Vermillion -Skylar&Lucretia

A rémálmok nem akartak elereszteni most már talán soha többé, megkeserítették minden alvással és ébren töltött percemet. Most már nem csak az éjszakák, hanem a nappalok is felértek egy valódi kínzással. Többnyire üveges tekintettel a plafont bámultam, vagy az ágyban forgolódtam, miközben idegesen a helyemet kerestem. Volt hogy olvastam, dolgozatokat javítottam, plusz folyosó ügyeleteket vállaltam, Albus portréjával beszélgettem, a Szombati Boszorkányban lévő rejtvényeket fejtettem. Sosem lett jobb. Rosszabb volt, mint az Arcana.
A legjellemzőbb azonban az volt, hogy megállás nélkül járt az agyam valamin, őrjítő gondolatok cikáztak a fejemben, amiket képtelen voltam rendszerezni vagy irányítani. Az érzelmeim úgy hullámoztak, mint fortyogó üstben a legerősebb méreg. A világmegváltó gondolatok és felismerések helyett azonban csak a paranoia, az önvád, a bűntudat jutott osztályrészemül, illetve a leírhatatlan, fojtogató magány érzete. Az üresség. Elveszítettem őt, aki a legtöbbet jelentette nekem a világon.
"Sajnos akkor még a bátor, vakmerő, ám mindig csodálatosan jószívű Laurent nem tudhatta, hogy "legjobb barátja" okozza majd a vesztét. Bizonyára Gawain Robards, most már ex-auror parancsnok sem számított arra, hogy egy napon majd gyilkosságot követ el szerelemféltésből. Vajon ki lesz Coliander következő áldozata?"
Olvastam a Prófétában írt szenny megemlékezést róla, és mélységesen felháborított. Gondos finomsággal kimentettem belőle Laurent képét, hogy aztán a többit könyörtelenül összegyűrhessem és felgyújthassam. Nem tudtam mit kezdeni magammal. Az ilyen váratlan és felfoghatatlan halállal. Amit én okoztam?
Az első reakció a sokk. Aztán a hír el nem fogadása, tagadása, a kiüresedettség, a tehetetlenség érzése. Megbénulsz, nem vagy képes a célirányos gondolkodásra és cselekvésre. Az életed paradox módon éled. Hisztérikus nevetés. Állandó alvás. Máskor sírás. Álmatlanság. A munkába temetkezel, de egy nyamvadt dolgozatot sem vagy képes rendesen kijavítani. Amikor három meg kettő az neked valamiért makacsul hat.
Amikor a veszteség tudatosul, jönnek a kontrollálhatatlannak tűnő érzelmek, mint a szorongás, a magányosság érzése, A bűntudat. Ambivalens érzéseket tapasztalsz, egyszerre vágysz a jelenlétére, miközben félsz is a hozzá fűződő emlékektől. Van, aki ilyenkor képtelen döntéseket hozni, mások épp hogy hirtelen határoznak. Számos pszichoszomatikus tünet jelenhet meg kíséretként. Az étvágytalanságot jól ismerem.
Az irodámba hívattam Skylar-t. Átmenetileg megoldás volt, hogy Hagrid vegye át a tantárgyat, mint Dumbledore idején, de hosszútávon nem bírnám elviselni. Engedélyeztem Mordon emlékére és Laurent kérésére, hogy a lány amolyan tanár segéd, gyakornok lehessen mellette. Kedvelte és bízott benne, az állatait is rá hagyta, így ő lehet a tökéletes utód, ha a nő is vállalja. A tekintetem rögtön megtalálta az övét, ahogy belépett az ajtón.
-Skylar, köszönöm, hogy ilyen gyorsan jöttél. -küldtem felé egy halvány mosolyt.
-Ülj le, kérlek.

Sosem hittem volna, hogy egyszer a giccses ékszereimet elhagyom, nem is egy, de több napra. Amikor Alastor bácsikám meghalt, még őt sem gyászoltam meg ilyen téren, hiszen a szüleim nem lettek volna túl boldogok, amikor meglátogattak volna, ha a kislányuk a zakkant rokont siratja. Pedig őt is nagyon szerettem és én tényleg meggyászoltam, de nem mutathattam ki. De ez most… más volt.
