Hate at first sight -Dramione

A The Shrunken Heads azonnal tökéletes választásnak bizonyult, amint a húrok közé csaptak. Minket Mardekárosokat nem kellett noszogatni, hogy birtokba vegyük a táncparketté avanzsált Nagytermet. Határozottan jobban élveztük az ütős zenét, az italokat, a kötetlenséget, mint az unalmas vagy fárasztó tanórákat. Ez az egyetlen igazi kikapcsolódás a Roxfortban, sokkal többet hozzáad a hangulathoz, mint egy már meglehetősen elcsépelt roxmortsi kirándulás. Jók voltak azok is, szerettem a sulin kívül lógni, de az akkor sem egy olyan buli volt, ahol az egyik legismertebb és legmenőbb zenekar lép fel. De ez, az volt!
Delacroix a házunk tagjainak minden elismerését kiérdemelte, amit nem is titkoltunk el előle. A csajok hamar beszervezték közénk a tanár urat. Ez eszembe juttatta a negyedikes karácsonyi bált, amikor többek közt a Durmstrangosok is nálunk vendégeskedtek a Tusa miatt. Ők aztán tudták, hogy kell elengedni magukat. A professzor nem hozott rájuk szégyent. Utoljára talán akkor volt ilyen rendezvény, ahol az egész iskola együtt tombolhatott mindentől elvonatkoztatva. Nem voltak halálfalók, dementorok, hősök és áldozatok, vagy a bajnokokra váró próbák. Csak diákok voltak, akik jól érezték magukat. Azóta tőlünk többen nem akartak vagy nem térhettek vissza az iskolába, mert nem feleltek meg Coliander mércéjének. Pansy Parkinson is közéjük tartozott. Nem mintha hiányozna egyébként bármilyen formában is, csak utoljára ő volt az állandó kísérőm, aki nem mellesleg nem volt épp szégyenlős fajta. Ezt fel lehet írni az előnyei közé, közben viszont pont ez tette visszataszítóvá is. Pontosan erre való, hogy puccos bálokban villogjanak vele.
Miután a My Heaven Is Your Hell majdnem véget ért, páran az italok felé vettük az irányt. Bár elég meleg volt a teremben a sok ugráló embertől, engem mégsem a frissítők érdekeltek a legjobban, hanem a lángnyelv whisky. Bár tudtam, hogy ez nem a legjobb minőségű és legerősebb alkoholtartalmú, mégis még mindig ez volt a legszimpatikusabb számomra. Kortyoltam egy tisztességeset a torkot égető italból, miközben a tekintetem megakadt, aztán elidőzött a semmiből felbukkanó Granger-en. Ma még nem is láttam, de a hírneve megelőzte. Olyan lett, mint Potter barátja.
-Nahát... a híres Hermione Granger személyesen. Már sokat hallottam rólad. -küldtem felé egy tőlem valahogy mindig gúnyosnak és fölényesnek ható mosolyt, miközben látványosan, célzás értékkel végigmértem őt. Nem hazudtak.
-Azt beszélik, ma te vagy a legjobb parti. -kúszott vissza a tekintetem a barna szemekre, amik vadul csillogtak a zenekartól származó furcsa fényben. Ez csak arról árulkodhatott, hogy már nem volt egészen szomjas a Miniszter asszony.

A mai este több szempontból is vegyes érzéseket váltott ki belőlem. Először is, már rögtön a klubhelyiségben ledöbbentek a többiek, hogy mikor és hogyan szereztem én magamnak ilyen ruhát. Kissé félve ugyan, de azt azért elmondtam nekik, hogy kaptam némi útbaigazítást és segítséget, hogy ma elengedhessem magam. Örültem az elismerő szavaknak és annak pedig különösen, hogy Ron-nak sem volt kifogása a ruhám ellen. Jó érzés volt, hogy felhőtlenül szórakozhattunk. Így az izgulást és a szégyenlősségemet részben emiatt, másrészt pedig a buli kezdetekor elfogyasztott két vajsörnek köszönhetően sikerült így-úgy leküzdenem. Az pedig még inkább segített oldani a hangulatot, hogy végre mindenki ellazulhatott és bulizhatott egy jót Mr. Weasley ügye után.
