In these walls, secrets hide - Coliander&Piton

Újra a kastély hűvös folyosóit róttam, akár egy szellem, ami... bármi is történik, újra és újra visszatalál, mintha egy elfeledett átok láthatatlan kötelékei nem engednék továbblépni.
Magam is meglepődtem, milyen költői magasságokat hívott elő belőlem ez a kényszerű és meglehetőst vegyes szájízt hagyó viszontlátás. Mióta csak az eszemet tudom, több időt töltöttem ezek között a falak között, mint bárhol máshol a világban, és már diákként is sokkal inkább az otthonomnak tekintettem, mint a szülői házat, mégis, bosszantott a tudat, hogy ezúttal „sem” önszántamból hoztam meg ezt a döntést. Az előző háború után Dumbledore, most pedig a miniszter feltételei között szerepelt a tanári pályafutásom.
A cellámban még naivan azt hittem, egy terjedelmes korszak végre lezárult az életemben: az adósságaimat leróttam, a feladataimat teljesítettem, a terhektől megszabadultam, de úgy látszik, a világ egyszerűen nem így működik. A nagyobb igazság mégis inkább abban rejlik, hogy aki egyszer már túlságosan közel került a tűzhöz, többé nem húzódhat csak úgy vissza az árnyékba. Talán már nem is lettem volna rá képes, csak ideig-óráig, és újra hajtott volna a vérem; de ez már nem fog kiderülni. Az új feladatom tiszta és világos: titkos jelentésekkel szolgálni az új igazgatónőről.
Az új igazgatónőről, akinek a valódi kiléte az első találkozásnál szinte mellbe vágott. Minden képességemet össze kellett szednem, hogy ne mutassam ki, mennyire váratlanul ért ez az apró, előlem mindeddig gondosan elhallgatott információ: nem Minerva, hanem Lucretia C. Coliander került az iskola élére. Aki mostanra otthonosabban mozgott az elmém rejtelmeiben, mint a saját irodában.
Dühös voltam rá, amiért félrevezetett, mélyről és büszkeségből fakadó nehezteléssel, ami olyan gyorsan el tudta önteni az érzékeim, amire eddig csak Potter pimaszsága volt képes, másrészről tisztában voltam vele, hogy az ő közreműködésének hála, hogy jelenleg nem az Azkaban sötétjében múlattam az időt, és nem csak arrébb tett egy-két dokumentumot, vagy szólt néhány szót az érdekemben, hanem valóban megdolgozott a szabadságomért. A két véglet között ingadozva néha még ezt is nehéz volt megbocsátanom neki, hogy így lekötelezett és az adósává tett. Az utolsó találkozás emléke még mindig túlságosan elevenen égett a memóriámban, azután nem láttam, a Roxfortban pedig, ha láttam is, eddig nem nagyon volt miről tárgyalnunk.
Egész mostanáig. Minerva eljött hozzám a levéllel, ami számomra is egyenes utat rajzolt az igazgatói iroda felé. Ez olyasmi volt, ami nem várhatott, és amit a tetteim ellensúlyozásához vezető első lépés gyanánt nekem kellett elintéznem helyette.
Túlságosan bejáratott volt már ez az útvonal, szinte automatikusan léptem és fordultam, míg a gondolataim teljesen más felé kavarogtak, már csak arra eszméltem fel, hogy meg is érkeztem. Három egyenletes koppanást mértem az ajtóra, és vártam a bebocsátást.
Mielőtt bárkinek is átléptem volna a küszöbét, mindig tudtam, hogy mit akarok tőle elérni, és ehhez mérten mindig volt valamilyen tervem is. Még ha a legminimálisabb is, de élt egy elnagyolt forgatókönyv a fejemben. Ez most sem volt másképp, ám ezúttal a pontos célmeghatározást némiképp nehezítette, hogy ennyiféle ambivalens gondolat uralta az elmém. Ehhez nem voltam hozzászokva.
