesmi. -magyaráztam neki a dolgot.
-Szerintem te például tökéletes vámpír lennél. Az én véremet bármikor kiszívhatod. -villantottam rá egy fogkrém reklámba illő mosolyt, majd ledobtam magam a kanapéra, hogy a rózsámat vízbe tehessem, az asztalon lévő vázába. A Szükség Szobája. Megszokhatatlan.
-Az a program, hogy most felavatjuk ezt a lángnyelv whisky-t. Aztán táncolsz velem az Icon Of Dominance -re, és egy általad választott dalra, ha már ilyen szörnyű nagy áldozatot hoztam, hogy lemondtam miattad a The Shrunken Heads-ről. -vontam fel a szemöldököm várakozón, oda dobva neki egy üveggel az említett italból.

Szó szerint elakadt a lélegzetem, amikor megláttam Eve-et a fekete ruhájában. Még sosem láttam kiöltözve, és egyszer láttam a sima, iskolán kívüli cuccaiban, de akkor pont nem az kötötte le a figyelmemet. Ruha nélkül is láttam már, így nem is igazán kellett volna úgy néznem rá, mintha menten fel akarnám falni, becserkészni és levadászni. Ha valaki számon kért volna, akkor sem tudtam volna megmondani, hogy miért van rám ilyen hatással az, hogy most egy csipkés, fekete szoknyában láthatom. Gyönyörűnek tartottam, magamhoz valónak és örültem neki, hogy mára találtam ki a találkozónkat, ugyanis nem bírtam volna elviselni a gondolatot, hogy mindenféle gyökér megfogdossa ebben a göncben. Ehhez csak nekem lehetett jogom. És sajnos elég valószínű volt, hogy nem úszta volna meg egy-egy emberrel. Biztosan majdnem mindenki őt akarta volna, én pedig agyvérzést kaptam volna és tövig rágtam volna a körmömet, annyira az agyamra ment volna a gondolat.
A megjegyzésére, hogy teljesen tökéletes vagyok így, egy mosoly jelent meg az arcomon, ami aztán egy elégedett, kihívó vigyorba csapott át, ahogy az alsó ajkába harapott, miután közölte, hogy jól áll az ing.
-Csak miattad, úgyhogy becsüld is meg. Ezek a mozdulataid pedig felérnek egy kínzással. –simítottam ki egy tincset az arcából, hogy aztán birtokba vehessem a forró, puha ajkait, hosszan csókolva őt. Imádtam a közelségét, az érintéseit és őt magát is.
Végül átadtam neki az ajándékul szolgáló vörös rózsát, mire megkaptam, hogy nagyon figyelmes vagyok. Valahogy ezt a mondatot most nem akartam hallani, ugyanis lehet, hogy vele figyelmes vagyok ilyen téren, de akkor is hazudtam neki, Fleur-ről pedig már nem is beszélve. Belefáradtunk a vitákba, a szóváltásokba és a haragból épült mókuskerekünkben való pörgésbe. Már nem is beszéltünk szinte sosem, csendben elléteztünk egymás mellett, mint a lakótársak. Egyikünk sem merte kimondani, hogy a szerelmünk meghalt és nem szabadna tovább kapaszkodnunk belé. Akkor még valódibb lett volna minden. Az öcsémmel való beszélgetés után így is az lett. Egyre nehezebb kézben tartanom a szarjaimat.
Így inkább szorosan magamhoz húztam, hogy egy végtelenbe nyúló ölelésre magamhoz szoríthassam őt. Annyira szerettem volna, ha az egész könnyebb volna. Nem ezt érdemelte ő sem, Fleur sem, és valahol én magam sem. Szerettem volna vele lenni, úgy igazán. Nem csak a Szobába zárva, titokban és mások háta mögött. Imádtam elképzelni, hogy az utcán sétálhatnék vele egy roxmorts-i hétvégén. Annyira… átlagosan lehettünk volna.
-Csoki gyűjtős szokás? Nem, nem tudom. Nálunk ilyen nincs. Mi csak bálokat tartunk, bár a suliban az is új keletű dolog. Mi be sem öltözünk, szóval... –vontam fel a szemöldökömet kérdőn, majd csak figyelmesen hallgattam, ahogy arról mesélt, hogy akkor mi is ez a szokás. Érdekesnek hangzott, de a boszorkányok ijesztő státuszán azért jót mosolyogtam. Szerintem a legtöbb ilyen dolog nem ijesztő, és a mi világunkban a zombi sem a muglik értelmezésében lévő élőhalott volt.
-Akkor nem vagy jó boszorkány. Te nem ijesztő, hanem szexi vagy. Maximum az ártatlanságra és a tiszta fejjel való gondolkozásra vagy ártalmas vagy rémisztő hatással. –ráztam meg a fejemet egy kaján vigyor kíséretében, majd a következő kijelentésén aztán egy jót nevettem, de a végére aztán egy olyan perverz vigyor jelent meg a képemen, hogy talán még én is megijedtem magamtól.
-Ha vámpír lennék, csak a te véredet akarnám kiszívni, ez nem is kérdés. Bár akkor óvatosan kellene megharapnom. –jelentettem ki egyszerűen, majd megjátszott gondterheltséggel vontam össze a szemöldökeimet.
-De elég paradox egy dolog lennék. Vérfarkas kórós vámpír. Mondjuk… véresen eszem a dolgokat. –gondolkoztam el egy percre a dolgon, majd csak figyeltem, ahogy ledobta magát a kanapéra, hogy vízbe tehesse a tőlem kapott virágot. Ledobtam a felesleges cipőt és zoknit, de nem mozdultam közelebb hozzá, csupán mozdulatlanul álltam, őt figyelve és azt, ahogy beszélt. Elkaptam a felém hajított alkoholt, hogy aztán bele is ihassak, jó pár kortyot a magamévá téve belőle. Szükségem volt arra, hogy valahonnan valami bátorságot merítsek, különben nem bírtam volna a szemébe nézni. Ráadásul a dal választása is elég érdekesre sikerült. Nem tudtam volna, mit mondhatnék rá, már rég nem az járt az eszemben, hogy mire táncolhatnánk. Csak a Charlie-val folytatott beszélgetésem visszhangzott a fejemben.
Végül közelebb sétáltam hozzá, hogy leülhessek mellé, átadva neki az üveget megőrzésre, hogy aztán az ölembe varázsolhassam őt.
-Eve én… nagyon szeretlek téged, ugye tudod? –húztam végig a kezemet azon a tökéletes, gyönyörű és hibátlan arcélén, hogy aztán egy csókot nyomhassak a homlokára, majd végül a sajátomat nekitámasztottam.
-Biztosan sokan akarnának veled táncolni, pedig az csak az én kiváltságom lehet. Azt hiszem, hogy az… It Snows In Hell lesz az én választásom. Így lehet kifogásom, hogy lassúzás közben megtaperollak. –jegyeztem meg mosolyogva.

Mindig is imádtam a bókjait, de az Ő, a megtestesült álmom szájából hallani, hogy gyönyörűnek tart, a világ minden kedves szavát felülírta, amit azelőtt valaha is másoktól kaptam. Soha nem akartam megfelelni senkinek sem, mindig csak önmagamat adtam, képtelen lettem volna szerepeket játszani, és annyira csodálatos érzés volt, hogy ez pont neki is bejött. Minden szavát őszintének éreztem, és bár óvatosnak tartom magam, ennek ellenére sem merült fel bennem, hogy ezek csak üres csajozós szövegek lennének, amivel megpróbálja ledumálni rólam a ruhát. Végül is megtörtént már... nem egyszer... nem is akárhogy. Ha valamit, ezt nem bántam meg. Főleg, hogy a kettőnk kapcsolata nem merült ki ennyiben. A hülye, sokat sejtető fantázia nevekre keresztelt randijaink sem szűntek meg, és nem csak erről szóltak, sőt, a beszélgetések gyakoribbak voltak, ha már az idő szűke volt, hogy választás elé állított minket. Érzelmileg is nagyon kötődtünk egymáshoz, mindig jól éreztük magunkat, és tudtam, hogy fontos vagyok neki, és ugyanezt én is igyekeztem éreztetni vele.
Biztosítottam róla, hogy tökéletesen fest. A végtelenségig tudtam volna ragozni, hogy mennyire. Csak miattad. Ahogy egy kósza tincset a fülem mögé tűrt, mint már annyiszor, sikerült mosolyt csalnia az arcomra. A csókja megbabonázott. Koncentrálnom kellett, hogy ne felejtsem el a mondandómat, és egyáltalán képes legyek megtalálni a hangomat, mégis közben átadjam magam a vérforraló érzésnek.
-Megbecsülöm, nem kell aggódnod. Már elképzeltem, ahogy az ujjaim köré csavarom a piros nyakkendődet, hogy aztán szorosan magamhoz húzhassalak, és elkezdhessem kínzó lassúsággal kigombolni a fekete ingedet... miközben végig a szemedbe nézek, közel hajolva az arcodhoz, és mégsem hagyva, hogy megcsókolj. Tudod... csak a könyörgés kedvéért. -ecseteltem neki a terveimet, a vágyaimat, amik azonnal befészkelték magukat az agyamba, amint megláttam.
Meséltem neki a muglik halloween-i szokásiról, hogy különféle ijesztőnek titulált lénynek, jelenségnek vagy személynek öltöznek. A képregény figurákat nem is említettem, hát ha a kisfiús énje faképnél hagyott volna a móka kedvéért. Annyira imádtam őt, a sokszínűségét. Mi be sem öltözünk, szóval...
-Vicces lenne, ha ti meg muglinak öltöznétek. Rendőrnek, orvosnak, tűzoltónak, titkárnőnek meg ilyeneknek. -az élénk fantáziám hamar el tudta képzelni, ahogy a varázslók mugli szakmák gönceiben parádéznak. Bill közöttük is szexi rocksztár lett volna.
-Persze, hogy nem vagyok, nem emlékszel? Evanora, a Gonosz Keleti Boszorkány személyesen. -húztam ki magam. Most az egyszer az életben nem utáltam a nevem. Ez is olyan volt, mint nem Ozzy. Csak mi érthettük. Az a mi beszélgetésünk, a mi pillanatunk volt.
-Aki másodállásban szexi. -határozottan jobban örültem ennek, mint az ijesztő jelzőnek.
-És a fő feladata az egyetlen vérfarkas vámpírt elcsábítani. Legmenőbb párosítás a világon. -simítottam végig az arcán. Bedobtam volna a Piroska és a Farkas sztorit is, de úgysem értette volna, és nem akartam mese estet tartani. Most nem. Mondjuk… véresen eszem a dolgokat.
-Mondjuk... én is, amikor elvágom az ujjam. -vigyorogtam rá ártatlanul.
-Arra begerjednél? -mindegy, hogy a vérfarkas vagy a sosem volt vámpír énjét kérdezzük.
Helyet foglaltam a kanapén, hogy vázába tehessem a tőle kapott gyönyörű vörös rózsát, amit tutira ki fogok szárítani és nagy becsben fogom őrizgetni, elvégre Tőle volt. Felvázoltam neki a mai programterv egy részét, ám láthatóan ő egy teljesen másik világban járt. Már az érkezésekor furcsa volt. Nem volt rá jellemző a habozás, most mégis el kellett tellenie egy kis időnek, mire helyet foglalt mellettem. Az ölébe vont, én pedig nem tiltakoztam. Szerettem minél közelebb lenni hozzá, mélyen magamba szívni az illatát, közelről csodálni a kékjeit.
Eve én… nagyon szeretlek téged...
Bármikor, szívesen, a világ legboldogabb és legszerencsésebb nőjeként rávágtam volna, hogy most, hogy mondod már igen, és én is nagyon szeretlek, mégis...
...ugye tudod?
Megint a zsigereimbe kúszott az a furcsa, fagyos, nyugtalanító félelem érzés. Mintha egy guillotine éles pengéje himbálózna a fejünk felett, vészesen közelítve a nyakunkhoz a jéghideg fémmel. Miért kellett oda az az "ugye tudod", ettől lett az egész olyan gondterhelt és kétségbeesett. Nem pedig felszabadító, szenvedélyes és örömteli vallomás. Mindig hallani akartam tőle, de nem így. Egy halvány mosolyt engedtem meg magamnak mégis. Elvégre... ugyanazt érezzük?
-Én is nagyon szeretlek. -a homlokom még mindig a támasza volt, de a tekintetem az övét fürkészte. Ezt akartam, hogy tudja, nem akartam, hogy kimondatlan maradjon.
-De? -mintha csak ez az aprócska szó hiányzott volna az ő vallomása mögül.
Egy másik, idilli forgatókönyvben jött volna a folytatás, hogy csak a tiéd vagyok. Mindenhogy. A táncban is. És nem kell olyan kifogás, hogy a pokolban is havazik, ahhoz hogy taperolhasson. Szemtelen kacérsággal feltehettem volna a kérdést, hogy csak nem féltékenységet érzek a levegőben. De... Ez már nem számított. 