Harry és Ginny is táncoltak, Claire és Ron egymást kérték fel, Luna és Neville is beszálltak a buliba, valamint Ronald engem is felkért, hogy táncoljak vele, ahogy Harry is. Már nagyon rég erre vártam, és annyira boldog voltam, hogy végre ezen is túl voltunk. Mindkét fiú meglepően jól táncolt annak ellenére, hogy az egyik sosem kedvelte ezt a dolgot igazán, a másik pedig legutóbb nem akart nagy figyelmet erre fordítani. Delacroix húga jó hatással volt Ron-ra, amit a lánnyal is megosztottam egy olyan pillanatban, mikor a fiú nem figyelt.
Egy boldog mosollyal az arcomon néztem végig a tömegen, ahogy tomboltak és ugráltak, viszont a buli központi alkotórészeit nem volt nehéz megtalálni. A Mardekár ház tagjai tudták, hogyan kell bulizni és bevették maguk közé Delacroix-t is, aki az egyik oka volt annak, hogy ma azok játszhatott, akik.
Én viszont közel sem rajtuk felejtettem a szemeimet vagy negyed óráig, hanem a jelenleg még a teremben tartózkodó igazgatónőn. Annyira gyönyörű volt és elegáns, hogy nem csoda, sokan ki akarták sajátítani maguknak egy-egy szám idejére. Szerintem, a fiúk helyében én is ezt tettem volna.
Végül aztán engem is berángatott a Seamus-Dean páros a tömegbe, így az éppen aktuális szám végéig ismét az ugrálók közé kerültem.
Pihegve, egy mosollyal a képemen indultam meg az italpult felé, hogy magamhoz vehessek valami frissítőt. Egy ideig a tekintetem vándorolt a különféle italok között, majd végül egy mézbort vettem magamhoz, hogy aztán szép lassan belekortyolhassak, az oszladozó tömeget figyelve. Örültem neki, hogy mindenki tetszését elnyerte a zenekar és a számaik, önfeledtem bulizhattak végre. Jó ötlet volt Draco-t megkérni erre.
A mélázásomból aztán egy ismerős hang térített magamhoz, így felé is fordultam, hogy szembe kerülhessek vele. Csak értetlenül pislogtam rá, és a fene tudja, hogy a provokálására, vagy pedig az elfogyasztott és immár kevert italmennyiség miatt, de úgy éreztem, hasonlóan kell reagálnom.
-Nahát, Draco Malfoy. Azt sem tudtam, hogy emlékszel a keresztnevemre. –jegyeztem meg a dolgot egy pimasz félmosoly kíséretében, kissé talán zavartan pislogva rá, ahogy végigmért. A megjegyzésére aztán csak egy újabb mosoly volt a reakcióm.
-Tényleg? Rólad ma még nem mondtak semmit… -pillantottam fel rá megjátszott szomorúsággal, hogy egy pillanatig a kék szemekbe nézhessek, amik enyhén csillogtak a fényben, ami biztosan köszönhető volt a kezében tartott italnak is, nem csak a kontrasztoknak.

A feltűnően lánynak öltözött Granger visszavágása, miszerint vele ellentétben rólam még nem beszéltek, alaposan meglepett, közben mégis széles és elismerő mosolyt csalt az arcomra. Nem számítottam tőle ilyesmire. Ilyenkor szokott jönni a jól bevált és rendkívül unalmas "Fogd be, Malfoy!" vagy "Pukkadj meg!" visszaszólás, hogy aztán indulatosan, sértődötten elroboghasson. Be kellett ismernem, hogy ez szép volt. Annak ellenére, hogy koszos muglik ivadéka, rendkívül szórakoztató tudott lenni, ahogy újabban váratlanul reagált a körülötte történő eseményekre. Első pillantásra egy unalmas könyvmoly, közben meglehetősen harcias.