- Minerva járt nálam a levéllel – kezdtem bele mindenféle felvezetés nélkül, elvégre, rég nem látott ismerősként mégsem üdvözölhettem, de teljesen idegenként sem, az érkezésem apropójáról már tudott, hiszen a levelet neki címezték, és a viszonylag késői látogatás miatt sem akartam szabadkozni, a beleegyezését már úgyis megkaptam, a válasza nélkül aligha indultam volna neki ennek a röpke, hét emeletes túrának.
- A gyanúja beigazolódott, az írást meghamisították. – A szavaimat követően előre léptem, hogy az asztalára tegyem a pergament, amin ezúttal már az eredeti kézírás kanyargott.

Amióta önmagam lehettem, egyszerűen képtelen voltam betelni a körülöttem lévő világgal, az engem ért ingerekkel, a beszéddel, az öltözködéssel, és a mágia használatával. Mindent egyszerre akartam kipróbálni, és mélyen magamba szívni, mintha attól féltem volna, hogy ez az új, még ha nem is épp tökéletes életem egy szempillantás alatt ismét darabokra törhet. Nem akartam lemaradni semmiről.
Az iroda hatalmas, boltíves tetőablakain át a napfény helyett már leginkább csak a sötétség hatolt át, így kizárólag a gyertyák fényére számíthattam, hogy feldobják és átmelegítsék az amúgy meglehetősen ridegnek ható kőpadlót és oszlopokat. Az egyik sarokban, nem messze az igazgatók portréi alatt egy víztiszta folyadékkal teli, fortyogó üst volt felállványozva, ami alatt szüntelenül lobogó tűz égett. Szabályos időközönként egy pálcaintéssel kevertem rajta hármat az óramutató járásával megegyező irányba, majd hetet a másikba.
Fél tucat régi pergamen lebegett előttem szemmagasságban, amin a tinta már meglehetősen kopott volt. A székben hátradőlve, elgondolkodva olvasgattam őket, közben ezekhez passzoló emlékszálakat rendszerezve. Az asztalon ugyanis kis üvegcsék voltak felsorakoztatva, mindegyikben Albus emlékeivel, melyek láthatatlan tintával lettek felcímkézve.
Igyekeztem a lehető legmegfelelőbb sorrendben megismerni a tartalmukat, így mindig időrendbe rendezgettem őket, mielőtt a Merengőbe öntöttem volna. Néhány lopott pillantást vetettem az említett személy festményére, félhold alakú szemüvege felett érdeklődve nézett vissza rám, mintha mondanom kellett volna valamit. Nem szerettem volna semmiféle csevegést kezdeményezni vele, így is betolakodónak éreztem magam. Olyan ez, mint beleolvasni valaki féltve őrzött titkos naplójába, vagy betörni egy értékes könyvtárba. Bár talán meg is érdemelte volna. Hasonló, ha nem rosszabb játékot űzött velünk.
Épp végeztem a párosítgatással, amikor az ajtó túloldaláról kopogás szűrődött át. A pergamenek serényen hajtották össze magukat, az üvegcsék a dobozba ugrottak a megfelelő tekercs mellé, és egy vaskos könyv huppant le elém az asztalra. Európai mágusiskolák összehasonlító értékelése. Tökéletes.
-Jöjjön be, Perselus. -lapoztam bele a könyvbe néhány oldalt. Azt beszélik, a lenyűgöző kastélyt és a tekintélyes iskolai birtokot részben alkimista arannyal alapították, mert... Megteszi.
-Mit tehetek magáért? -emeltem rá a tekintetem kérdő pillantással. Valójában nem számítottam senkire, bár volt sejtésem az ittléte okáról, ami azonnal be is igazolódott, ahogy közölte, Minerva járt nála a levéllel. Szóval végül őt választotta.
Figyeltem a mozdulatot, amivel az asztalra simította a pergament. Sikerült igazolnia Minerva gyanúját, hogy Filius levele valójában hamis. Mondanám, hogy meglepett a hír, de én is pontosan erre számítottam.
-Köszönöm. -azt azonban nem gondoltam volna, hogy ilyen rövid idő alatt le lehet majd leplezni a csalást, valami komolyabb és bonyolultabb átokra tippeltem volna, amit napokig kell majd bűvölgetni, hogy feladja. Minek csinál ilyet valaki, ha meg sem próbálja kellő alapossággal elrejteni? Ha ezt tudom, nem küldetem hozzá ennyi miatt.