Elmondtam neki, hogy gyönyörűnek tartom, ő pedig biztosított róla, hogy nem vagyok alul öltözve, szerinte ugyanis tökéletesen néztem ki. Muszáj volt ismét birtokba vennem az ajkait, hogy hosszan és forrón csókolhassam. Nem akartam, hogy az érintései és az emléke a semmibe vesszen, akkor sem, ha a jövő úgy hozza, hogy sosem akarna többé látni. Lehet, hogy ki sem bírnám, és én lennék az a fura zaklató srác, aki a nyakára járna, a bocsánatáért könyörögve. Szánalmas és büszkeséget félresöprő módon talán még térden csúszva is képes lennék elé állni, hogy… ne utáljon. Nem kell szeretnie, nem kell megbocsájtania, gondoljon rám haraggal és vessen meg, csak… ne utálattal gondoljon rám.
Kitágult pupillákkal figyeltem az arcát, a szemeit, miközben azt ecsetelte, hogy amikor meglátott, mi jutott az eszébe. Legszívesebben azonnal letámadtam volna, de most… mégsem tűnt helyénvalónak és a vágyaim ellenére valamiért úgy éreztem, nem lennék képes rá. Túlságosan törékeny és valódi volt minden ahhoz, hogy elcsesszem a hirtelen felindulásból elkövetett dolgaimmal. Most nem lettem volna képes megadni neki azt a vadságot, amit annyira szeretett bennem. Egyszerűen… a lelkiismeretem nem engedte volna. Viszont maga a gondolat tetszett, így a testem szinte magától reagált a közelségére és a leírtakra azzal, hogy a szívverésem felgyorsult, a levegővételeim száma megszaporodott, a tenyerem izzadni kezdett, a szám kiszáradt és egyszerűen küzdenem kellett az ösztöneimmel, hogy most márpedig ezt nem tehetem meg. Nem itt, nem most, pláne nem vele.
-Milyen türelmetlen valaki. Miből gondolod, hogy hagynám neked és nem én lennék a gyorsabb? –haraptam be az alsó ajkamat, ahogy az én fejemben is megjelent az előbb leírt kép, így egy rekedt sóhajt követően szólaltam meg ismét.
-Neked szívesen könyörgök… -a múlt alkalmakkor is igazán jól sikerült elérnie, hogy úgy nyüszítsek neki, mint egy kiskutya a játékáért. Eve egyszerűen tökéletes volt. Megvolt benne minden, amire csak egy pasi vágyhat. Okos volt, kedves, pörgős, de közben meg mégis türelmes, komoly, okos, intelligens és bármilyen felszínesen is hangzik, lélegzetelállítóan szexi és szép. Túlságosan megnyerő volt ahhoz, hogy csak úgy hagyjam kicsúszni a kezeimből. Kellesz nekem.
Végül azt is megtudtam, hogy a mugliknál a gyerekek csokit gyűjtenek, miközben különféle ijesztő lényeknek öltöznek be. Mondjuk a boszorkányok és varázslók ijesztőségében kételkedtem, hiszen nálunk a Halálfalók és Voldemort volt az, aki ezt a szerepet betöltötte, de nem hiszem, hogy ők így öltöznének be.
-Pedig tök jó buli lehetne. Gondolj bele, hogy az aranyvérű mániákus családok a szokás hatalma miatt beöltöznének, mondjuk… péknek, meg… öhm… ilyeneknek. –még a gondolaton is jót kellett mosolyognom, hiszen annyira abszurd lett volna.
-Főállásban szexi, akarod mondani. A gonoszkodás nem kifizetődő, mert… elolvadsz tőle. –az még mindig annyira abszurd és vicces volt, hogy bármikor képes voltam egy jót röhögni rajta, amikor eszembe jutott.
-És már elcsábította a vérfarkas vámpírt. Véglegesen. –hunytam le a szemeimet, ahogy az ujjai az arcomhoz értek. És nem is hazudtam. Mióta először megláttam, azóta ő járt a fejemben és bármi másra figyelni is kihívást jelentett. A munkám, a családom, a házasságom szétesése, maga Fleur. Eve beette magát az elmémbe.
A véres kajás megjegyzése nagyon vicces és szellemes volt, de akaratlanul is eszembe juttatta azt az alkalmat, amikor Fleur hozzám vágta, hogy ő félrerakta nekem az undorító, véres húsomat.
-Mondtam már, hogy csak a te véred kellene. Szerinted nem gerjednék be attól, hogy a fehér bőrödön vöröslő csíkban folyna a véred? –és valami azt súgta, hogy Greyback falkájával töltött időmnek köszönhetően talán komolyan kihívást jelentett volna nem rávetni magam, amikor megláttam volna, hogy vérzik. Undorító.
Felvázolta nekem, hogy mi lesz a mai program, de valahogy… annyira nem tudott most lekötni a gondolat, hogy melyik számra akarnék vele lassúzni. Eve nem egy részemet érdemelte, nem a hazugságokat és azt, hogy elhallgassam előle a dolgokat, gyáva módon mégsem mertem neki azóta sem bevallani a házasságom tényét, hogy Charlie megtudta, létezik és szeretem őt. Tiszta szívből és csak őt. Most pedig itt volt, felkészülten várt engem, lemondott miattam a bálról, egy igazi buliról. Inkább a Szükség Szobájában töltötte az idejét velem, kettesben. Nagy nehezen aztán hála a gyorsan meghúzott whiskey-nek, közelebb mentem hozzá, hogy a kanapéra ülve az ölembe vonhassam őt.
Muszáj volt elmondanom neki, hogy nagyon szeretem őt. Ha nem tehettem volna meg, ha nem tettem volna meg, megfulladtam volna a súly alatt. Akartam, hogy tudja, érezze, mennyire fontos lett nekem. Ahogy viszonozta a kimondott szavakat, lehunytam a szememet, hogy végiggondolhassam, mi is következhetne ezek után. A táncra tett megjegyzésem már nem volt többé fontos. Visszakérdezett. De…? Valóban, igaza volt. Csak ez hiányzott a mondandóm mögül. Az az undorító, gyötrő és mindent tönkretevő de szócska. Utáltam ezt az egészet.
Lassan nyitottam ki a szemeimet, hogy a kékjeimmel a zöld íriszeket csodálhassam. Kellett valami, amibe kapaszkodhattam, különben elsüllyedtem volna. A kezeim, amik őt fonták körül, vészesen remegni kezdtek, én pedig körülbelül úgy néztem rá, mint akit kivégezni visznek, hogy megkapja a dementor csókját. Bár… ennél még azt is szívesebben bevállaltam volna. Bár nem ismertem annyi ideje, mint a feleségemet, mégis Eve volt nekem a minden. A kapaszkodó a józan eszembe, az életbe, az örömökbe. Ha ő nem lenne, ténylegesen elsüllyedtem volna az önsajnálat, üldözési mánia, meg nem értettség és vadászösztön egyvelegében. Talán már nem is lennék igazán ember, és valami korcs keverékként élném a napjaim.
-Eve én… de én… nekem… én… h… házas… va-va-vagyok. –nyögtem ki végül a dolgot, de továbbra is úgy fontam köré a karjaimat, mintha attól féltem volna, hogy ha feláll, egy olyan áthidalhatatlan szakadék lesz köztünk, ami fölé talán sosem tudok majd hidat építeni. Persze ha szeretett volna kiszakadni a kezeim közül, felállni, eltávolodni tőlem, nem ellenkeztem. Nem volt jogom hozzá.
-De én… komolyan mondtam. Én nagyon szeretlek, és csa-csak Téged. Sajnálom, hogy... -de képtelen lettem volna befejezni a mondatot, inkább a kezeimet kezdtem el bámulni, mintha azok megmondhatták volna a választ minden bajomra.

Annyira boldog lehettem volna, amiért azt mondta, hogy szeret. Egy újabb mérföldkő. Csak ne lett volna ott az a de... ezeknek sosem szokott jó vége lenni. Eltusolhattam volna, homokba dughattam volna a fejem, választhattam volna a boldog tudatlanságot, mégis inkább elébe akartam menni a dolgoknak. Szerettem az egyenes úton járni, még akkor is, ha az volt a legrögösebb. Ahogy megéreztem a kezei remegését, szerettem volna magamhoz ölelni, a teljes lényemmel támogatni őt, de képtelen voltam rá. Valahogy tudtam... egyszerűen sejtszinten éreztem, hogy ez valami olyasmi lesz, amit egy nő sem akar hallani. Összeszedetlennek tűnt a hadoválásával, aminek a végén csak sikerült kinyögnie a kegyetlen valóságot. házas vagyok. Nem is tudom megfogalmazni azt az érzést. Mintha kést döftek volna a hátamba. Szokták mondani. Az én esetemben ez sem volt elég kifejező. Nem akartam elutasító és távolságtartó lenni épp Vele, de ezek után mégis...
-Te meg mi a faszról beszélsz!!!!????? -nem volt maradásom. Reflexszerű határozottsággal szabadítottam ki magam a karmai közül, hogy elhátrálhassak tőle. Azt sem értettem, hogy van erő egyáltalán a lábaimban, mikor a tökéletes, álmokból épített tükörvilágomat épp most törte darabokra egy súlyos kalapáccsal. Hányingerem volt, és üvölteni tudtam volna kínomban.
Teljes döbbenettel meredtem rá. Szerettem volna, ha azt mondja, hogy ez csak egy borzasztó rossz vicc volt, a csíny rész. De leginkább a csalok kifejezés lett volna a találó. Hogy... hogy volt... én... nem... egyszerűen nem értem ezt az egészet. Egyik nap még minden tökéletes volt, és akkor... ha nem kérdezek rá, elmondta volna? Annyi minden kavargott a fejemben hirtelen, hogy alig kaptam levegőt, szabályosan fojtogatott a tehetetlenség, a csalódottság, hogy... végig hazudott. Vagyis... ez nem igaz. Csak nem mondta el. Talán az én hibám, hogy nem kérdeztem!? Leküzdhetetlen gombóc volt a torkomban.
Hagytam a könnyeimet némán végigfolyni az arcomon. Életemben először nem találtam szavakat. Az érzéseimet sem tudtam a helyükre pakolni. Egyszerre gyűlöltem ebben a percben, amiért hosszú heteken keresztül átvert és hagyta, hogy... Ez volt a másik. Szerettem. És még ezek után sem akartam elveszíteni, ami a világ legnagyobb baromsága volt, mert sosem volt az enyém. Egy másik nő férje volt. Fleur férje. A híresen nyálas szerelmespár. Hogy jöttem én a képbe!? Egyszerre égett mindenem, és váltak jéghideggé az ujjaim.
Miért nem tudta az elején megmondani!? Már a Három Seprűben sem kellett volna belemennie a hülye játékba. Nem kellett volna megcsókolnia. Miért nem mondta el, ahelyett, hogy a barátaival kocsmázásra invitált volna? Miért nem mondta el, mikor a képzeletbeli házasságom került szóba? Miért nem mondta el, ahelyett, hogy ő akart lenni az a bizonyos Nagy Ő, mikor valaki mással már végigzongorázta ugyanezt!? Én meg naivan, vakon hittem neki. Minden egyes szavát. A házasság túl van értékelve. Igen... azt látom, hogy te semmire se tartod a sajátodat.
Utáltam magamat is... nem Fleur miatt, akit velem csalt meg. Ebben az egészben ártatlan voltam. Hanem, mert a lelkem mélyén nem csináltam volna vissza. Ha az elején megmondja... sosem kerültünk volna közel egymáshoz. Annyira jó volt vele minden. De ennek már vége. Mint akinek puszta kézzel tépték ki a szívét, miközben még eleven volt. A saját kezemben láttam utolsókat dobbanni. Egy részem örökre meghalt.
-Mit sajnálsz...? -szólaltam meg végül. Nem akartam egyesével az összes létező válasz opciót a fejéhez vágni, hisz magától is tökéletesen tudta őket. Költői kérdés volt.
-Ez a csak téged szeretlek duma meg... -forgattam meg a szemeimet.
-Ismerem ezeket a sztorikat, nem egyet hallottam már. Azt hittem, hogy velem sosem történhet meg, de neked azért csak sikerült belerángatnod egybe, hogy semmi máshoz ne legyen kedvem, mint szembeköpni magam. Köszi. Tényleg. -legszívesebben a fejébe húztam volna azt a kicseszett vázát, és megetettem volna vele a rohadt rózsáját, de... valójában képtelen lettem volna rá, hogy bántsam. Se fizikailag, se lelkileg. A mérhetetlen dühöm ellenére is igyekeztem megválogatni a szavaimat. Ha két perce még mindennél jobban szerettem, akkor ez most is igaz volt. Én pedig sosem ártanék azoknak, akiket... te már nem is tartozhatsz közéjük soha többé!
-Ilyenkor mindenki ígérget, hogy jaaaaj, te vagy életem szerelme, olyan rossz a házasságom, annyira boldogtalan vagyok, én csak veled akarok élni, ígérem, elhagyom a feleségemet miattad. De sosem hagyja el. Ez csak a duma, hogy a szeretőjét is megtartsa. Hát azt elfelejtheted, hogy bedőlök ennek a szar dumának, és hagyom kihasználni magam! Ne nézz ostobának, nagyon kérlek. -szabályosan fájtak a szavaim, de... mégis mi a francban kellene reménykednem!?
-Menj haza, Bill! Mentsd meg a házasságodat, amíg nem késő. Én ebben nem akarok részt venni, Fleur sem ezt érdemli. Senki sem. Ezt így nem folytathatjuk. -részemről a beszélgetés ennyi volt. Nem érdekelnek a kifogások, nem érdekelnek a miértek. Csak tűnjön el, örökre. Én is így fogok tenni. Had sétáljak végig a sötét folyosókon még egyszer utoljára, had igyam meg a kicseszett whisky-met az egészségére, és had sírjam álomba magam... Nélküled.
-Kérlek, csak menj már! -össze kellett szorítanom a fogaimat. Nem akartam sírni. Miatta. Miattunk. Talán meg sem érdemelte volna. A hátamat a "nappali" falának vetve temettem az arcomat a tenyereimbe, hogy a földre csúszhassak.