-Úgy látszik okos dolog volt dobni a Weasley patkányt. Ha még mindig vele lennél, most valami túrkálós rongy lenne rajtad. -jegyeztem meg gúnyosan, jelzés értékkel járatva végig a tekintetem a gyanúsan minőségi fekete anyagon és a drágának tűnő cipőn. Még módosabb félvérek sem igen fordulnak meg efféle puccos üzletekben, nem hogy ő. Éles volt a váltás a szürke kisegérhez képest, aki porosabb hatást keltett, mint a könyvei. Most viszont felülmúlta a negyedéves önmagát is. Pedig sajnálatomra akkor sem igen találtam kivetnivalót benne, ahogy Krum oldalán villogott.
-Magadhoz képest tényleg jól nézel ma ki, ezt elismerem. -húztam le a pohárban lévő whisky-t, miközben a tömeget figyeltem, ahogy a zenekarral együtt üvöltötték "As he cranked out the riff".
-A díszkíséretedet hol hagytad? -céloztam itt Potterre, a kis barátnőjére, Weasley-re, és a többi szedett-vedett bandára, amibe most már volt a hollóhátastól kezdve a hugrabugosig minden. Csak nyilván Mardekáros nem.
-Ma mindenki veled akar táncolni. És most, hogy ha már egyszer itt vagy, én sem szeretnék kimaradni belőle. -nyújtottam felé a kezemet, a cél érdekében immáron barátságosabb arckifejezést varázsolva magamra. Ez egy bál, nem pedig csatatér. Ő ma jól néz ki, én mindig jól nézek ki, szóval ez egy ilyen nap.

Az elismerőnek tűnő mosolyát látva egy halvány, és elégedett változata jelent meg az én arcomon is, majd inkább újabbat kortyoltam a mézboromból, hiszen a sok tánctól és melegtől már majdnem a kiszáradás szélén álltam. Csak egy rosszalló pillantást küldtem felé, mikor Ron-t ismét Weasley patkánynak hívta és kifejtette, hogy jó ötlet volt dobni őt, mert most is biztosan valami turkálós cuccban állnék itt mellette. Utáltam ezt a leereszkedő és sértegető stílust, amit vele szemben engedett meg magának.
-Tudod, Malfoy, engem nem igazán hat meg, ha ilyeneket mondasz. Elég nevetségesnek tartom, hogy mások sértegetésével próbálsz meg jobbnak tűnni. Habár biztos azt fogod mondani, hogy „mert jobb is vagyok.” –forgattam meg a szememet, majd a poharamat az asztalra helyeztem, hogy aztán a táncoló, ugráló, tomboló és kiabáló tömegre nézhessek, mit sem törődve az újabb végigmérő pillantásával, ami valószínűleg Coliander ruhájának szólt.
-Magamhoz képest? Hogy lettem a legjobb partiból a magamhoz képest jól nézek ki lány? –vontam fel kérdőn a szemöldökömet, egy pillanatra őt figyelve, ahogy lehúzta a maradék italát a poharából. Még soha nem láttam senkit ilyen gyorsan alkoholt eltüntetni úgy, hogy ennyire… meg se érezze, szóval ettől a művelettől egy pillanatra még az ajkaim is elnyíltak.
Így inkább visszatért a tekintetem a tömegre, hogy aztán a kérdésére a többieket kezdhessem el keresni a szememmel. Meg is találtam őket, éppen valamin nagyon jót nevettek, amit Claire és Ron akkora elánnal magyarázott, hogy majdnem lecsapták egymást. Egy mosoly jelent meg az arcomon a képet látva, majd csak kifújtam a levegőt, hogy válaszolhassak.
-Nem a díszkíséretem, hanem a barátaim. Ismered a szót, ugye? –néztem rá nagyokat pislogva, enyhén félrebillentett fejjel fürkészve az arcát, majd csak meglepetten pislogtam hol rá, hol a felém nyújtott kezére.
-És most sem igenben reménykedsz? –vontam fel a szemöldökömet, az alsó ajkamba harapva mérve végig őt.