-Van bármilyen elképzelésük esetleg, hogy mi lehet a magyarázat a levélre? -szimplán az is elképzelhető, hogy a professzor valamiért nem tudta személyesen megírni a levelet, és egy rokonát bízta meg vele, hogy fogalmazza meg a nevében. Ha a legegyszerűbb, legkevésbé paranoiás megoldást szeretnénk megtalálni. Őszintén, én még csak tippelni sem tudnék, hogy esetleg ki akarhatott volna ártani Filius-nak, vagy egy állást visszautasító levelet hamisítani a nevében. Minerva persze jobban ismeri nálam, így tudhat olyan rosszakaróról, aki előttem ismeretlen. Nem szeretnék elhamarkodottan rémhíreket terjeszteni, vagy aurorokat idecsődíteni.

Jöjjön be, Perselus.
A hang ugyanaz volt, de a felállás egészen más. Nem mondanám, hogy különösebben vártam ezt a pillanatot, hogy újra szemtől szemben álljunk egymással, de a helyszín és bizonyos körülmények azért előnyükre változtak.
Most már nem egy megbilincselt rab voltam, egy szigorúan őrzött cellában, és ő sem az, akinek eddig kiadta magát. Illetve… ahogy vesszük. A kezem ugyanúgy kötötték bizonyos feltételek és frissen életbe lépett szabályok, a négy szűkös fal pedig egy egész birtokká nőtte ki magát, de attól még tudtam olvasni a sorok között.
És itt volt ő is. A végére már azt hittem, néhány vonásra magabiztosan alapozhatok, de ezzel a húzással emlékeztetett rá, hogy minden csupán egy jól felépített játszma része volt. Amiben nem sok kedvem volt részt venni, de más választásom egyelőre nem igazán volt.
Miután beléptem, csak a szemem sarkából üdvözöltem a jól ismert szegleteket, nem néztem látványosan körbe, a portrék felé sem, célirányosan az íróasztalhoz léptem, és a pillantásommal csakis az igazgatónőt, illetve az elé helyezett levelet tüntettem ki.
- Több elképzelésünk is van – válaszoltam hűvös egyhangúsággal; ahogy valószínűsíteni mertem, hogy neki is, annak dacára, hogy a szóban forgó személyt nem igazán ismerte. – De mielőtt spekulálgatásokba bonyolódnánk, inkább valami másra irányítanám a figyelmet: a kézírás nekem és McGalagony professzornak is ismerős, ami arra enged következtetni, hogy talán valamelyik diáknak vagy az egyik hozzátartozójának is köze lehet a csaláshoz. – Bármilyen célból is került rá sor. Minerva arcáról aggodalmat olvastam le, és tekintve, hogy a levél még a nyár folyamán érkezett, óriási időhátrányban jártunk, ami túl sok bizakodásra nem adott okot. Legalábbis szerény véleményem szerint, amit egyelőre meg is tartottam magamnak.
- Frissen kinevezett igazgatóként, az ön tisztje dönteni a további lépésekről. – Amit nyilván ő is pontosan jól tudott, amiért mégis kimondtam, hogy hangsúlyozhassak néhány apróságot. Többek között a tényt, amit eddig oly' gondosan eltitkolt előlem, illetve, hogy továbbra sem bíztam benne, de a címet, amit viselt, tiszteletben tartottam.  
Hogy innentől a minisztérium gondjaira bízza az ügy kivizsgálását, vagy inkább maga akar utánajárni, teljes mértékben rábíztam. Bár számítottam rá, hogy ez utóbbi esetben, nem egyedül tervez a kérdések végére járni. Minerva azt kérte, adjak neki egy esélyt. Csak tudnám, hogy mivel vívta ki ennyire a bizalmát, épp neki. Amit viszont nem tudott, legalábbis nem eléggé, hogy az első körön már jócskán túl voltunk, és elég felemás eredménnyel végződött. De ez most nem is volt igazán lényeges. Együttműködni együtt tudtam vele, ha erre volt szükség.