Nem tudtam tovább úgy tenni, mintha… minden átlagos és normális lenne köztünk. Előbb vagy utóbb megunta volna azt, hogy csak a Szükség Szobájában találkozhatunk és biztosan szeretett volna velem mutatkozni. Azt pedig nem lehetett… még. Vagy talán már sosem?!
Elképzelni sem tudtam a reakcióját, már előre utáltam magamat, az egészet és a hülye öcsémet, aki rávett, hogy minél előbb mondjam el. Persze igaza volt, de már így is későn kapcsoltam. Az elején el kellett volna mondanom neki?! Mikor? Amikor találkoztunk és megtetszett nekem, majd egyszerűen megcsókoltam, mert akartam? Amikor ismét találkoztunk, mert nem bírtam másra gondolni, csak rá? Amikor arról mesélt, hogy milyen esküvőt szeretne, én pedig tökéletesen megtaláltam benne a nekem kellő nőt? Én akartam lenni az az egy… komolyan. Mindent megadtam volna, ha egy kicsivel előbb találkoztunk volna, vagy ha Fleur-rel a házasság helyett külön utakat választottunk volna. Nem voltunk már ugyanazok, nem szerettük egymást. Nem szerelemből. De Őt… Őt mindenkinél és mindennél jobban. Éppen ezért vallottam be neki végül, hogy én voltam az, aki elvette Fleur-t, aki már egy éve házas, aki… hazudott neki.
Nem számítottam másra tőle, én sem akartam a saját közelemben maradni. Egyszerűen nem bírtam elviselni magam, azt pedig végképp nem, hogy olyan távol került tőlem, amennyire csak a helyzet engedte neki. Nem akartam bántani, sohasem. Tényleg szerettem őt és fájt, hogy így kellett látnom.  A saját gyengeségem miatt ő is szenvedni kényszerült, én pedig nem tudtam, mit kezdjek magammal. Szerettem őt, őszintén.  Mindennél jobban, most mégsem mertem közelebb menni hozzá. Én tettem ezt veled.
Fájt, hogy könnyezett és fájtak a szavai, amiket megérdemeltem. Utáltam a szájából hallani, hogy a csak téged szeretlek duma. Egyszerűen nem vette be a gyomrom. Kitágult, könnyfátyolos szemekkel meredtem rá, ahogy arról beszélt, hogy mindenki ezt ígérgeti a másiknak, hogy megtartsa a szeretőjét is a felesége mellett. Nem hitt nekem és ne is várjam el tőle, hogy bedőljön ennek a szar dumának?! Szar duma… nem, az biztosan nem volt. Komolyan gondoltam. A kést viszont leginkább az a végtelenül kedves és… tiszta mondata forgatta meg bennem, hogy menjek haza és mentsem meg a házasságomat, amíg nem késő. Már késő volt, azelőtt, hogy felbukkantál volna.
Csak néztem, ahogy az arcát a kezeibe temetve csúszott le a földre. Idegesen tördeltem a kezeimet, nagyokat nyelve és pislogva. Itt most nem én voltam az áldozat, az, akinek sírni volt joga, mégsem bírtam teljesen legyűrni. Megköszörültem a torkomat, hogy felkelhessek és közelebb lépkedhessek hozzá, de tartva kettőnk között azt a távolságot, amit úgy gondoltam, megérdemelne. Leültem vele szemben, a térdeimet felhúzva, szinte pontosan ugyanabban a pozícióban foglalva helyet, mint amiben anno Charlie megtalált. Végül halk, mély, rekedt hangon szólaltam meg.
-Nem akarok… nem akarok mentegetőzni, nem akarok szar dumákkal jönni. Nem akarom, hogy azt hidd, azt gondolom, hogy bedőlnél bárminek is. De szeretném, ha… meg-meghallgatnál engem. Addig nem megyek el. –fújtam ki a levegőt, hogy erőt gyűjthessek magamnak. Muszáj volt tudnia…
-Eve, a házasságom már az előtt romokban hevert, hogy te egyáltalán felbukkantál volna.  Tudom, hogy ettől még egy szemétláda vagyok, de fontosnak érzem, hogy ezt elmondjam. Nem miattad esett szét és nem kedvtelésből szórakoztam veled, vagy Fleur-rel. Nem szórakoztam. –ráztam meg a fejemet, az orromat a ruhám ujjába törölve.
-Ha azt gondolod, hogy a téged szeretlek egy szar duma tőlem, akkor mindkettőnknek hazudsz. Ha egy… Eve, nézz rám! –persze nem kötelezhettem erre és nem voltam biztos benne, hogy a könnytől csillogó szemeibe nézve is ilyen határozottan tudnám folytatni, mégis erőt véve magamon, remegő, sírástól fojtott hangon szólaltam meg ismét.
-Sokkal, de sokkal többet jelentesz nekem, mint azt gondoltam volna, vagy amit át tudnék adni neked, hogy érezhesd. Minden vagy, de nem egy naivnak gondolt, megtartani akart szerető. Te nem vagy senki szeretője, főleg nem az enyém! Komolyan mondtam, hogy nekem te kellesz. Féltem, hogy ha… ha kimondom a dolgokat, akkor leüvöltöd a fejem, tökön rúgnál, amit… megérdemelnék, de kérlek, ne tedd… szóval… azért mondtam el neked, mert tényleg CSAK Veled akarok lenni. –sóhajtottam egyet, majd változtattam a helyzetemen, hogy térdelve elé kúszhassak, nagyon óvatosan érintve meg a kezét az enyémmel.
-Figyelj rám, kérlek! Fleur és én… mi nagyon… szerettük egymást. Nem azért mondom ezt, hogy még egyet beléd rúgjak, kérlek, ne szakíts félbe. Mi nagyon… szerelmesek voltunk. De a hangsúly a múlt időn van. Már nem vagyok belé szerelmes, és ő sem belém. Ő… azt hiszem, fél tőlem. Nem tudja elfogadni, hogy megváltoztam. Mellette nem vagyok sem boldog, sem önmagam. Nekem ő már csak… én tisztelem őt, még ha ez… jelenleg a lehető leghihetetlenebb dolog is, amit mondhatnék. Én nagyon… kedvelem őt, hiszen valamiért együtt voltunk, de… a legnagyobb hibáim egyike talán az volt, hogy belementem, házasodjuk össze. Már akkor sem volt minden rendben. –ráztam meg a fejemet, letörölve az arcomat.
-Szét vagyok csúszva, nagyon. Greyback támadása nem múlt el nyomtalanul és most nem arról beszélek, hogy vámpír vérfarkas, vagy sebhelyek az arcomon. Azokkal nem is akarnék jönni, mert Te sosem tetted szóvá őket, sőt. Eve nekem… nem volt mibe kapaszkodnom. Senki nem vette komolyan, hogy mi történt velem, én sem. Pedig egyedi esetnek számítottam, de a Minisztérium sem rendelt el vizsgálatot, sem senki más. Letudták annyival, hogy szegény Bill arca ronda lett, meg azzal, hogy majd nem sütik át nekem a húst. De ez nem ilyen egyszerű és erre én is későn jöttem rá. Elveszítettem valamit, ami örökre meghalt bennem és ezt senki nem vette észre. Vagy ha mégis, nem mondták. Fleur szerint agresszív lettem és már nem olyan vagyok, amilyennek megismert. Nem szereti ezt az új énemet, nem bírta elfogadni. Fél és viszolyog tőlem, látom a szemében. Vele lenni olyan volt, mint egy rózsaszín, vattacukros álom, de veled a valóság a tökéletes! Amikor nem vagy velem, hiányzol és szörnyen... féltékeny vagyok mindenre és mindenkire, aki és ami a közeledben lehet. Te… -néztem rá, amennyiben engem figyelt, úgy a szemébe, ha pedig nem, akkor csak nagyokat szipogva figyeltem az alakját.
-Te úgy fogadtál el, amilyen vagyok. Melletted nem kell megjátszanom magam. Szabad vagyok, boldog és olyan, amilyen soha korábban. Ha te nem lennél… nem tudom, mi lenne velem. A józanságom biztos elveszett volna és talán sosem találtam volna önmagamra. Te megnyugtatsz engem és nem érezteted velem, hogy valami… selejtes áru vagyok, ami egykor még szép volt, de már nem ér semmit. Nem szerethetsz a külsőségekért, mert sosem ismertél ezelőtt. Nem szerethetsz azért, mert higgadt és békebíró vagyok, mert sosem voltam az, amikor veled voltam. De én ezért szeretlek téged. Szeretem benned, hogy nem vagy felszínes, hogy kedves vagy és törődő. Hogy álmodozó vagy és azokhoz ragaszkodsz is. Hogy határozott vagy, optimista, a saját dolgaidban mégis realista. Szeretem a nevetésed, a hangod és azt is, hogy minden pillanatot nem csak át, de meg is élsz. És akármilyen gázul hangzik, szeretem, amilyen melletted vagyok. Imádom, hogy okos vagy, de élvezed az életed. Gyönyörű vagy, minden értelemben. A lelked is gyönyörű, nem csak a kifogástalan külsőd. El kell hinned nekem, hogy igaz. Te is tudod, hogy ebben nem hazudtam neked. –túrtam bele a hajamba idegesen, kétségbeesve nézve rá. Mindent el akartam mondani neki, mert talán ez volt az utolsó esélyem.
-Bármit megtennék, hogy higgy nekem. Bárcsak most azonnal elválhatnék, hogy biztosítsalak, nem akarok mást.