-De csak hogy lásd, kivel van dolgod. –küldtem felé egy újabb pimasz mosolyt, majd a tenyeremet az övébe helyeztem, hogy megindulhassunk a tömeg felé. Már biztos, hogy nekem nem szabad ennyit innom…

Beavattam a nem túl nagy titokba, hogy ha még mindig Weasley patkány kis barátnője lenne, akkor leghamarabb a nagyanyja turkálós, levetett, molyrágta ruhájában jött volna el erre a bálra, nem pedig egy ilyen látványos darabban. Ugyanolyan nevetségesen festene, mint negyedikben az a varázsvilág szégyene a bámulatosan fodros dísztalárjában, ami talán a húszas években lehetett divat. Unott képpel hallgattam a magyarázkodását, hogy őt ilyenekkel nem lehet meghatni. Megadóan tártam szét a karomat, mert hát valóban jobb is vagyok másoknál. Nem ezért sértegetek másokat, hanem mert jól esik, mert megtehetem, és mert igazam van.
-Nekik vagy a legjobb parti, nekem kicsivel átlag feletti. -vontam meg a vállamat. Követtem a tekintetét a tömeg irányába, hogy kiszúrhassam a kis barátait, akik szemmel láthatóan nélküle is tökéletesen érezték magukat. Rendkívül kellemetlen lehet.
-Tudod, hogy nem. -álltam a tekintetét semleges arckifejezéssel. Egyszer már elmondtam neki, hogy az a két üresfejű mihaszna minden volt, csak barát nem. Idióták voltak, ostobák, semmi értelmesről nem lehetett velük beszélgetni, nem érdekelte őket, hogy mi van velem, milyen vagyok, csak a Malfoy név, és hogy az én apám is halálfaló, mint az övüké. Ha egy valamit ki tudnék emelni, amiben mégiscsak jók voltak, az a zabálás. Undorító.
-Nem reménykedek semmiben. -nem érdekelt a színjátéka sem.
-Úgyis képtelen lennél nemet mondani nekem. -szegeztem rá a szürke szemeimet, hogy végre ide nyújtsa a kezét. Ahogy gondoltam, így is tett. A táncoló tömegbe lépkedtem vele, hogy megforgathassam párszor az aktuálisan játszott zenére, ami már szinte a végénél járt. Jól ismertem az együttest és a dalaikat.
Miután az előzőnek vége lett, az It Snows In Hell következett, ami hozzájuk képest egy elég lassú dalnak minősült, az egyetlen igazán lassúnak. Nem pont ilyesmire gondoltam, amikor felkértem Granger-t, de hát egye fene. A barna tekintetét kerestem, hogy aztán egy határozott mozdulattal húzhassam magamhoz, a kezemet pedig a derekára raktam.
-A tiéd lett az est megtiszteltetése. -húztam elégedett, ördögi vigyorra a számat.

Nem is vártam mást tőle, mint néhány unott pillantást, amit arra kaptam válaszul, hogy kifejtettem neki, elég nevetségesnek vélem azt, hogy lépten-nyomon beleköt mindenbe és mindenkibe, aki és ami neki nem tetszik. Persze erre minden reakciója a karjainak széttárása volt, így csak egy sóhaj kíséretében hallgattam őt tovább, ahogy közölte velem, hogy a többieknek vagyok én a legjobb parti, neki inkább kicsivel átlag feletti titulusban vagyok.
Arra, hogy tudom, hogy nem tudja, mit jelent az igazi barát, kissé elhúztam a számat, hogy aztán valamiféle ellágyult mosollyal fürkészhessem a kék szemeket, amik ebben a furcsa fényben, ami keveredett a félhomállyal, meglehetősen szürkésnek tűntek most.
-Egy másik életben, akár még barátok is lehettünk volna. –tettem hozzá ezt a nagyon elmés megállapítást, majd végül némi habozás után, mit sem törődve a megjegyzéseivel, elfogadtam a felém nyújtott kezét, így megindulhattunk a tömegbe, hogy aztán becsatlakozhassunk a táncolókhoz. A szám azonban hamar véget ért, így pedig lassan elkezdődött az új, ami hamar a kedvencemmé vált, amint megtudtam, kik lesznek az előadók. Elkértem Delacroix lemezét, hogy azért meghallgathassam, kik is játszanak majd itt. És ez a szám a maga lassúságával és sajátos szépségével hamar megragadott. A zenei világ és az ének olyan volt, mintha egy teljesen másik világba kerültem volna mindig, amikor hallgattam.