Laurent közbenjárásával vettek fel ide, mivel korábban, mint valami idióta rajongó, küldtem neki pár levelet, hogy olvastam a munkáit és tök jó lenne, ha együtt is dolgozhatnék vele, de ez persze csak hiú ábránd és ne tegyen ellenem panaszt zaklatásért. De nem tett. Nagyon kedves és figyelmes volt, azt mondta, hogy majd meglátjuk, mit tud tenni az ügy érdekében. Mindent. Segített nekem, hogy legyen munkám, ami kiegészíti a pincérnői fizumat és olyat csinálhattam, amit élveztem is. A lényekhez értek és a dögös pasikhoz, nem a részegekhez. Alastor Mordon és Laurent Delacroix neve pedig elég nagy ajánlólevél volt ahhoz, hogy az új igazgató felvegyen ide. De már nincs Laurent, ahogy Rémszem sem.
A tükröm előtt ácsorogva fújtam ki a levegőt, hogy aztán megállapíthassam, talán pofátlanul összeszedettnek tűntem. De nem akartam úgy odamenni Lucretia irodájába, hogy gyászos fejet vágok. Ő sokkal jobban szenved. Laurent másról sem beszélt, csak arról, hogy mennyire jóban vannak, milyen hálás a nőnek, hogy munkát és stabilitást adott nem csak neki, hanem a húgának is. Szegény Claire most visszamehetett a hülye rokonaikhoz. A professzor úr szavai, nem az enyémek.
Amint elértem az irodához, bekopogtam az ajtón és amint szabad utat kaptam, be is léptem. A szemei megtalálták az enyémet és más alkalommal biztos megjegyeztem volna neki, hogy olyan élénk zöldek a szemei, hogy az már zavarba ejtően tökéletes, de ez nem az a pillanat volt.
-Hát, amikor az igazgató hívatott, akkor sosem akartam késni. Ezt… nem tudom miért mondtam… -jelent meg egy zavart mosoly az arcomon, ami rá is fagyott, amikor elhangzott az ülj le, kérlek.
-Most… öhm… ki… leszek rúgva? Csak mert ha igen, én tökre megértem. Elvégre nem kis hátszéllel kerültem ide és... én... most... leülök. –mutattam az egyik székre zavartan, majd le is huppantam az egyik székre, idegesen tördelve a kezeimet.

Ugyan az én személyiségemtől távol állt, mégis el kellett ismernem, hogy Skylar nagyon kedves, pörgős, életvidám és laza lány, akinek feltöltődés a társaságában lenni. Egy üde színfolt a Roxfort szigorúbb légkörében. Laurent nem véletlenül kedvelte meg annyira, hogy kiharcolja, és maga mellé vegye amolyan tanársegédnek, vagy nevezzük, ahogy akarjuk. Elvégre ez korábban nem volt jellemző az iskolában. Tökéletesen megidézte a legjobb barátomként számon tartott férfi szellemét, ahogy ebben a felfoghatatlanul szörnyű helyzetben is képes volt megmosolyogtatni a természetességével.
A kérdésére értetlenül pislogtam, hisz bennem még csak fel sem merült efféle gondolat. Tökéletes és hasznos lesz a számára ez a professzori munka, a szereplés a diákok előtt, az irányításuk és a fegyelmezésük. Tapasztalatot és önbizalmat gyűjthet, és rengeteget fejlődhet általa. Nem a tananyag átadása lesz számára a legnehezebb feladat, hisz rendkívül felkészült, különben nem engedtem volna Laurent-nak, hogy maga mellé vegye. Hanem hogy legyőzze önmagát, a gátlásait és a kétségeit.
-Nem leszel kirúgva. Meg sem fordult a fejemben ilyesmi. -mosolyogtam rá biztató őszinteséggel.
-Valójában teljes munkaidős állást szeretnék ajánlani neked. -tértem is a tárgyra megnyugtatásul.
-A Legendás Lények Gondozása tanári pozíciója sajnálatos módon megüresedett, és ugyan átmenetileg a lyukat Hagriddal befoltozgattam, az élet megy tovább, a diákoké pedig meg sem állt. Én pedig szeretnék valaki mást. Hosszú távra. -pillantottam rá.