Nem láttam, csak hallottam őt. A halk lépteit. Az illatát egyre közelebbről éreztem. El tudtam képzelni, ahogy leült velem szembe. Nem érdekelt, hogy nem akart mentegetőzni vagy béna dumákkal tömni a fejemet. Az utóbbin már rég túl voltunk. Az égig emelt, hogy aztán a magasból a mélybe dobhasson. Tényleg jobb lett volna, ha ugyanolyan gyorsan eltűnik az életemből, mint ahogy felbukkant. Mintha nem is lett volna igazi. Kértem rá, hogy menjen el és hagyjon békén. Ő maradni akart. Addig nem megy el, amíg meg nem hallgatom. Remek. A reakcióm csak egy türelmetlen sóhaj volt. Nem tudtam volna megszólalni, túlságosan lekötött a néma zokogás, amivel a talán sosem volt szerelmünket, és a kitépett szívemet gyászoltam.
A házassága már azelőtt romokban hevert. Aha... Kit érdekel? Tiszta lapokkal is játszhatott volna. Még ha nem is a legelső napon, de a következőn. Hagynia kellett volna választási lehetőséget, nem halálosan magába bolondítani, aztán akkor belém döfni a tőrt, amikor már a legjobban fáj. Mindegy, hogy jóban van-e a feleségével. Megcsalta és kész. Ráadásul velem. Nem egyszer. Mindenkinek hazudott. Kétlem, hogy Fleur tudna rólam.
Ha egy… Ha egy mi!? Egy kicsit is szeretlek!?
Eve, nézz rám! Kelletlenül rá emeltem a tekintetem. Ha neki ettől jobb, hogy a szemembe mondhatja a szarságait, ne kíméljen. Kár volt eleget tennem a kérésnek. A kék szemei mintha csak az enyémek tükörképei lettek volna. Nem úgy nézett ki, mint aki odáig van ettől a helyzettől, és egy szemét csaló lenne. Vagy... jól színészkedik. Végül is a megtévesztéssel eddig sem volt gondja. Pazarul csinálta. Én bedőltem neki.
...azért mondtam el neked, mert tényleg CSAK Veled akarok lenni. Kamu. Kamu. Kamu.
-Azért mondtad el nekem, mert kihúztam belőled. -ezt ne felejtsük el a precizitás kedvéért.
-És jó nagy hülye vagy, ha azt gondolod, hogy valaha is bántanálak. -Én is az vagyok. Én sem értem, miért nem húztam el a kezemet az övétől.
Ahogy újra beszélni kezdett, csak egy türelmetlen, gyilkos pillantásra futotta. Pont erre van most szükségem. Már épp szólásra nyitottam volna a számat, hogy nem érdekel a mesébe illő hülye szerelmük története. Mintha csak megérezte volna, arra kért, hogy ne szakítsam félbe.
...én tisztelem őt Erre is lett volna pár cáfoló megjegyzésem, de tisztában volt vele, így végül nem kellett mondanom semmit sem. Talán tényleg nem csak szórakozik velem? Már nem mertem hinni vagy reménykedni ebben. Reménykedni! Mekkora ostobaság lenne! Rég el kellett volna küldenem, nem pedig hagyni, hogy bogarat ültessen a fülembe, és az együttérzésemre játsszon.
Bár a rohadt sírást nem tudtam abbahagyni, lelkileg és fizikailag is rosszul voltam, legszívesebben elfeküdtem volna tehetetlenül a földön, hogy itt pusztuljak meg, a dühöm is mérhetetlen volt, mégis érdeklődve hallgattam őt. Annyira őszintének tűnt, és én meg annyira hülye vagyok, hogy komolyan még talán sajnáltam is. Mi több! Szívesen megöleltem volna, hogy minden rendben lesz, és én itt vagyok neki, de az annyira irreális őrültség lett volna.
Greyback támadásáról beszélt. "A kórságról." Amit sosem tekintettem tabu témának, hisz nem egyszer sütöttem el neki vérfarkasos megjegyzéseket, mégis közvetlenül sosem került szóba. Nem is foglalkoztam vele. Remus is vérfarkas volt, mégis az egyik legjobb ember, akit ismertem. Bill-ről is ezt gondoltam. Csak belé még szerelmes is voltam. Vagyok.
Nem igazán értettem, hogy miről beszélt, és még csak elképzelni sem tudtam. Ez egy nem nekem szánt sérelem volt. Soha nem láttam őt agresszívnek, soha nem jutott eszembe félni, főleg nem viszolyogni tőle. Nem értettem, hogy milyen új énje van, ami ennyire kiborította Fleur-t. Bár annak a csajnak szerintem elég alacsony az inger küszöbe. Mégis úgy éreztem, hogy ha valaki, akkor Fleur áldozat ebben a történetben. Én is ártottam neki, még ha nem is szándákosan.
Furcsa volt azt hallani, hogy mindenre és mindenkire féltékeny. Én sosem éreztem jogot erre. Nem voltunk együtt, és már azt is tudom, hogy miért nem. Nem igazán láttam esélyt rá, hogy ez az állapot megváltozzon, hiába szerettem volna a lelkem mélyén.
Gyűlöltem könnyeket látni a szemében. Bár én voltam a sértett fél, mégis fájt szenvedni látni Őt.
Annyira jól ismert. Jobban, mint bárki. Ha jellemeznem kellett volna magam, én sem csináltam volna tökéletesebben. Figyelt rám bassza meg! És utáltam érte. Mert tényleg nagyon szeretem. És nem akarom elveszíteni. Sem most, sem soha.
-Az jó lenne. -ha most rögtön elválhatna bizonyítékul, de ez tudom, hogy nem így működik.
-Nem tudom, hogy mit kellene tenned... vagy hogy mit tudnál tenni... itt és most. -ráztam meg a fejemet. A szívem hitt neki, az eszem meg el akarta küldeni. Örökre.
-Annyira utállak... -pillantottam rá.
-...bármikor máskor elmondhattad volna, de neked pont azt a napot kellett választanod, amikor szétsírhatom a halloween-i sminkemet. -annyira nem tudtam mit kezdeni magammal, a helyzettel. Hogyan is utálhatnám ezt a hazug rohadékot, mikor ő az összes gondolatom.
-Én.... nagyon szeretnék hinni neked. Tényleg... de... nehéz. Ezek után... mintha darabokra zúztad volna a világomat. A közös világunkat. -és ezzel nem azt akarom mondani, hogy örök hazugságban kellett volna élnünk. Mindegy, hogy rossz a házassága vagy sem, attól még egy nős férfi. Ez eléggé befolyásoló körülmény.
-Mi a garancia rá, hogy velem nem teszed meg ugyanezt? -ha képes volt megcsalni Fleur-t, azt a francia, trimágus bajnok, véla Fleur Delacour-t, akibe titkon talán még a hollóhátas lányok is szerelmesek voltak. Én miben reménykedek!? Mi is elleszünk egy évig, aztán majd találkozik egy kedvesebb lánnyal, akkor mi lesz!?
-Viszont... én sem hazudtam, amikor azt mondtam, szeretlek. És ezt nem tudom csak úgy kidobni a kukába, hogy többé ne érezzek így... -közelebb csúsztam hozzá megadón, némi bizonytalansággal. A fejemet a vállára hajtottam. Paradoxon, hogy miatta voltam a padlón, mégis szükségem volt az ölelésére.
-Ha tényleg komolyan gondolod ezt... -kezdtem bele.
-...nem is értem, hogy miért vagyok még mindig itt és alkudozok veled. Totál idióta vagyok. -ezt azért fontos volt kiemelnem és nyomatékosítanom mindkettőnkben.
-De... beszélj Fleur-rel. Végre tényleg legyél tisztességes vele. Váljatok el, vagy amit akartok, és utána... folytathatjuk. Vagy zárjuk le. El tudlak engedni, ha neked az a jobb. Csak... a gyomrom és a lelkem nem tudja bevenni ezt. -bújtam a karjaiba szipogva.
-Addig nekem ez így nem okés. Ez nagyon nagy szemétség ám, és én nem vagyok ilyen. Nem akarok részt venni ebben. -ezek után élmény lesz Ron vagy Ginny szemébe nézni. Kikezdtem a nős bátyáddal, és arra kértem, hogy váljon el értem Francicától. Büszke vagy?
-Soha többé ne hazudj nekem! -az én értékrendemben minden igazság jobb, mint a hazugság. Így is gyűlöltem, hogy titkolóznom kellett a legjobb barátnőm előtt. Még akkor is, ha ő nem tudta, hogy van mit elhallgatnom. Egyszerűen sosem tudtam, hogy kezdjek hozzá, hogy adagoljam be neki. Ezek után pedig már főként nem maradt választásom. És csak reménykedhettem, hogy Bill nem akar belőlem is tipikus buta libát csinálni, aki bedőlt egy nős pasi mézes-mázos, ígérgető szövegének. Kétszer.

Tudtam, hogy semmivel sem tehetem jóvá a hazugságokat, az elhallgatást és azt, hogy fájdalmat okoztam neki is és Fleur-nek is. De akartam, hogy tudja a dolgokat, hogy meghallgasson. Nem akartam, hogy úgy gondoljon rám, mint azokra, akikről eddig hallott ilyen kapcsán. Fontosnak éreztem elmondani, hogy a házasságom nélküle is el volt baszva, már sokkal korábban, semmint ő felbukkant volna. Szerettem volna, ha rám nézne, ő pedig eleget is tett ennek. Utáltam, hogy a zöld szemei miattam csillogtak a könnyektől, de muszáj volt elmondanom neki azt, amit gondoltam, és amit hallania kellett. Beavattam abba, hogy azért vallottam színt neki, mert nekem tényleg csak ő kell, mire szinte kapásból rávágta, hogy ez nem igaz. Azért avattam be a dologba, mert kihúzta belőlem, és azt is hozzátette, hogy egy hülye vagyok, ha azt hiszem, hogy bántana engem. Igaza volt… nem tudtam volna kinézni belőle, hogy ártson nekem, hiába érdemelném meg. Nem húzta el a kezét, és a szavai is jogosak voltak, mégis lehajtottam a fejemet, hogy aztán egy sóhajt követően emelhessem rá ismét a kékjeimet.
-Sajnálom, én… el akartam mondani, csak… nem tudtam, hogyan én… igazad van. Egy hülye vagyok… egy… gyökér. –ha már egyszer rendszeresen ennek lettem titulálva általa, akkor most aztán főleg illet rám ez a jelző. Önző módon addig halogattam a dolgokat, amíg biztos nem lettem abban, hogy mennyire szeretem, hogy ő szeret-e és abban, hogy már nem lehetne mit tenni a házasságomért. Szerettem volna próbálkozni, rendbe akartam hozni, de nem volt értelme. Már nem voltunk ugyanazok és sosem leszünk. Fleur és köztem már semmi nincs.
Mindent el akartam mondani neki, így megkértem, hogy ne szakítson félbe. Biztosan sok dologra tett volna megjegyzést, és a gyilkos pillantásától kísérve, válogatott káromkodásokkal tarkítva küldött volna el a picsába, hogy szédítsek, akit csak akarok. De tudnia kellet. Elmondtam neki, hogy én komolyan szerettem Fleur-t, még mindig tiszteltem és kedveltem. Ez elég hülyén hangzott, főleg, hogy annak a nőnek ecseteltem ezt, akivel megcsaltam, de egyszerűen ki kellett mondanom. Mindent. Válogatás és a következményekre való tekintet nélkül. Ha ez az utolsó esélyem arra, hogy beszélhetek Vele, akkor a mindent vagy semmit "játékot" választottam alapul. Beszéltem neki Greyback támadásáról is és arról, hogy az sok mindent megváltoztatott. Persze ő nem ismert előtte, mégis, ahhoz, hogy megértse, mi miért történt, fontos részlet volt. A feleségem nem bírta elviselni a régi-új Bill-t, ezt a szabadabb, türelmetlenebb, ezer fokon égő fajtát, míg Eve igen. Így abba is beavattam, hogy mit szeretek benne.
Reggelig tudtam volna sorolni neki, de inkább a lényegre törő dolgokat mondtam el. Annyira szerettem volna, hogy higgyen nekem. Tudnia kellett, hogy azt, hogy szeretem és fontos nekem, nem hazudtam. Sosem lennék rá képes.
-Én… csak megígérni tudom, hogy megteszek mindent, de… gondolom a szavam jelenleg nem sokat számít… -jelent meg egy szomorkás mosoly az arcomon, még mindig a néha-néha legördülő könnyeimet törölgetve. Biztosan máskor jót mosolyogtam volna a sminkes megjegyzésén, de most csak alig hallható, remegő hangon tudtam megszólalni, olyan sajnálkozva nézve rá, mintha azt mondta volna, megöltem a kisállatát egy balesetben.
-Sajnálom… -már mindent sajnáltam. Utáltam magamat és a helyzetet, az egész rohadt szarságot, amit teremtettem és amit a lehető legnehezebb volt egyben tartani. A szavaira aztán ismét erőt vett rajtam a néma zokogás, ahogy közölte, hogy szeretne hinni nekem, de nem tudja, hogy lehetne rá képes ezek után. Azt is hozzátette, hogy olyan, mintha a közös világunkat törtem volna darabokra. Ez pedig aztán végképp elég volt ahhoz, hogy teljesen összetörjön. A kezeimet az arcomra tapasztottam, majd amikor feltette azt a kérdést, amire nincs jó válasz, félve pillantottam rá, hogy aztán megrázhassam a fejemet. Igyekeztem nagy levegővételekkel lenyugtatni magam, de így is szipogva-hüppögve tudtam csak megszólalni.
-Mondanám, ho-hogy azt mondom, hogy sohasem tennék veled ilyet, de nem hinnéd el. Erre nincs jó válasz. Én csa-csak azt tudom mondani, hogy… nagyon szeretlek, és nem bántanálak. Nem szokásom megcsalni senkit sem. Fleur-t sem… nem azért... veled sem azért voltam együtt és vagyok itt, me-mert ez a kedvenc hobbim… -nyeltem egy nagyot a mondandóm végén. Ahogy közelebb csúszott hozzám és a fejét a vállamra hajtotta, automatikusan köré fontam a karjaimat, hogy szorosan magamhoz húzhassam. Utáltam magamat és azt, hogy ezt okoztam neki. Azt meg főleg, hogy önző módon szükségem volt a közelségére.
-Nagyon… nagyon szeretlek… -suttogtam bele a csendbe, majd a szavait aztán érdeklődve hallgattam. Szívesen elmondtam volna, hogy nem idióta, de jelenleg olyan aprónak és jelentéktelennek éreztem magam, hogy talán a cipője talpára ragadáshoz se lettem volna méltó. Ahogy még inkább a karjaimba bújt, úgy kezdtem el a hátát simogatni, majd egy óvatos, finom, félős csókot nyomtam a hajába.
-Megígérem. Beszélni fogok vele… én sem akarom ezt így tovább csinálni. –kissé hátrébb húzódtam, hogy az álla alá nyúlva emelhessem meg a fejét, arra kényszerítve, hogy a szemembe nézzen.
-Nem akarom, hogy eltűnj az életemből. Kellesz nekem. Nagyon. –közelebb hajoltam hozzá, hogy a homlokát csókolhassam meg, majd végül kifújtam a levegőt, hogy így szólalhassak meg.
-Soha többé, megígérem. Még… mindig azt akarod, hogy takarodjak el innen? –tettem fel a kérdést félve, remegő kezekkel húzva ismét szorosan magamhoz.