Bár most fele ennyire sem tudtam neki örülni, mert amint megszólaltak az első hangok, Malfoy tekintete találkozott az enyémmel, majd teljesen váratlanul húzott közel magához, a kezét a derekamra csúsztatva. Ettől a hirtelen és jelen helyzetben kéretlen érintéstől aztán végigfutott rajtam a hideg, apró libabőröket varázsolva a testem minden pontjára, ami miatt csupán bocsánatkérően tudtam rá nézni. Nagyon jól tudtam, hogy a lassú számokra így szokás táncolni, és nem is amiatt rázott ki a hideg, mert épp ő ért hozzám, csupán… az utóbbi időben nem igazán szerettem az ehhez hasonló, váratlan dolgokat.
A megjegyzésére mindössze a szememet tudtam forgatni, majd óvatosan a vállára csúsztattam az egyik kezemet, hogy aztán így nézhessek fel rá tovább.
-Nem éppen ilyen megtiszteltetésre vágytam, mikor az italpulthoz jöttem… -szögeztem le a dolgokat halkan, majd inkább a zenével kezdtem el foglalkozni tovább.
Elgondolkozva, egy akaratlanul is az arcomra szökött mosollyal figyeltem a szemeit, amikről sosem volt alkalmam ilyen közelről véleményt alkotni, de volt bennük valami elképesztően… szép. Még sosem láttam hasonlót sem. Néha kék volt, néha pedig szürke, de volt, hogy a kettőnek valami furcsa egyvelege. Olyan volt, mint egy tenger, amikor vihar közeleg. Egészen bele is feledkeztem a bámulásukba, így inkább gyorsan elemeltem onnan a tekintetemet és csupán a semmit kezdtem el figyelni.

A The Shrunken Heads az egyetlen igazán lassú dalát kezdte el játszani, hogy kicsit megtörjék a hosszú ideje tartó pörgést. Ilyenkor szokott lenni az a tipikus forgatókönyv, hogy a táncoló banda egy része elvonul szünetet tartani, leülnek valamelyik asztalhoz vagy isznak valamit. Egyesek megsértődnek a partnerükre, hogy miért nem akarnak lassúzni velük, aztán sírva szétmenekülnek a kastélyban, hogy látványosan sajnáltathassák magukat kivörösödött szemekkel gubbasztva a lépcsőkön. Sosem értettem ezt a látványos szenvedést. Ha valami igazi bajom van, azt nem akarom közszemlére tenni, hogy mások a nyomoromon csámcsogjanak.
Ugyan nem szándékoztam Granger-rel ilyenfajta meghitt táncot lejteni, vagy bármikor közel vonni magamhoz, de ha már így alakult, nem akartam szélnek ereszteni őt. Ma este tényleg ő festett a legjobban, így aligha találtam volna nála méltóbb partnert a havas pokolhoz. Persze sok érv szólt ellene, mint hogy Griffendéles, hogy Potter kis barátnője, na meg Weasley patkány levetett talárja, szóval, hogy ő Hermione Granger. De ez ilyenkor nem kell, hogy számítson, ez csak egy nyamvadt bál.
A derekánál fogva magamhoz húztam, mire érezhetően és láthatóan is a hideg rázta, amit nem igazán tudtam mire vélni. Kérdőn pillantottam rá, hogy ez nála mégis mit jelent, amit ő bocsánatkérő nézéssel viszonzott. Egy halvány mosollyal az arcomon ráztam meg a fejemet, hogy erre semmi szükség. Amennyiben nem ellenem irányult, nem nekem szólt, felejtős.