-Skylar, ugyan sok idő nem adatott meg neked, mégis pár hónapot eltöltöttél Laurent társaságában. Ismered a módszereit, az állatait, a diákokat. -ezek nagyon fontos szempontok voltak.
-Érdekelne, hogy elvállalnád-e, ha megkérlek rá? -emeltem rá ismét a zöldjeimet.
-Ez természetesen rendes fizetést is jelentene. Saját irodát és hozzá tartozó lakrészt kapnál a kastélyban. Illetve ha majd a jövőben váltani szeretnél, bármikor szívesen írok neked referencialevelet. -akár igazgató leszek még itt, akár nem.
-Természetesen kérhetsz gondolkodási időt.

Volt egy olyan érzésem, hogy nem voltunk egy hullámhosszon a Roxfort új, magas, gyönyörű és kecses igazgatójával. Persze nagyon kedves nő volt, de ő mindig olyan összeszedett volt és erős, na meg magabiztos, én meg úgy mászkáltam a suliban, mint valamin elsős kisdiák, aki azt sem tudja, hol van. Pedig ide jártam iskolába és egyáltalán nem volt ismeretlen a hely, ráadásul most én voltam a tanár-szerűség. De valahogy még mindig bennem volt a bizonytalanság.
Amikor értetlenül nézett rám, nem tudtam, mire számíthatok, de arra, amit mondott, egészen biztosan nem gondoltam volna. Nem leszek kirúgva?! Ez életem legjobb híre abban a kontextusban, amikor a főnököm behívatott az irodájába. Eddig mindig csak azért hívtak be, hogy elmondják, nem vagyok alkalmas, nem akarják, hogy ott dolgozzak, vagy, hogy vegyek fel valami normális göncöt.
Tátott szájjal, teljesen ledöbbenve hallgattam azt, ahogy arról beszélt, hogy nemhogy kirúgni nem akar, de teljes állást ajánlott nekem az iskolában. Laurent helyét ideiglenesen Hagrid töltötte be, de ez hosszú távon nem jó megoldás. És szerinte én alkalmas lennék erre. Teljes fizetés, lakrész és iroda is járna emellé. Ezeket álmomban sem reméltem volna. Persze nagyon sajnálom Laurent-t, ő nagyon kedves és segítőkész volt, szakmailag is hibátlan volt, de a saját szempontomból ezek valahol jó hírek voltak.
-Elvállalom! Ezen nincs is mit gondolkoznom! Én… nem is tudom, mit kellene mondanom. –jött ki végre valami hang is a torkomon, ahogy megjelent egy zavart mosoly az ajkaim vonalán.
-Nagyon hálás vagyok és biztos vagyok benne, hogy megszolgálom majd a belém vetett bizalmat! Szó szerint megkönnyítette az életemet ezzel a lehetőséggel, de komolyan. –minden engem érdeklő munkához képzetlen és tapasztalatlan voltam, vagy elhappolta előlem egy sárkánypecér macsó. De ehhez nem voltam képzetlen. Laurent jó tanárom volt és már egészen megszerettem a tanítás gondolatát.
-Viszont... lehetne, hogy egy másik helyen kaphassak szobát? Kérem. -néztem rá kissé szégyenlősen. Nem szeretnék Laurent volt szobájában lakni.

Nem tudom, Skylar miből gondolta, hogy csak azért képes lennék őt elküldeni, mert Laurent...
Épp az ellenkezője jutott az eszembe, hogy végleges, főállású tanári pozíciót ajánljak neki, ugyanis jelenleg őt éreztem a legalkalmasabbnak erre. Természetesen miután felvázoltam neki az elképzelésemet, és az ezzel járó juttatásokat is, felajánlottam neki, hogy kaphat némi gondolkodási időt, nem kell azonnal választ adnia. Egy mosoly jelent meg az arcomon, amikor rávágta, hogy vállalja, és ezen nincs mit hezitálnia. Hasonló reakcióban reménykedtem.
-Ennek szívből örülök. -és jelenleg ez a mondat nem drámai túlzás volt.
-Szerintem Laurent is téged szánna utódjának. -és pont emiatt dobott fel a tény, hogy habozás nélkül rábólintott a kérésemre.
-Ebben én is biztos vagyok. -nincsenek kétségeim felőle, hogy lelkiismeretesen végzi majd a feladatát, és eszébe sem jut majd visszaélni a bizalmammal.