...gondolom a szavam jelenleg nem sokat számít...
Rosszul gondolta. Igenis számított. Akartam, hogy mindent megtegyen. Értem. Kettőnkért. Bár a lényem egy része szeretett volna elutasító lenni vele, valójában képtelen voltam rá. Szerettem volna, ha még nincs túl késő nekünk. Ha nem így lenne, nem hallgattam volna végig. Annyira vágytam rá, hogy olyat tudjon mondani, amivel semmissé teheti a szörnyű tényeket, amivel meggyőzhet, hogy mindez csak egy rossz rémálom, amibe együtt csöppentünk, de együtt véget is vethetünk neki. Akartam, hogy tényleg engem szeressen, hogy innentől már csak velem akarjon lenni. Mindig. Kizárólag. Igyekeztem hinni neki, mert valamiért ostoba módon még mindig hinni akartam. Nehéz. Nagyon nehéz. Kegyetlenül. Amilyen gyorsan elrabolta a szívemet, ugyanolyan vehemenciával törte darabokra is. Annyira iszonyatosan fájt. De... ha valaki... csak ő ragaszthatja össze ezeket az apró kis szilánkokat. Mindezek ellenére sem akartam elveszíteni. A puszta kósza gondolattól is elfogott az üresség fojtogató, émelyítő érzése, hogy esetleg végleg kisétáljon az életemből. Ezt nem akartam! Pontosan tudtam, hogy mit akarok... Őt. Mégis harcolt bennem a sértettség, a józan ész, és az a részem, amelyik halálosan szerette. Mindezek ellenére is. Nem akartam rossz döntést hozni. Nem akartam a kis játékszere lenni senkinek. De... ha igazat mond! És én ellököm magamtól, életem lehetőségét szalasztom el. Nélküle már csak árnyéka lettem volna önmagamnak. Már nem tudtam volna úgy mosolyogni, mint azelőtt. A ragyogó fényem vele együtt kihunyt volna.
Elmondtam neki, mit érzek, és mennyire bizonytalan lett így minden. Sajnos egyáltalán nem volt kőbe vésve, hogy ha most beadom a derekam, akkor velem is nem fogja majd ugyanazt eljátszani, amit a feleségével. Ez teljesen kiakasztotta. Soha nem gondoltam volna, hogy képes ennyire összezuhanni, pont ő. Mindig olyan határozottnak és erősnek tűnt. Ahogy rám nézett, a szemében valódi félelmet láttam. Talán tényleg nem akart elveszíteni. Tudtam, soha többé nem akarom ilyennek látni. A szívem szakadt meg érte.
Bár alaposan előcsalta az előbbi, gyomorforgatóan szánalmas és undorító vallomásával a pesszimista énemet, és még mindig ott visszhangzott bennem, ahogy azt mondta, neki felesége van, mégsem tudtam kételkedni a szavaiban. Elhittem neki, hogy szeret, hogy nem szándékosan akart bántani. Egyikünket sem. Nem igazán tudom, mennyire vagyok jó emberismerő, de annyira őszintének és kétségbeesettnek tűnt. Közelebb mozdultam hozzá, és hagytam, hogy a karjaiba zárjon. Hozzá menekültem épp ő előle.
-Ha azt mondod, hogy megteszed, én... hiszek az ígéretedben, Bill. -viszonoztam a pillantását.
-Hajlandó vagyok második esélyt adni, hogy most jól csinálhasd. Még egyszer és utoljára. -végigsimítottam az arcát.
-Nem... és akkor sem... nem ezt akartam valójában... de egyszerűen nem bírtalak elviselni a közelemben. Gondolom, azért ezen nincs mit csodálkozni... -engedtem, hogy magához húzzon, szorosan, mintha mindketten attól félnénk, hogy elveszíthetjük a másikat. Lehunytam a szemeimet. Égtek és fájtak a sírástól. Magamba szívtam az illatát, a testéből áradó forróságot. Olyan érzés volt, mintha bőrig áztunk volna a hideg esőben.
-Most már minden rendben lesz. -jegyeztem meg csendesen. És tényleg mindenre értettem. Már tudtam a mocskos kis titkát. Megbocsátottam neki, hogy lényegében végig átvert, még akkor is, ha valójában talán sosem hazudott nekem. Akkor sincs mentség rá. Ha pedig valóban kész elválni Fleur-től, új életet kezdeni, amiben engem választott a szerelmének, támogatni fogom. És bár fogalmam sincs, hogy mi ez a vérfarkasos mizéria körülötte, amiről számomra összefüggéstelennek tűnően beszélt, segíteni fogok neki, és ott leszek, ha szüksége lesz rám. Hogy önmaga maradhasson. Komolynak hangzott. De most egyelőre nem akartam erről faggatni. Nem lett volna lelkierőm hozzá. Szerintem neki sem.
-Miért van az, hogy ezek a hülye bálok valakinél mindig sírással végződnek? -morogtam bele a ruhájába, majd lassan, finom mozdulattal elhúzódtam tőle. A zöldjeim az ő világoskék szemeit fürkészték egy ideig, végül puhán megcsókoltam. Azt akartam, hogy megnyugodjon, és elhiggye, hogy az övé vagyok. Attól a legelső naptól kezdve.
-Megengedem, hogy visszavigyél a kanapéra. Elég lehangoló itt a földön. -pillantottam rá egy halvány mosollyal az arcomon. A karjaimat némi habozás után a nyaka köré fontam. Nem akartam úgy tenni, mintha mi sem történt volna, de nem fogok olyasmin lovagolni, amire azt mondtam, hogy lezártam. Már tudtam mindent, amit kellett, és ez bőven elég volt. Talán túl sok is.

Nem tudtam neki mást adni, a szavamon kívül. Akartam, hogy higgyen nekem és bennem, még annak ellenére is, hogy átvertem, elhallgattam az igazat és bántottam őt. Kicsit úgy éreztem magam, mintha minden bűnöm ellenére mégis szent akarnék lenni. Jelenleg csak ő érdekelt és az, hogy vajon mennyit számíthat neki a jelenleg a semminél is kevesebb hitellel rendelkező szavam. Eve fontos lett nekem, a legfontosabb, pedig a két hónap, az évekhez képest nem sok idő. De mégis szorosabb kötelék fűzött hozzá, mint ahhoz, akinek ezt hivatalosan is megígértem, és akivel egy gyűrű köt össze. Fleur nem rossz ember, egyáltalán nem, csak… én már nem találtam meg benne azt a nőt és embert, akit ezzel az új gondolkozásmóddal szeretni tudnék. És tudom, hogy ő is így viseltetett irántam. Mégsem mertük kimondani eddig… vége van.
Eve megosztotta velem, hogy mit gondol, mit érez ezek után, és a szavai késként szúródtak a selejtes lelkembe és szívembe. Talán jobb lenne, ha üres lennék, ha nem fájna semmi sem, de egyszerűen képtelen lennék rá. A sok, állítólagos változásom ellenére én ugyanaz maradtam, mint voltam. Ha szeretek, akkor nagyon, ha pedig gyűlölök, azt hevesen teszem. Arról már nem is beszélve, hogy ha fáj, abba mindig belehalok egy kicsit. Nem vagyok gyenge alkat, sok dolgot tudok stabil lábakkal és ésszel elviselni, de ez most nem ez a pillanat volt.
Közelebb jött, én pedig szorosan a karjaimba vontam, amit szerencsére hagyott is nekem. Fájt, hogy ezt okoztam neki, szörnyen szarul éreztem magam és csak remélhettem, hogy nem utált meg azért is pluszban, hogy a közelségére volt szükségem. Minden joga megvolt, hogy azt mondja nekem, nem hiszi el, amiket összehordtam és végeztünk, örökre. De nem így lett. Meglepve pillantottam rá, amikor kijelentette, hogy ha azt mondom, hogy megteszem, akkor elhiszi nekem. Jól esett az érintése az arcomon, mintha csak valami aszály utáni időszak elmúltával ő lenne a megváltó eső. Vagy egy fagyos, téli este után a forró zuhany és meleg ágy. Egyszerűen… hihetetlen volt, szinte álomszerű. Szívesen megköszöntem volna neki, de egy hang sem jött ki a torkomon, inkább szorosan magamhoz húztam, miközben azt ecsetelte, hogy nem akarja, hogy elmenjek, az előbb sem szerette volna, de nem bírt a közelemben maradni.
-E… ezt meg tudom érteni. Köszönöm, hogy maradtál, hogy itt vagy én… -az arcomat a hajába temettem, hogy magamba szívhassam a jól ismert, kellemes virágillatot, a testének forrósága még a ruhámon keresztül is átütött. Annyira vágytam most erre, mintha az életem múlna rajta. Jelenleg úgy éreztem, tényleg így is van. Imádtam Őt, minden apró rezdülését imádtam. Ahogy megszólalt, azt sem tudtam, mit mondhatnék neki. Még ő mondja azt, hogy minden rendben lesz?!
-Meg sem érdemellek, Postabagoly lány… -még a nem létező, közös denevérünk, nem Ozzy is megutált volna ezek után, erre Eve az, aki engem nyugtat és azt mondja nekem, hogy most már minden rendbe fog jönni. Miért nem találkoztam én vele korábban?!
Ahogy a bálok és a sírás kapcsolatáról beszélt, akaratlanul is megjelent egy halvány mosoly az arcomon, majd hagytam neki, hogy elhúzódjon. Egy pillanatra megijedtem, hogy ki akar mászni a kezeim közül, de nem erről volt szó. Az íriszei megtalálták a kékjeimet, hogy aztán a puha ajkai az enyéimre tapadjanak. Éreztem a sós könnyeink ízét és még sosem volt részem ennyire keserédes gesztusban. Mindezek mellett készséggel viszonoztam a csókját, csupán egy másodpercnyi döbbenetnek hagyva helyet. Még mindig a sírás fojtogatott, de igyekeztem megállni, hogy aztán az arcán simíthassak végig, így szólalva meg.
-Mert a hozzám hasonló faszfejek megbántják a hozzád hasonló, tökéletes nőket. De te nem az a fajta vagy, aki látványosan, egy lépcsőn bőg, hanem… te az vagy, aki még a faszfejnek is azt mondja, hogy minden rendben lesz. –ráztam meg a fejemet hitetlenül, majd a következő szavaira aztán vettem egy nagy levegőt, hogy amint a nyakam körül megéreztem a kezeit, vele együtt kelhessek fel a földről, a kanapéra téve át a székhelyünket, továbbra sem eresztve őt az ölemből.
-Öhm… még… még mindig akarod velem azt a táncot, vagy végleg megöltem a buli hangulatot? Csak mert… a bál még nem ért véget és enyém a legszebb és legdögösebb partner a mai estére. –nem akartam úgy tenni, mintha nem lett volna semmi, a hangunkon így is hallatszott a tény, hogy sírtunk, ahogy a szemeink is elárulták, hogy valami nagyon nem oké. Én mégis hálás voltam neki, hogy itt maradt és én itt maradhattam vele. Azt akartam, hogy a mai este az új fejezetünk tökéletes nyitánya legyen.

Mindamellett, hogy tagadhatatlanul mélységesen csalódtam benne az aljas húzása miatt, erősebb volt bennem a ragaszkodás érzése. A szerelmet nem lehet ki-be kapcsolgatni, vagy ha mégis, az én távirányítóm tönkrement. Aggódtam is érte. Tudtam, hogy valami nincs rendben vele, történt vele valami, amiről most nem beszélhettünk. Aggasztottak azok a kis foszlányok, amiket felfogtam a korábbi megjegyzéseiből.
Elveszítettem valamit, ami örökre meghalt bennem és ezt senki nem vette észre. Vagy ha mégis, nem mondták.
Mit jelent ez, Bill?
Így a hiányos tudásommal ugyan, de biztosítanom kellett róla, hogy most már minden rendben lesz, én itt leszek neki, bármi történjen is. Vagy akár a múltban. Szeretnék neki segíteni, ha már senki sem tette, és ő maga sem vette komolyan annak idején.
Ahogy kimondta, hogy meg sem érdemel, máris a fejemet ráztam. Ezt csak én dönthetem el, senki más. Még ő sem.
-Dehogynem. Pont, hogy nagyon is. Ha nem így lenne, na, akkor nem lennék itt. Vagy... ott, ahol te. -ez ennyire egyszerű, felesleges önostorozással túldrámázni. Ha jól rémlik, már megbocsátottam.
Elhúzódtam tőle, hogy óvatosan megcsókolhassam. Ő nem tette volna. Félt, hogy elutasítanám, és talán nem merte magát ilyen formában rám erőszakolni a történtek után. Tudnia kellett, hogy nem szándékozom távolságtartással büntetni őt. A lelkiismerete szemmel láthatóan megteszi helyettem. Azt sem igazán sikerült feldolgoznia, hogy még én vigasztalom őt. Hát igen... én sem értem magam, de Ő van rám ilyen hülye hatással.
-Ki kell ábrándítsalak. Nincs még egy hozzád hasonló faszfej széles e világon. És ezt értsd úgy, hogy senki sem érhet a nyomodba. -mielőtt még valahogy máshogy értelmezte volna ebben a kissé paranoiás állapotában.
-És... csak ennek az egynek mondom, mert csak ez az egy érdekel. -ezt jobb lesz, ha alaposan az eszébe vési.
-Aki talán egyszer megjegyzi, hogy rajtam kívül senki sem sértegetheti. Még ő sem saját magát. -majd én válogatott sértéseket vágok a fejéhez, ha indokoltnak érzem, vagy a csipkelődés úgy kívánja. Addig felesleges ilyenekkel kínoznunk egymást. Ahogy már mondtam, nem tudnám se szavakkal, se fizikailag sem bántani.
-Remélem memorizáltad, William. -nyomatékosítottam benne. Sosem mondtam neki, hogy mennyire szeretem ezt a nevet, és hogy többek közt ezt is mennyire menőnek tartottam a rúnaismeret tanárunkban is. Az már a túl sok közös pontnál is nagyobb túlzás lett volna.
Megengedtem neki, hogy a kanapéra vigyen, mert semmi kedvem nem volt tovább itt a földön időzni, ami csak arra a tényre emlékeztetett, hogy őt most otthon várja a felesége, akit ráadásul még ismertem is, így csak még nehezebb volt elvonatkoztatni. Azt mondta, már nem szeretik egymást. Talán Fleur nem is várt már rá. Ezt akartam hinni. Ez kellett a lelkiismeretemnek.
A karjaimat a nyaka köré fontam, felnyalábolt a földről, hogy újra a szokásos törzshelyünkön verhessünk tábort. Nem bántam, hogy nem engedett el magától. Nem is bírtam volna most távol maradni tőle, szükségem volt az érintésére, és hogy ennyire közel legyen hozzám. Kicsit olyan érzésem volt, mintha odakint hóvihar tombolna, én lázas beteg lennék, és csak rajta múlna, hogy ne fagyjak halálra. Annyira gyűlöltem ezt az erőtlen érzést, amit a sírás tudott hagyni maga után.
-Persze, hogy akarom. A buli még csak most kezdődik. -mosolyogtam rá biztatóan.
-Biztosíthatlak, hogy én is a legjobbat fogtam ki. Napestig sorolhatnám csodás és szívdöglesztő tulajdonságait, de valakitől azt a parancsot kaptam, hogy ne fényezzem feleslegesen az amúgy is túl nagy egóját. -viszonoztam a bókjait.
-Az It Snows In Hell-el akarom kezdeni, egészen elcsábított a taperolós lassúzás gondolata. -a lemezjátszó pedig valóban erre a dalra váltott az eddigi baljóslatú némaság helyett.
-Ideje lenne felkérni azt a legdögösebb partnert.