-Ó, tudom én azt, Granger. Feltételezni sem merted, hogy ez a mai lesz a szerencsenapod. -a szelíd mosoly most már elégedett vigyorrá változott, aztán legalább olyan gyorsan semmivé is foszlott. Érdeklődve figyeltem őt, ahogy szakadatlan engem bámult, mint mások a csillagos eget asztronómia órán. Nem tudtam elképzelni, hogy mi köthette le a figyelmét, engem viszont valamiért az alkoholtól csillogó szemei érdekeltek. Hülyeségnek tűnt, mégsem tudtam elszakadni tőlük. Eddig csak egyszer volt alkalmam közelről szemügyre venni az íriszeit, mikor a könyvtárban ő is a padra hajtotta a fejét. Most azonban ennyi idő alatt egy két tekercses dolgozatot is tudtam volna írni róluk. Olyan furcsa, meghatározhatatlan barna volt. Tökéletesen meleg barna, semmi átmenet, semmi éktelenkedő színfolt. Nem volt olyan zavaros, mint a borostyán, és sötétebb volt, mint a gesztenye vagy a mogyoró. A fényben néha mégis olyan karamelles volt, vagy csokoládés. Mint az illata. Egy kevés vaníliával. A bőre forrósága pedig még az ingemen is átütött, az ujjai szinte égették a vállamat. Ha valakihez, hát hozzá biztosan nem értem még így, és sosem voltunk ennyire közel sem, ennyire ellenségeskedéstől mentesen. Sajnos a kissé óvatoskodó mozdulatai ellenére is tökéletes partnernek tűnt, akit nem érdemes néhány dal után sem futni hagyni, olyan egész estés fajta.
-Hogy értetted azt, hogy egy másik életben akár barátok is lehettünk volna? -szegeztem neki a semmiből a kérdést. Ezt furcsa volt hallani tőle, mégis szerettem volna, ha kifejti.

Amikor eljöttem, hogy szerezzek magamnak valamit inni, nem épen azt terveztem, hogy majd együtt táncolok Malfoy-jal, de ha már így alakult, igyekeztem nem törődni azzal, hogy ha véletlenül valaki idenézne, biztosan megint kapnék egy kioktatást, hogy ezt azért mégsem kellene. Ron szerint így is túlzásba viszem a vele való kedves viselkedést, pedig igazából nem csinálok semmi többet, csak nem bunkózom feleslegesen. És ráadásul ez csak egy idióta bál, ahol jól akartam érezni magam.
Az egyetlen negatív dolognak mégis az tűnt, hogy erre a zenekarhoz képest hihetetlenül lassú számra is úgy gondolta, hogy maga mellett tart és velem táncol rá. Persze nem azért volt rossz élmény, mert pont ő volt itt, hanem mert nem különösebben rajongtam az ilyen érintkezésekért. Greyback-nek hála már lassan mindentől a hideg rázott, ami hirtelen mozdulat volt és szükséges volt az, hogy az aurámon belül legyen valaki. Így amikor libabőrös lettem és szembesültem a kérdő pillantásával, csak bocsánatkérőn pislogtam fel rá, mire egy halvány mosollyal az arcán rázta meg a fejét. Érdekes volt ezt a visszafogott, talán még lágynak is nevezhető görbét látni az arcán. És el kellett ismernem, hogy jól állt neki. Nagyon is.
-A szerencsenapom… persze. –jegyeztem meg csupán csak ennyit, majd végül a vállára csúsztattam a kezemet, hogy aztán elmerülhessek a fényektől és az elfogyasztott, valószínűleg nem egy pohár whiskey-től csillogó szemeiben. Olyan furcsa volt ilyen közelről figyelni őket. Általában csak messzebbről láttam, amikor pedig a könyvtárban a padra dőlve néztem őt, nem a szeme színét akartam meghatározni, hanem a mondandómat akartam ezzel nyomatékosítani. De olyan… szép volt és magával ragadó. Sok szemben nincsen semmi érdekes vagy különleges, nagyon átlagosak, vagy talán még csúnyának is nevezhetőek lettek volna. De Malfoy kékjei valahogy annyira mások voltak. Amikor az udvaron találkoztunk, a napfényben kifejezetten élénken ragyogó kéknek tűnt, a könyvtárban haloványabbnak, jegesebbnek, most pedig egészen szürkésnek hatott, mint az acél. És különösebben az sem tudott kizökkenteni ebből a furcsa ámulatomból, hogy a keze a derekamra simult. Sosem voltunk még ilyen közel egymáshoz, ennyire normálisan, mondhatni emberien viszonyulva a másikhoz. Ilyen közelről egészen másképp festett, arról nem is beszélve, hogy elképesztően… kellemes illata volt. Sosem éreztem még hasonló kölni illatot senkin sem. Olyan volt… mint a zöldalma, illetve valami kellemes fűszeres, mégis édes, ami leginkább a csokoládéhoz és a más édességekhez is hozzáadott tonkababra emlékeztetett. Egyszerűen… elképesztően tetszett, ahogy körüllengte ez a bódító aroma.