-Nem szükséges hálálkodnod. A te érdemed, Skylar. A szakmai tudásod megvan hozzá, és a diákok is nagyon kedvelnek. Eddig csak pozitív visszajelzések érkeztek veled kapcsolatban. -a kollégákkal is meg fogja találni a közös hangot, elvégre nagyon rendes lány.
-Bármiben a segítségedre lehetek, szólj bátran! -tettem hozzá, biztatóan szegezve rá a zöldjeimet.
-Nem is szándékoztam beköltöztetni téged Laurent egykori szobájába. Elég nagy ez a kastély mindenkinek. -az meglehetősen kellemetlen lenne a számára, és egyelőre még én sem jutottam el odáig, hogy kihajigáljam a legjobb barátom holmijait.
-Argus majd megmutatja neked, hogy melyekből választhatsz, szabadon eldöntheted, hogy melyik szimpatikus. Elvégre nem mindegy, hogy hányadik emelet, milyen fekvés a kedvezőbb a számodra. -minden az ízlésvilágára van bízva.
-Hagrid tud róla, hogy átmeneti volt a tanári kinevezése, így nem kell attól sem tartanod, hogy esetleg majd neheztelne rád. -mielőtt még ez aggodalomra adott volna okot a számára.
-Vele is megbeszéltem, hogy téged szeretnélek, és semmi kifogása nem volt ellene. Ő is bármikor áll a rendelkezésedre, ha szükséged lenne valamire, akár az állatok kapcsán, vagy egy esetleges helyettesítés ügyében. -fontos, hogy a körülményekhez képest nyugodtan állhasson majd munkába.

-Azt nem tudom, hogy Laurent mit szeretett volna, de… én mindig hálás leszek neki ezért a lehetőségért. Mármint… ő volt az, aki lényegében kilobbizta nekem ezt az állást és annyira utálom, hogy sosem tudtam igazán meghálálni neki. –persze néha meghívtam valamire a Három Seprűben, de az nem tudja kompenzálni azt a rengeteg jót, amit ő adott nekem azzal, hogy felvetetett ide.
-Remélem, egyedül is megállom majd a helyemet. Eddig volt, aki fogta a kezem, mint egy kisgyereknek. –de most már magamnak kell boldogulnom a pofátlan diákokkal, akik sokszor olyan visszaszólásokra képesek, hogy én is csak kamillázok egy-egy jó beszólás hallatán.
Amikor elmondta, hogy nem is akart Laurent szobájába költöztetni, egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat.
-Utáltam volna magam, ha miattam kell kidobálni a cuccait egy tárolóba. Persze nem akarok visszajárni és nem tudom… megnyalogatni a cipőjét, csak… így még egyelőre... kevésbé tűnik valóságosnak. A gyász feldolgozásában nem vagyok jó. Szóval… köszönöm. –jelent meg egy halvány mosoly az arcomon. Amikor Alastor meghalt, egy ideig még küldözgettem neki a baglyokat, mintha csak mindenkit lóvá tett volna és bármikor visszaírhatott volna, hogy legalább én tudjam, nincs semmi baja, csak így jobb és biztonságosabb mindenkinek. Aztán hivatalos lett és onnantól fogva nem tudtam mit kezdeni az üresség érzésével. Nem az a rossz, hogy valaki meghal, még csak nem is az, ha fiatalon. Hanem az üresség, ami utána marad. Az a mérhetetlen, óriási fekete lyuk, amit a szívünkben hagy maga után és a tény, hogy akármennyire szeretnéd, már nem fog írni, nem jön be az ajtón, hogy jól van és soha, de soha többé nem szól már hozzád. Nincs majd holnap, majd jövő héten. Nincs majd kedden megoldjuk és este leülünk sörözni. Ez a legrosszabb.
Hagrid nekem is eszembe jutott, mint kétesélyes tényező, de egy hálás mosollyal és megkönnyebbül sóhajjal vettem tudomásul, hogy már nem kell nekem leboxolnom vele a dolgot, mert megtette helyettem.
-Huh, ezt jó hallani. Imádom a mackós vadőrünket, de sokszor rosszabb, mint a gyerekek. Jó, hogy nem neheztel rám emiatt. –majd néha meglátogatom és viszek valami húst Agyarnak, had örüljön ő is nekem.