Annyira jól esett a közelsége, a tudat, hogy itt maradt és nem küldött el, mint ahogy eredetileg mondta. Nem bírt a közelemben maradni. Igen, ez ismerős mondat volt, még ha nem is ebben a formában. Fleur sem szeretett mellettem lenni, de Eve-vel ellentétben, ő nem mondta,hogy minden rendben lesz, inkább a fejemhez vágott mindent, ami csak eszébe jutott. Eve nem, pedig megtehette volna, és jogosan. Biztosan nehezen bírtam volna elviselni a szájából, sőt! Egy részem, ha nem az egész, biztosan meghalt volna az elutasításával, de minden formáját megérdemeltem volna, az egészet. Ő mégsem ezt tette. Ő… azt mondta nekem, hogy minden rendben lesz. Én pedig erre közöltem vele, hogy meg sem érdemlem, mire csak a fejét rázta. Nem értettem ezt a reakciót, de a szavai egy halvány, erőtlen mosolyt csaltak az arcomra.
-Annyira hihetetlen, hogy valódi vagy. Biztosan nem csak… behallucinállak a szar hétköznapok ellen? –simítottam végig az arcán óvatosan, mintha attól rettegnék, hogy bármelyik percben eltörhetném, mint egy porcelánbabát. Egyszerűen túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen. Az egész lénye gyönyörű volt és fogalmam sincs, mivel érdemeltem ki a szerelmét és azt, hogy az enyém legyen. Mert már az volt, hivatalosan is, és sosem hagynám senkinek, hogy elvegye tőlem. Eddig is ragaszkodtam hozzá és utáltam a gondolatot, hogy senki nem tudja, hogy velem találkozik délutánonként és esténként, de most meg már jogom is lesz mindenkire gyilkos szemmel nézni, akiről megtudom, hogy akar tőle valamit. Persze így sem lehetünk nyíltan együtt, még nem. De majd idővel…
Meglepett a csókja, hiszen nem gondoltam volna, hogy ezek után ilyesfajta gyengédséget kaphatok éppen tőle. Átvertem, még ha nem is így terveztem. Nem terveztem senkit felszedni a Három Seprűben, nem tudtam, hogy ő jön. Nem terveztem megcsókolni sem, de a világ legnagyobb gyökere lettem volna, ha azt az alkalmat kihagytam volna. Igyekeztem kiverni a fejemből, de minden gondolatom körülötte forgott, pedig ezt sem terveztem. Szerettem volna, ha minden rendbe jött volna köztem és Fleur között, de Eve beette magát az agyamba, a szívembe és úgy éreztem, megfulladok nélküle. Már csak ő létezik nekem, senki más. De… én féltem volna kezdeményezni, hiába ez volt minden vágyam. Nem mertem volna ezt erőltetni nála, de végtelenül hálás voltam, hogy ő megtette. Mindenem a tiéd.
A szavai aztán újabb mosolyt csaltak az arcomra, és amikor kimondta a nevemet, a gyenge görbe egy kisfiús, elvarázsolt mosolyra váltott és így néztem rá.
-Nagyon szeretem, ahogy a nevemet mondod. –nem sokan hívnak William-nek. Szerintem anyám, ha nagyon ideges rám, néha Fleur, meg Madison, ha bosszantani akar. Olyankor mindig előveszi a nyávogó hangját és a fülembe sivítja, mintha csak McGalagony lenne. De így… így senki nem mondta. Imádtam a hangsúlyt, és imádtam, ahogy a puha ajkai a betűket formálták.
-De öhm… megjegyeztem, memorizáltam, de… nem ígérem meg, hogy nem fogsz még ilyeneket hallani tőlem. –főleg akkor, ha valamiért nem bírok majd Fleur elé állni minél hamarabb azzal, hogy el akarok válni tőle. Vajon sejtené, hogy miért? Hogy valaki mást szeretek és mással akarom tovább folytatni az életemet? Biztosan gyanít valamit, hiszen már egy ideje csak a szomorú beletörődés sugárzik az arcáról.
Végül aztán a kérésének eleget téve, amint a karjai a nyakam köré fonódtak, a kanapéhoz sétáltam vele, de eszemben sem volt elengedni őt. Kellett nekem, és a közelében akartam maradni. Megnyugtatott a tudat, hogy itt van, nem lökött el magától és nem tűnt el. Megtehette volna, hogy kisétál és itt hagy egyedül, azt is megtehette volna, hogy ténylegesen elküld, hozzám vágja a cuccaimat, a rózsát vázástól, aztán meg a falon lévő lyuk felé lökhetett volna. Szerencsére nem került sor erre. Inkább felhoztam neki a tánc és a bál témáját, amire ő meg is erősített, hogy persze, hogy akarja azt a beígért lassúzást az általunk választott számokra.
-Miért érzem úgy, hogy egy alacsony, hosszú, vörös hajú, barna szemű, szeplős lány mondott ilyet, akit Ginny-nek hívnak? –forgattam meg a szemeimet színpadiasan, majd ahogy kimondta, hogy az általam kiválasztott zenével akarja kezdeni, mert beleélte magát a taperolós lassúzásba, már meg is szólalt a dal. A szavai egy mosolyt csaltak az arcomra, majd óvatosan felkeltem, hogy puhán lerakhassam a kanapéra, én pedig előtte állva, a kezemet nyújtottam neki.
-Nos, Miss Leek. Felkérhetem egy mezítlábas lassúzásra a Szükség Szobájában? Ígérem, nem fogom vissza a taperolás részét sem. –döntöttem oldalra a fejemet, kérdőn pillantva le rá.

Hálás voltam neki, amiért feltette a kérdést, hogy még mindig akarom-e vele azt a beígért táncot. Egyrészt tényleg szerettem volna, másrészt pedig kellett valami, ami kizökkent minket az előbbiből, és végre elkezdi visszaterelgetni az eseményeket és a hangulatunkat is az eredeti medrébe, még akkor is, ha innentől már semmi sem lesz ugyanaz. A gombóc érzés még mindig ott volt a torkomban, de már nem éreztem azt, hogy megfulladok. Ki akartam használni, hogy ma este csak vele lehetek, elvégre halloween-i randink még sosem volt. Biztosítottam róla, hogy ő a legjobb partner a számomra, a táncban is, épp csak hozzátettem, hogy nem szabad túlságosan fényeznem az egóját, ugyanis valaki megtiltotta nekem. Hamar rájött, hogy csak és kizárólag a húga lehetett az, aki ennyire aggódik az egészséges mértékű önbizalmáért. Képes vagyok rá, hogy szinten tartsam, de... nehéz volt nem állandóan az egész lenyűgöző mivoltát méltatni. Benne mindent megtaláltam, amit kerestem, sőt, igazából még talán azt is, amit nem.
-Nem tudom, miért érzed így. -vontam vállat tanácstalanul.
-Sajnos én nem árulhatok el ilyen kulisszatitkokat, de talán annyit igen, hogy nem jársz messze a valóságtól. -fűztem hozzá egy mosoly kíséretében. Ezt akartam. Csak boldognak lenni. Vele. Némán figyeltem őt, ahogy egy ügyes mozdulattal előttem termett, hogy aztán a kezét nyújthassa felém. A mezítlábas jelzőre a tekintetem automatikusan a lábára vándorolt, majd a rajtam lévő, le nem vetett magassarkúmra. Merlin óvjon, hogy ezzel a lábadra ne lépjek! De majd ügyes leszek, ígérem. A zöldjeim újra felpillantottak rá egy mosollyal kísérve.
-Elfogadom a felkérést. -az ujjaimat elegánsan a tenyerébe csúsztattam, ha már ilyen hivatalos volt az általa használt megszólítás is. Az agyam nekem ezt a Miss Leek-ezést a roxforti tanárokkal kötötte össze, így az ő szájából egészen különlegesen hangzott. És ha belegondolok, hogy otthon egy Mrs Weasley várja. Hjaj... nem tudom, mikor fogok tudni elvonatkoztatni ettől a valóra vált rémálomtól. Nem tudok, nem erre gondolni. Képtelenség. Hivatalosan tényleg lezártam a témát, komolyan is gondoltam. Csak belül nem olyan egyszerű megvívni ezt a harcot.
-El is várom. -hogy ne fogja vissza magát. Többek közt pont ezt szerettem benne, hogy nem volt az a finomkodós fajta. Tudott nagyon gyengéd lenni, nem állítom, hogy nem, de főleg nem ez volt rá a jellemző. Nagy kegyesen felkeltem a kanapéról, hogy arrébb sétálhassunk vele. A szabad kezemet a vállára raktam, és finoman hozzásimultam, nem túl szorosan, hogy megtarthassam az érdemi tánchoz szükséges távolságot. A kékjeit fürkésztem, mintha valami magasan képzett legilimentor lennék. Halvány mosollyal az arcomon figyeltem őt, és hagytam, hogy vezessen. Már amennyire ez a bonyolult tánc megkövetelte. A lassúzáshoz nem kellett nagy tudomány. De vele volt a legjobb. Senki azon a bálon nem lett volna képes még csak megközelíteni sem az ő társaságát.
-Képzeld... -szólaltam meg némi andalgós hallgatás után.
-Nekem is van egy érdekes hírem... -kezdtem bele.
-Ginny, és rajta keresztül anyukád meghívtak az Odúba, hogy töltsem velük a karácsonyt... -osztottam meg vele több okból is. Lehet, hogy ő is ott lesz. Vagyis... elméletileg biztos. Gyakorlatilag... csak ő tudja.
-Nagyon örültem neki, és igent mondtam... de közben szerintem ez tök fura. -ez volt az egyik. Nem éreztem magam annyira közelállónak a családhoz, mint Hermione vagy Harry. Hiába voltam Ginny legjobb barátnője, és jártam is már náluk. Nem tudom, mivel érdemeltem ki a megtisztelő vendégszeretetüket. A másik, és legfontosabb pedig, hogy mindezek után érdekes lesz velük ünnepelni. Ők mit sem tudnak kettőnkről, és nem tudom, hogy hová fajul ez az egész, mire eljutunk odáig. Addigra már tudni fogják? Mennyire lesz kínos? Együtt leszünk még? Most... együtt vagyunk? Annyi mindennek volt befolyásoló hatása. Mikor beszél Fleur-rel. Egyáltalán ő is el akar válni? Mikor? Elmondja a családjának? És még Bill is meggondolhatja magát... valahogy még mindig bennem volt a félsz, hogy túl szép, hogy ez igaz legyen, még ha valójában ez az egyik legocsmányabb történet, amibe csak belekeveredhettem. És még ha minden úgy lesz, ahogy megígérte nekem... akkor sem biztos, hogy állni fog még az a meghívás.
Örülök neki, ha jól kijöttetek, legalább nem lesztek totál idegenek, ha majd a szünetben átjössz hozzánk. Mert… ugye tudod, hogy anya nem hagyná, hogy ismét eltűnj. Rég látott és szeretné, ha velünk töltenéd a karácsony egy részét.
Hiába a két vajsör és a sok lángnyelv whisky. Tisztán fel tudtam idézni Ginny szavait, ahogy a Bill-el való viszontlátásunkat ecsetelte.