Végül aztán mégis csak sikerült visszarázódnom a normális világba, mikor ismét megszólalt.
-Hát… úgy értettem, hogy ha nem olyanok lettek volna a körülmények, amilyenek. Ha vagy én nem vagyok egy mugli születésű boszorkány, vagy neked nem kellett volna állandóan és valószínűleg nem teljesen önszántadból sárvérűnek nevezni. –néztem fel rá kissé kipirulva, nagy szemekkel pislogva rá, a tekintetét fürkészve.
-Nem vagy olyan szörnyű ember, mint amilyennek egészen idáig hittelek. Intelligens vagy és meglehetősen vicces is. És néha még kedvesnek, vagy éppen törődőnek is lehetne nevezni. Szóval azt hiszem… tényleg lehettünk volna jóban is akár. –válaszoltam meg a kérdését, egy kicsit feljebb csúsztatva a kezemet a vállán, hogy kényelmesebben tarthassam.

Túlságosan elmerültem a sötét, ám annál élénkebb barna szempárban, ami makacs ingoványként húzott magába, ám ahhoz még nem ittam elég olcsó lángnyelv whisky-t, hogy erőmet vesztve véglegesen elnyeljenek, és ne tudjak megkapaszkodni egy árva faágban, hogy kihúzzam magam a szilárd partra. A kapaszkodóm egy szimpla kérdés volt, ami furcsa mód valamiért tényleg foglalkoztatott. Egyszerűen tudnom kellett, hogy mit akart mondani azzal a korábbi megjegyzésével, hogy szerinte egy másik életben akár még barátok is lehettünk volna. Annyira idegen és keserédes volt ezt annak a szájából hallani, akit nem egyszer sárvérűnek neveztem, és láttam reményvesztetten megkínzottan heverni az otthonunk jéghideg márvány padlóján.
Szerinte csupán a körülmények áldozatai vagyunk. Ő mugli születésű, én pedig aranyvérű, akinek pont az ő fajtáját kellett gyűlölnie. Ebben volt igazság, bár arra nem mertem volna megesküdni, hogy ennek ellenére barátkozni akartam volna vele, azt pedig mézboros túlzásnak éreztem, hogy akár jóban is lehettünk volna. Tényleg idegesítően tudálékos tud lenni, és nem mellesleg naiv is, ahogy azt már ezerszer a szemébe vágtam. Ő egy egyszerű Griffendéles lány, bár az utóbbi időben valami megváltozott. Kiszámíthatatlan és érdekes lett. Már szinte titkon vártam, hogy mikor kerülünk újra közös prefektusi ügyeletbe. Most már a többi volt szürke kisegér hozzá képest.
Ezzel lényegében nem mondott semmi újat, azonban itt még nem volt vége a válaszának. A tekintetem azonban meglepettre és hitetlenkedőre váltott, mikor folytatta. Pont ő mondja azt, hogy nem vagyok szörnyű ember!? A többi rám aggatott pozitív csengésű jelzőről nem is beszélve.
-Talán ezeknek mind meg kellett történniük ahhoz, hogy annak gondolj, akinek most tartasz. -nem voltam hozzászokva, hogy ennyire őszinte és bizalmaskodó véleménycserét folytassunk. Bár már az sem volt teljesen értelmezhető, amikor mindenáron meg akartam őt győzni, hogy találkozzon a szüleivel, mintha nekem nem lett volna teljesen mindegy. Arra sem lehetett fogni, hogy csak a bűntudat vezérelt volna, hogy valahogy megpróbáljam jóvá tenni az ellene elkövetett bűneimet. Csak azt akartam, hogy ne rontsa el a dolgait, míg pár éve pont ezért szurkoltam volna. Mind változunk.