-Öhm… egy kérésem már lenne. Szeretném, ha Winky-t megkérhetném, hogy segítsen nekem pakolni. Megbízhatónak tűnt és így gyorsabban is végeznénk. Meg… beszélnem kell még a sráccal, aki bérli tőlem az egyik szobát, hogy ha akarja, odaköltöztetheti a bátyját is, ha én úgy is a kastélyban leszek majd. –így Charlie-nak és Bill-nek sem kell ló halálában új kecót keresni, ahol ketten elférnének. A cuccaim jönnek velem, így az sem zavarná egyiküket sem. Úgy is csak ideiglenesen lennének ott.

Teljes egészében meg tudtam érteni az érzéseit, amikor arról beszélt, mennyire utálja, hogy nem tudta igazán meghálálni Laurent-nak, hogy kiharcolta neki ezt a munkát. Valóban hirtelen és hihetetlen volt ez az egész rémálom, amiből már sosem fogunk felébredni, pedig belegondolva, én is annyi mindent elmondhattam volna még neki. Olyan természetesnek tudunk venni dolgokat, személyeket magunk körül. Nem állítom, hogy eddig nem értékeltem azt, hogy ő van nekem, de ilyenkor döbbenünk rá, hogy mennyit is jelentett valójában, és mennyire rossz, hogy nincs soha többé, nem beszélhetek vele semmiről, és többé már nem fog Lucynek sem hívni, pedig emlékszem, eleinte mennyire utáltam.
-Ha jól bánsz a lényeivel és a diákjaival, akkor azt hiszem, hogy kvittek lennétek. -ő biztosan valami ilyesmit mondana. Mindig is laza, könnyed és nagylelkű volt.
-Ez valóban a mélyvíz lesz neked, de biztos vagyok benne, hogy kiválóan tudsz úszni. -reagáltam arra, hogy reméli, megállja majd a helyét, mert most már nem lesz mellette senki, aki foghatná a kezét. Ez egy tökéletes bizonyítási és fejlődési lehetőség a számára, egy talán soha vissza nem térő alkalom, amit most kell megragadnia, vagy elengednie örökre.
-Még nem jutottam el odáig, hogy bármihez is hozzáérjek. -nem hogy kidobjam.
-Értem, mire gondolsz. Nekem sem a szakterületem. -a gyász feldolgozása. Még a szüleim rejtélyes halálán sem sikerült túltennem magam igazán, pedig nem tegnap volt. Albus elvesztése is hatalmas űrt hagyott bennem, pedig valahol egy kis részem örült neki, mert így egy lépéssel közelebb kerülhettem a felszabadulásomhoz. De Laurent... volt idő, amikor a mindent jelentette a számomra, amikor akaratán kívül is ő tartotta bennem a lelket. Most is rá lenne szükségem, és a sors iróniája, hogy pont ő nincs itt ehhez. Már nem is lesz. Bárcsak könnyedén el tudnám engedni...
Biztosítottam Sklyar-t afelől, hogy Hagriddal nem lesz gondja, amiért ő váltja le az LLG tantárgy kapcsán. Mindent lebeszéltem a vadőrünkkel, hogy ne neki fájjon a feje miatta.
-Nem szerettem volna, ha még ezzel is törődnöd kellett volna. Ráadásul tényleg kapóra jöhet még a segítsége. -Hagrid nagyon jól ismeri a roxforti birtokot, és az állatokhoz is ért, ezeket nem lehet elvitatni tőle. A fő hibája, hogy elvakultan imádja a különleges lényeket, és egyszerűen nem képes felfogni és a helyén kezelni a veszélyességi szintjüket. De rossz szándék az biztos, hogy nincs benne.
-Szóval ismered Winky-t. -jelent meg egy halvány mosoly az arcomon. Az a szegény kis házimanó sok mindenen ment keresztül, hogy most Skylar-ral itt ülhessünk, és azt ecsetelhesse nekem, mennyire megbízhatónak tűnt.
-Rendben. Tudod, hol találod. Biztosan szívesen segít majd. Ő tényleg nagyon ügyes és szolgálatkész. -bólintottam rá a kérésére.