Muszáj volt bedobnom a bál és a tánc témáját, ugyanis csendben ücsörögni vele most egyáltalán nem lett volna erőm. Szerettem Eve-et, a csendet is vele, de ez a némaság most nem kellemes és meghitt lett volna. Ez a síri csend most azt az éket verte volna közénk, miszerint hazudtam neki, megtévesztettem, egyes felfogások szerint talán még ki is használtam, és engem jelen pillanatban is vár otthon a feleségem. Ami csak félig volt igaz. A Kagylólak már inkább volt egy idegen, gondosan berendezett múzeum a számomra, mint otthon, Fleur pedig a feleségem volt, de már nem hiszem, hogy hazavárt volna. Elegünk volt már az áltatásból és a színjátékból, amit egyikünk sem akart, vagy inkább mert feladni. Nem akartuk kimondani a kritikus családjainknak, hogy nem sikerült. Elbuktunk, a közöttünk húzódó különbségek sziklafallá nőve választottak el egymástól. És mindeközben én már megtaláltam azt, akihez mindig szívesen térnék haza. Akit csókkal köszöntenék reggel és este, amikor hazaértem. Aki mellett nyugodtan aludhatok és ritkábbak a rémálmaim. Akivel megtarthatnánk a hatalmas, szakadt farmeros-bakancsos lagzinkat, miközben az idióta haverjaim bandája adja a zenét. Eve tökéletes és gyönyörű menyasszony lett volna, akkor is, ha egy krumplis zsákot húzott volna magára. És még jobb társ. Amikor este megébredtem, elég volt ránéznem az alvó sziluettre és máris elnyomott az édes álom, ahogy a karjaimat köré fontam. Tökéletes volt nekem.
-És én még egy seprűt vettem neki Karácsonyra! –forgattam meg a szemeimet megjátszott felháborodással, majd végül felkeltem, hogy előtte megállapodva nyújthassam felé a kezemet. Egy hivatalos felkérési szöveget is levágtam, majd amikor a mezítlábas kifejezésre lenézett a lábainkra, megmozgattam neki a lábujjaimat is, hogy biztosítsam, tényleg nincs rajtam sem láthatatlan cipő, sem semmi más. De rajta még mindig ott volt a magassarkú cipő és csak reménykedni mertem benne, hogy komolyan gondolta, hogy nem tudna ártani nekem, mert ha azzal a lábamra tapos, itt halok meg rögtön. Elég szégyenteljes elbukás lenne egy átoktörőtől, hogy egy női cipő okozza a vesztét.
Ahogy az ujjait a tenyerembe csúsztatta, automatikusan, enyhén megszorítottam, mintha attól félnék, hogy elillanna, ha nem vigyázok. Amikor kijelentette, hogy el is várja, hogy ne fogjam vissza magam, egy lelkesebb mosoly is megjelent végre az arcomon. Szerettem, hogy ennyire laza volt és azt is, hogy nem volt ellenére az, hogy nem mindig akartam, vagy voltam képes ellent mondani az ösztöneimnek. Egyszerűen teljesen elvesztettem a fejemet, ha a közelemben volt. Imádtam minden porcikáját és nem győztem betelni vele. Ahogy aztán felkelt a kanapéról, hogy arrébb menve a szabad kezét a vállamra csúsztathassa, úgy simítottam én is a tenyeremet a derekára, viszonozva az édes mosolyt, amivel engem figyelt.
A szavai aztán kizökkentettek a néma bámulásból, majd csak felvont szemöldökkel néztem rá. A karácsony és a meghívás szó együttese nem lepett meg, Charlie ugyanis nagyképűen és lazán volt szíves beavatni ebbe a dologba. Idézem: „Amúgy nem tudom tudod-e, de nincs sok időd szarakodni, mert anya meghívta Eve-et karácsonyozni. Fura lesz, ha te meg Fleur-rel jössz.” Csak ne vigyorgott volna hozzá úgy, mintha olyan kurva vicces lenne.
-Igen, tudok róla. Charlie öcsém hazaköltözött és ő volt a lelki szemetesládám, amikor megtudta, hogy egy faszfej a bátyja. Beszéltem neki rólad és arról, hogy mennyire fontos lettél nekem és nem tudom, hogy mondhatnám el a dolgokat. Akkor mondta, hogy jobb lesz, ha összeszedem magam, mert anya meghívott téged hozzánk. De… reményeim szerint akkora már nem kell játszanunk az idegeneket. Amint visszakeveredek, beszélek Fleur-rel, hogy ez egyikünknek sem egészséges már és szeretném külön utakon folytatni az életemet. Jó lenne, ha a fagyöngy alatt téged csókolhatnálak, nem egy üveg száját. –emeltem el egy pillanatra a kezemet a derekáról, hogy végighúzhassam az arcán. A hallgatása egyáltalán nem volt jó jel, hiszen ki tudja, hogy egy kusza női elmében milyen vad elméletek szövődnek, amíg csendben töpreng.
-Min gondolkozol? –kérdeztem rá végül, a kékjeimmel a zöld szemeit ejtve foglyul, mintha csak a világos szempárommal a lelkébe láthatnék.

Örültem a lehetőségnek, hogy táncolhatok Vele, pláne a The Shrunken Heads legszebb dalára, és kellően a karjaiba simulhatok a lassúzás mibenlétét kihasználva. Mégis úgy éreztem, hogy meg kell szólalnom, hogy mondanom kell valamit. Nem hagyhattuk a teljes némaságot ránk telepedni. Képtelen lettem volna kizárólag a zenére koncentrálni, pedig én nagyon is a hatása alá tudtam kerülni, ha olyan napom volt. Ez nem olyan nap volt. A legrosszabb és lehet, hogy a legjobb is egyszerre. Ezt majd ő és az idő múlása döntik el. Nekem nincs befolyásom rá.
Elmondtam neki, hogy Ginny és az anyukája meghívtak hozzájuk karácsonyozni, amit lelkesen el is fogadtam, mégis közben kicsit furcsának tartottam. Nem tudom, miért gondoltam, hogy ezzel a hírrel valami újat tudok neki mondani. Természetesen az egyik öccsétől, Charlie-tól már tudott róla.
Mielőtt újfent valami méltatlanul sértő jelzővel illethette volna magát az engedélyem nélkül, ezt megakadályozandó, egy gyors, apró csókot nyomtam az ajkaira. Majd csak megtanulja. Bár apukám erre azt mondaná, hogy rossz módszer jutalomfalatot adni olyanért, amiről épp leszoktatni akarunk.
Mosolyogva pillantottam rá, amikor megemlítette, hogy beszélt rólam a testvérének, illetve arról, hogy mennyire fontos lettem neki. Majd megkérdezem a híres sárkánykutatót, hogy a menő átoktörő bátyja valóban így tett-e. Jaj neki, ha kamuzott.
-Charlie nagyon jó fejnek tűnik. Alig várom, hogy megismerjem! Már csak ő a hiányzó darab a családotokból, akihez még sosem volt szerencsém. -arról nem ő tehet, hogy Bill talán még ezek ellenére se vette volna rá magát, ha nem kerül ilyen sarokba szorított helyzetbe. Ám ezt már sosem tudjuk meg, és nem is számít.
-Oh... nem kellett volna teljesen idegeneket játszanunk. -forgattam meg a szemeimet színpadiasan.
-Ginny erre külön felhívta a figyelmemet, hogy milyen szuper, ha jól kijöttünk, legalább nem leszünk totál ismeretlenek egymásnak karácsonykor, ha te is jössz. -én meg ugye köpni-nyelni nem tudtam, hogy erre mégis mit kellene mondanom. Akkor sem tudtam elképzelni a szituációt, most viszont pláne nem.
-Akkor még úgy gondoltam, hogy mi ketten többet nem fogunk találkozni, csak majd azon a bizonyos ünnepi vacsorán. És hogy talán nem is fogsz emlékezni rám. -nem tudom, miért osztottam meg ezt vele. Egyik részem örült, amikor azt mondta, hogy ha hazakeveredik, majd beszél Fleur-rel, hogy jobb lenne nekik, ha külön utakon folytatnák. Ez azt jelentette, hogy utána együtt lehetünk. Igaziból is. De... közben gyötört a bűntudat. És... tudom, hogy Vele akarok lenni, és nem akarom, hogy másé legyen. Mégis elszomorított a gondolat, hogy egy házasság csak így véget érhet. Ennyire nyomorúságosan. Mintha a naiv, kislányos, felhőtlenül rózsaszín álmaim törtek volna darabokra. Talán Fleur is ezt érezhette. A legtöbb nő vágya, hogy férjhez mehessen, és boldogan éljenek. Az a nagy nap egyszeri és megismételhetetlen lehessen. És lehet, hogy hamarosan elvált nő lesz belőle. Annyira kegyetlen az élet.
-Sajnálom, hogy meg kell ejtenetek azt a beszélgetést. Biztosan nem lesz könnyű egyikőtöknek sem. Légyszi, legyél nagyon kedves és kíméletes vele, akkor is, ha nagyon ki lesz bukva rád. Mond el neki is, amiket nekem. Szerintem az sokat jelentene neki, ha tudná. -annyira utáltam magam, hogy elveszem tőle a férjét, miközben tökéletesen tisztában voltam vele, hogy ez így ebben a formában nagyon nem igaz.
-Az tényleg jó lenne. Sosem csókolóztam még fagyöngy alatt. -ennyire nem voltak romantikusak az aktuális pasijaim, hogy ilyesmi az eszükbe jusson. Vagy épp nem volt senkim abban az időszakban.
-Már a múltkor is inkább engem választottál. -az üveg szája helyett.
-Jó... mondjuk nem nagy dicsőség, mert Ron volt a harmadik opció. -úgy emlékeztem rá, mintha csak tegnap lett volna, valahol mégis olyan távolinak tűnt. Bill mindig olyan volt, mintha ezer éve ismertem volna. Vele minden természetesnek tűnt. Nem véletlenül szeretem őt ennyire.
-Hát öhm... -kezdtem el az alsó ajkamat rágcsálni. Ha azt mondanám, hogy semmin, úgyse hinné el. Egyszerűen nem tudok nem gondolni valamire. Oké... vannak kivételek.
-Biztos akarod tudni? -a női agy titkai, amiket még mi magunk sem értünk.
-Csak... mindenen... de amúgy semmi különös... -álltam a tekintetét, és eszem ágában sem volt elszakadni a kékjeitől. Annyira szép, élénk kékek voltak, mégis... sokszor szürkének tűntek. De annak a csillogó, élettel teli szürkének. Bizonyos fényben pedig néha, mintha zöld lett volna. Párszor volt már alkalmam tanulmányozni.
-Most például azon, hogy mennyire imádom a szemeidet. Aztán azon is, hogy vajon mi az oka ennek a meghívásnak. Hogy ennyi időt még sosem töltöttem az Odúban. Hogy annyira már nincs messze a karácsony, mégis addig még mennyi minden történhet, és hogy vajon milyen lesz, amikor ott leszek. Amikor ott leszünk. Mennyire lesz rohadt kínos az egész. És hogy mi van kettőnk között most, és mi lesz akkor. -a vállán lévő ujjaim simogatón a tarkójára siklottak. Nem láttam értelmét, hogy a gondolataimat eltitkoljam előle.

Nem lepett meg az információ, hogy Ginny és anya meghívták Eve-et az Odúba karácsonyozni, hiszen Charlie volt szíves beavatni ebbe az apró részletbe. Akkor még nem tudtam, hogyan is állhatnék hozzá a dologhoz, hiszen már akkor tudtam, hogy Ő kell nekem, és Fleur-rel a házasságom olyan szinten mélyre süllyedt, hogy esélytelen helyrehozni. Ezt ugyan nem, azt viszont megosztottam vele, hogy Charlie volt az, aki meghallgatott, amikor beavattam, hogy mekkora egy idióta szemétláda a bátyja. Mielőtt azonban megint elhagyhatta volna a számat valami kritika, gyorsan megcsókolt, aminek hatására egy mosoly is megjelent az arcomon, ami csak még szélesebb lett, amint ő is elmosolyodott. Komolyan áradoztam róla az öcsémnek, hogy mennyire kedves, önzetlen és szép, így ezt ő is igazolni tudja majd, ha szeretne utánajárni a dolognak.
-Biztos bírni fogod, nagyon jófej. És szerencsére kapott új munkát egy viszonylag közeli rezervátumban, szóval biztos vendég lesz a karácsonyi szünetben ő is. –osztottam mg vele azt az információt, amit valószínűleg Ginny-től már tud. Most már belátom, hogy tényleg az öcsémnek volt igaza abban, hogy elé kellett állnom és elmondanom a dolgokat. Jobb ez így és legalább már látom a dolgok végét, még ha… lesz egy szörnyű beszélgetésem Fleur-rel. Még mindig iszonyatos bűntudatom és rossz érzésem van emiatt.
Csak felvont szemöldökkel hallgattam, ahogy arról beszélt, hogy nem kellett volna teljesen idegeneket játszanunk, majd hozzátette, hogy Ginny erre külön fel is hívta a figyelmét. Nem is ő lett volna. Bár, van egy olyan érzésem, hogy ő nem éppen ilyesmire gondolt az alatt, hogy jól kijöttünk egymással. A következő mondatai aztán, miszerint akkor még úgy gondolta, hogy csak azon a vacsorán fogunk újra találkozni, és talán nem is emlékszem már rá, egy hitetlen mosolyt csaltak az arcomra.
-Hát… nem szokásom random embereket megcsókolni, most pedig már azt is tudod, hogy képtelen voltam nem rád gondolni. Úgyhogy a félelmeid alaptalanok voltak. –legalábbis ezek. Megosztottam vele, hogy amint visszakeveredek a Kagylólakba, azonnal beszélek Fleur-rel. Még bennem volt a lendület, és hiába éreztem magam üresnek a sok sírástól és kétségbeesett magyarázástól, nem tudtam volna tovább halogatni. Most, hogy elmondtam Neki, és megígértem, beszélek vele, már nem lettem volna képes elsunnyogni. A szavai aztán megint előhozták belőlem azt a gyomorgörcsös érzést, miszerint nemsokára szét kell zúznom egy olyan nő álmait, akinek egyszer mindent megígértem. Fleur volt nekem a minden, az, akiért ölni és meghalni is képes lettem volna. És valahol én is nagyon sajnáltam, hogy így alakult. Szerettem Eve-et, vele lenni mindig külön világ volt, de attól még… egy házasság, egy elképzelt jövőkép tört össze, nagyrészt miattam.
-Nem tudnék kegyetlen lenni vele. Az elmúlt időszakban annyit bántottuk egymást, csúnya… dolgokat vágtunk egymás fejéhez. De én még mindig szeretem őt, mint embert. Fleur nem rossz ember, sőt. Csak… más a világnézete. Igyekszem nagyon kíméletes lenni. –osztottam meg vele a dolgot, egy ígérettel egybekötve. Hihetetlen, hogy még most is más miatt aggódik ennyire. Annyira tiszta és jó.
-Akkor ezt be kell pótolni, mert ez tipikusan olyan nyálas klisé, amit nem lehet elmulasztani, és legalább egyszer át kell esni rajta. És mindig téged választalak, akármilyen lehetőségek vannak. Ron pedig nekem sosem volt opció, csak te magyaráztad bele! –ráztam meg a fejemet megjátszott rosszallással.
A hallgatása nem sejtetett semmi jót, így megkérdeztem, hogy min gondolkozik. A női agyat lehetetlen felfogni és megérteni, de abban biztos voltam, hogy a legtöbben képtelenek a semmire gondolni és nem értik, mi miért tudunk csak csendben feküdni és bámulni magunk elé anélkül, hogy egy kósza gondolatunk is lenne. Amikor visszakérdezett, hogy biztos akarom-e tudni, csak bólintottam, majd kijelentette, hogy mindenre, de semmi különös. Értetlenül néztem rá, majd egy hitetlen vigyor kíséretében ráztam meg a fejemet.
-Nők… nem is értem, hogy lehet egyszerre gondolni mindenre, ami mégis semmi különös. Pedig engem érdekel, szóval… mi az? –még mindig nem vettem le róla a szemeimet és örültem neki, hogy ő sem akart félrenézni. Ahogy beszélni kezdett és a tarkómra csúsztatta az ujjait, egy jól eső sóhaj hagyta el a számat, egy pillanatra behunyt szemmel élvezve a mozdulatait. A kétségei jogosak voltak, de szerettem volna valamennyit eloszlatni vagy megcáfolni.
-Ahogy hallottam, mindenki bír téged a családunkban, szóval valószínűleg ezért hívtak meg. És jó dolog, hogy most ennyit lehetsz majd anyáéknál, vagy nem? A karácsony már elég közel van, ez egy tény, de reméljük, nem történik semmi addig, ami negatív befolyásoló erővel bírhat. –kezdtem bele az egészbe, a kezemmel az arcát simogatva, hogy aztán egy gyors csókot nyomhassak a szájára.
-Ha sikerül mindent csendben, kulturáltan lezongoráznunk Fleur-rel, akkor nem hiszem, hogy kínos lenne. Amúgy sem gondolom, hogy megjegyzéseket tennének, legalábbis rád nem. Nagyon kedvelnek téged, komolyan. És amúgy sem kifejezetten érdekel, mit mondanak. Ha foglalkoztatna, nem… szóval akkor nem lenne… feleségem. De hogy mi van köztünk? Hát… én szeretlek, és te is engem. Szóval semmi rossz, ez biztos. –az eddig arcát cirógató kezem aztán a derekára siklott, majd a másikat is mellé helyeztem, hogy szorosan magamhoz húzhassam.
-Szerinted mi van köztünk?

Ahogy szóba került a híres nevezetes Charlie Weasley is, muszáj volt megosztanom vele, hogy mennyire várom már, hogy a sok menő történet után végre megismerhessem. Ő hiányzott egyedül a legszuperebb varázslócsaládból. A szüleikhez már volt szerencsém, Ron az évfolyamtársam, Ginny a legeslegjobb barátnőm széles e világon, jóban lettem az ikrekkel, amikor még ide jártak, végül is Percy-vel se volt valódi nézeteltérésem soha. Bill pedig... Ő... majdnem az enyém volt. Szóval csak Ron Charlie bátyja hiányzott, aki Romániában sárkánykutató. Ahogy azt ezerszer elmondta már. Bár Ginny-től azóta megtudtam, hogy áttette jóval közelebb a székhelyét, hogy közelebb lehessen a családjához. Ezt Bill is megerősítette az imént.
-Legalább nem maradok le róla megint. -abban biztos voltam, hogy kedvelni fogom őt, legalábbis azok alapján, amiket Ginny-től hallottam róla.
A hitetlen mosolyát valamiféle ártatlan, szégyenlős és bocsánatkérő változattal viszonoztam. Hát sajnálom, hogy én ilyen kishitű voltam ezzel kapcsolatban, de komolyan nem mertem volna beleélni magam abba, hogy majd újra találkozni akar velem. Pont Ő. Pont velem. Vagy hogy egyáltalán megjegyez magának. Olyan kicsi esélyt láttam rá, és rohadtul nem akartam pofára esni. Mert ő számomra egyértelműen a megtestesült Nagy Ő. De ilyet nem lehetett egyetlen találkozás után kijelenteni, hiába tudtam, hogy már első látásra és megszólalásra is totál belezúgtam. Annyira jól éreztem magam vele aznap, mint soha senkivel azelőtt. Szerintem jól sikerült whisky-zés volt. Talán egyszer megismételhetjük.
-Ez a jó szokásod el ne hagyjon. -én sem szoktam random embereket csókolgatni. Ő volt az egyetlen kivétel, és nem bántam meg. Ha újra kezdhetném, akkor is ugyanígy csinálnám, hiába ismerem most már a keserű részleteket is.
-De ezt nem lehet elégszer hallani. -hogy képtelen volt nem rám gondolni. Egész nap mondogathatná, akkor sem tudnám megunni.
Nem tudtam Fleur-t és a helyzetét kiverni a fejemből. Egyszerűen nem ment, én nem voltam ilyen, aki csak úgy képes átgázolni vagy felkapaszkodni másokon. Persze mondta, hogy a házasságuk enélkül is halálra volt ítélve, és hogy már csak idegenekként léteznek egymás mellett. Reméltem, hogy így majd rendezettebben le tudják ezt meccselni egymás között, már ha Bill komolyan gondolta, amiket nekem mondott, és nem pedig csak áltatás volt a részéről, hogy engem is megtarthasson. Hittem neki, és a tapasztalataim alapján nem néztem volna ki belőle semmi ilyesmit, mégis... az ördög nem alszik. A lelkiismeretem nem eresztett, így meg kellett kérnem rá, hogy legyen kíméletes vele.
-Te vagy a legjobb. -küldtem felé egy mosolyt. Annyira akartam, hogy a körülményekhez képest minden jól menjen.
-Alig várom, hogy a fagyöngyös csókok újdonsült szakértője lehessek veled. -pillantottam rá az alsó ajkamba harapva. A Ron-os megjegyzésére csak ártatlanul pislogtam. Azt tényleg én magyaráztam bele, de annyira vicces volt, és adta magát az egész.
Nők… nem is értem, hogy lehet egyszerre gondolni mindenre, ami mégis semmi különös.
Nevetnem kellett a megjegyzésén.
-Hidd el... a nők se tudják. Csak megtörténik. -vontam vállat bocsánatkérőn, amiért én sem tudom őt beavatni a nagy titokba. Mivel érdekelte, így elmondtam neki mindent, ami az elmúlt percekben lejátszódott a fejemben, vagy nyugtalanító kérdésként beette magát az elmémbe.
-Szóval most már hallottad híremet. Igazán megtisztelő a figyelmed, William. -anno ezért már tettem neki szemrehányást, hogy vagy nem figyelt a húgára, vagy Ginny megbocsáthatatlanul keveset áradozott rólam.
-Isteni lesz az Odúban! Már az új kötött, sárga zoknimat is megrendeltem anyukádtól. Te mit kérsz karácsonyra? -persze, hogy örülök, hogy sok időt tölthetek velük. Ginny-vel tuti jókat fogunk hülyéskedni, ott lesz Hermione is, így folytathatjuk az átnevelését. George tartozik azzal a bizonyos visszavágóval. Charlie-t meg kell ismernem. Percy-t ki kell kérdeznem az üstfenekek általános helyzetéről a háború után. És ott lesz Bill. Ő lesz a lényeg! Egy csomó időt tölthetek vele, egy teljesen más környezetben.
Mosolyogva figyeltem őt, ahogy azt mondta, hogy szeret engem, én pedig szeretem őt, szóval ami köztünk van, biztos, hogy rossznak nem nevezhető.
-Ez határozottan jó dolog. -hagytam, hogy a derekamnál fogva közelebb húzzon magához, majd a karjaimat a nyaka köré fontam.
Szerinted mi van köztünk?
-Túl sok ruha. -húztam az ajkaimat egy ártatlan, ám annál megnyerőbb és ördögibb vigyorra. A magas labdák netovábbja. Nem véletlenül ő volt a legtökéletesebb a számomra.
-Már azt hittem, hogy a taperolós lassúzásunkból pont a tapizás részt akarod kihagyni. Nagyot csalódtam volna. -suttogtam az ajkaiba.

Az ártatlan és szégyenlős mosolyát látva csak még szélesebb lett a sajátom, ami inkább volt hitetlen. Olyan édes és ártatlan tudott lenni annak ellenére, hogy pontosan tudtuk mind a ketten, ez amúgy közel sem igaz. De imádtam benne, hogy minden határozott, nőies és dögös megnyilvánulása és reakciója ellenére néha képes voltam zavarba hozni, elbizonytalanítani és felébreszteni a mocskos kis fantáziáját, amitől aztán előbújt a már emlegetett, sokkal merészebb énje. Egyszerűen lehetetlenség volt nem rá gondolni és nem azon agyalni, hogy mikor láthatom megint. És tudom, hogy elcsesztem mindent és megbántottam, de még mindig nehezemre esett volna lemondani róla, ha arra kért volna.
-Már csak téged akarlak váratlan pillanatokban letámadni és megcsókolni. –vagy ledugni a nyelvemet a torkán, meg mást is, hogy Charlie öcsémet idézzem. Hogy lehet valaki ekkora gyökér?!
-Talán elmondom még neked párszor, ha… kellően megdolgozol érte. -jelent meg egy elégedett vigyor a képemen, ahogy ezt kimondtam. Persze bármikor szívesen elmondtam volna neki ezt, de ha már egyszer szabad ilyeneket mondanom, akkor kihasználom. Egy egészséges haszonlesés meg az Ő közelében szerintem teljesen elfogadható.
Megosztotta velem, hogy úgy gondolja, egyikünknek sem lesz sétagalopp az a beszélgetés, amit meg kell ejtenünk Fleur-rel, és megkért rá, hogy legyek kíméletes és tapintatos. Ezt meg tudtam ígérni, ugyanis egyáltalán nem éreztem magamban az erőt arra, hogy bármi bántót mondjak neki. Akárki akármit mond vagy mondott, illetve gondolt, és lényegtelen, hogy hova jutottunk, egyszer szerettük egymást. Amikor aztán kijelentette, hogy én vagyok a legjobb, csak a fejemet tudtam rázni, egy kissé megtört mosoly kíséretében.
-Mindketten tudjuk, hogy ez nem igaz. De jól esik, köszönöm. –nyomtam egy csókot a homlokára. Ezt annyira szerettem vele csinálni. Mert ez nem volt ugyan egy rendes, szájra adott csók, mégis, talán sokkal mélyebb jelentése volt. Nekem mindennél fontosabb volt Ő és az, hogy most már mindig vigyázhassak rá és magam mellett tudhassam.
-Ez az ajakharapás még mindig nagyon kikészít, ugye tudod? Lehet, hogy nem csak csókolózni fogunk az alatt a fagyöngy alatt, ha ilyeneket csinálsz. –de ami azt illeti, én is szerettem volna. Eve nem volt nyálas, nem ment az agyamra a túlzott taperolási mániájával, mégsem félt hozzám érni és kimutatni, hogy vonzónak talál. Imádtam benne ezt.
-Hjaj, pedig azt hittem, végre megtudhatom a női agy titkát… vagy lehet nem kéne. Szerintem egy képzett legilimentor is eltévedne. –bár azok néha az én fejemben is. Végül mégis csak megosztotta velem, hogy mi zajlik éppen a kusza gondolatai közt a gyönyörű fejében.
-Most már minden figyelmem a tiéd, kedves Evanora. –és még mindig volt valami rohadt vonzó és különleges abban, ahogy azt tudta mondani, hogy William.
-A válási papírokat. –sóhajtottam lemondóan, mikor arról kérdezett, hogy mit szeretnék karácsonyra.
-Amúgy nem tudom, én sosem szoktam kérni semmit. Anya mindig köt egy betűvel ellátott pulóvert, amiben aztán végigüljük a kajálásokat. Szerintem aranyos dolog tőle, hogy még mindig gondol a gyerekeire. De ha már anyától megkapod a hőn áhított zoknijaidat, mit tudnék én adni neked, szegény, szerencsétlen, visszahúzódó srác? –egy bujkáló mosollyal tettem fel neki a kérdést. Nekem igazából már az egy rohadt nagy ajándék lesz, ha ezt az egész faszságot magam mögött tudhatom és végre érdemben is vele tölthetem az időmet. Biztos lehet benne, hogy amíg az Odúban van, minden alkalommal úgy kell kirugdalni majd az ágyából, hogy fel tudjon kelni tőlem. Egy férfi kedvenc alvóhelye az imádott nő mellei között van.
Mosolyogva vettem tudomásul, hogy szerinte is jó dolog az, hogy kölcsönösen szeretjük egymást, annak pedig külön örültem, hogy hagyta, hogy közelebb húzzam. Amikor megszólalt, olyan döbbent fejjel néztem rá, mint szerintem soha senkire, majd ezt átvette valami földöntúli gyönyörködés.
-Látod, ebben igazad van. A levegőt már megszüntettem köztünk, szóval… te mit szeretnél tenni a zavaró tényezők ellen? –vontam fel a bal szemöldökömet egy vigyor kíséretében, hogy aztán hosszan birtokba vehessem az ajkait, és csak utána szólaltam meg ismét.
-Ugyan már, úgy ismersz engem? –siklott feljebb a kezem, hogy a hátán simíthassak végig, majd ismét a derekát fontam át a karjaimmal, egy elégedett vigyorral figyelve őt, majd ismét a száját vettem birtokba.
-Véget ért a szám… az általad választottra is táncolni szeretnél? Vannak egyéb… lehetőségek is. –húztam végig finoman az ujjaimat a kulcscsontján.