-Ez a lakás kiadás pedig remek ötlet, és nem mellesleg bevételi forrás is, amíg a kastélyban laksz. Már pedig mától ez hivatalos, hisz azt mondtad, nincs szükséged időre, hogy átgondold. Így hát... üdvözlöm a Roxfortban, Mordon professzor! -küldtem felé egy mosolyt.
-Ha van még bármilyen kérésed vagy kérdésed, ne tartsd magadban. Ellenkező esetben viszont nem szeretnélek tovább feltartani, hisz emiatt most rengeteg elintéznivaló dolgod lett.

-Igen, azt hiszem, ebben igaza van. –Laurent hihetetlenül laza és kedves volt, nem vette túl komolyan a dolgokat, de mégis mindig rend volt az óráin. A diákok szerették és figyeltek rá, nem kérdőjelezték meg sem őt, sem pedig azt, amit tanított nekik.
-Igen? Mármint… igen! Én is. –egy zavart mosoly kíséretében néztem rá, ahogy ezt kimondtam. Örültem neki, hogy szerinte jól fogom majd venni az akadályokat, de azért eléggé sok volt bennem a bizonytalanság ezzel kapcsolatban. Még elég sok dolgot nem tudtam, de az állást semmiképp sem akartam volna elszalasztani, ha már egyszer mondhatni, hogy az ölembe hullott. Imádtam itt dolgozni, sokkal jobb volt, mint a Három Seprűben részeg barmoknak felszolgálni és tisztább is. Ráadásul engem mindig is a varázslények érdekeltek és itt velük is foglalkozhattam.
Megosztotta velem, hogy ő sem túl jó a gyász feldolgozásában, de ezt nem is akartam firtatni, egyrészt, mert ő volt az igazgató, én pedig csak egy egyszerű alkalmazott, de sokkal inkább azért, mert nem ismertük egymást igazán, nem voltunk barátok, annak ellenére, hogy kedvesen bántunk egymással, ez pusztán kollegialitás.
Végül szóba került Hagrid, a vadőr, aki a legnagyobb fejfájást okozta nekem ebben a kérdésben, de szerencsére Coliander igazgatónő ezt is elintézte helyettem, hogy ne kelljen lemeccselnem Hagriddal azt, hogy én fogok helyette tanítani.
-Igen, az biztos. Hagrid ért a különféle lényekhez, ismeri a birtokot is. A baj szerintem a túláradó lelkesedésével szokott lenni. –aki sárkányt akar tartani és szurcsókokat nevelget, annak elég érdekes világnézete lehet úgy általában. Amikor megszólalt és tényként megállapította, hogy ismerem Winky-t, csak bólogattam.
-Igen, ismerem őt. A Hugrabug tanulói általában mindenkivel jóban voltak, ez alól pedig a házimanók sem kivételek. Néha be szoktam nézni hozzájuk a konyhára, mielőtt még elmennék dolgozni a Három Seprűbe és akkor találkoztam Winky-vel. –a mi házunkat sokan lenézik, pedig szerintem nekünk a legjobb. Nem vagyunk beskatulyázva olyan szinten, mint a bátor Griffendélesek, a becsvágyó Mardekárosok, vagy az okos Hollóhátasok. Nagyon sokfélék lehetünk és talán, mind közül mi vagyunk azok, akik nem akarnak görcsösen megfelelni senki elvárásainak sem. Csak éljük az életünket úgy, ahogy mi akarjuk. Szabadnak lenni felbecsülhetetlen érték.
-Köszönöm! –jelent meg egy hálás mosoly az arcomon az övé láttán. A Mordon professzor még egy elég fura megszólítás volt, de idővel majd csak hozzászokok én is, és a diákok is, akiket tanítani fogok. "Rémszem" után elég nehéz lehet majd nekik átállni arra, hogy már nem ő, hanem én vagyok ennek a megszólításnak a „birtokosa.”
-Igen... vagyis, nem! Nincs semmi más, amit szeretnék, úgyhogy… én is indulok haza lassan, beszélek a lakótársammal, ha hazaért, aztán utána pedig elrabolom Winky-t, hogy pakoljunk át a lakásomból ide. –remélem, Charlie-nak sem lesz kifogása az ellen, hogy a bátyja is becuccolhat hozzám.