-Te sem vagy olyan rémes, mint amilyennek gondoltalak. Néha vannak egészen kellemes pillanataid. -amiket nem tudtam volna kifejteni neki, hogy pontosan mit is értek ezalatt. Csak nem volt olyan grangeres, mint általában, mint amilyennek korábban a fejemben elképzeltem. Már máshogy látom őt. Amit tovább fokozott, hogy mennyire élvezetes volt vele csak úgy némán táncolni. A sok évnyi ellenségeskedés ellenére a lépéseink és a mozdulataink tökéletes összhangban voltak. Nem bántam, hogy a zenekar ezt a lassú dalt pont most játszotta, hogy őt kellett közelebb húznom magamhoz, az ő dereka köré kellett fonnom a karjaimat, az ő vanília illatát kellett magamba szívnom, nem pedig valamelyik Mardekáros simult hozzám a sok közül.

Örültem annak, hogy feltette a semmiből a kérdést, hogy mit értettem nemrég az alatt, hogy akár barátok is lehetnénk. Valószínűleg örökké el tudtam volna veszni azokban a furcsa, viharos szemekben és az őt körüllengő, édes illatban. Egészen szokatlan érzés volt ilyeneket gondolni róla, mert sosem kerültem még hozzá olyan közelségbe, mint most. Így némileg vissza kellett rázódnom az alkoholmámorból, hogy válaszolhassak neki és kifejthessem ezt a gondolatomat.
Elmondtam neki, hogy ha nem oda születünk, ahova, vagy mondjuk ők is inkább olyanok lettek volna, mint mondjuk a Weasley-k vagy más, kevésbé hagyományos aranyvérű család, akkor én esélyt láttam volna arra is akár, hogy jóban lehettünk volna. Persze tudtam, hogy akkor sem lett volna biztos a dolog, hiszen valamiért a Griffendél és a Mardekár ház között amúgy is furcsa ellentétek vannak, de ez talán a kisebb gond lett volna. Persze biztosan naivitásnak titulálta ezt a részemről, én mégis azt akartam, hogy ezt tudja.
A meglepett és hitetlen arckifejezése aztán egy szelíd mosolyt csalt az arcomra, amit valószínűleg az váltott ki belőle, hogy már közel sem tartom olyan rossz embernek, mint eddig. Valami megváltozott benne, és nem tudtam volna megmagyarázni, hogy micsoda. Már akkor is furcsa volt, amikor bocsánatot kért a szüleim miatt, érdekelte, hogy mi van velük és rá akart beszélni, hogy találkozzak velük. Olyan dolgokat mondhattam el neki, amiket a többieknek nem, mert vagy nem akartak róla hallani, vagy szerették volna inkább elfelejteni az egészet. És nekik valamilyen szinten muszáj egem sajnálni, míg neki… egyáltalán nem lett volna kötelező.
A megjegyzésére nem reagáltam, de aztán rajtam volt a sor, hogy teljesen megdöbbenve nézzek fel rá, amikor közölte, hogy én sem vagyok annyira rossz, mint amilyennek gondolt, és néha vannak egészen jó pillanataim is. Egy visszafogott mosolyt kapott tőlem csupán válaszul, hiszen feleslegesnek tartottam volna megkérdezni, hogy mit ért ez alatt. Valószínűleg nem kaptam volna választ, ami több dolgot is jelenthetett akár, de nem akartam megzavarni azt, ami most volt. Senki sem figyelt ránk, és senki sem mondhatott felettem ítéletet, amiért egyre kevésbé volt ellenemre ez az egész. Egy pár voltunk a tömegben. Remekül táncolt, szinkronban mozogtunk, ráadásul… még mindig itt volt ez az elképesztően friss és kellemes illat, amivel nem biztos, hogy be tudtam volna telni. Annyira más volt most minden. A derekamon lévő keze, a közelsége, a csend egyáltalán nem zavart. Nem bántam, hogy nem más van itt helyette. És talán még a többi számra is el bírtam volna viselni, ha nem engedjük elszökni egymást.
Egy hirtelen, a mézbor és vajsör keverékének ötletétől vezérelve óvatosan kihúztam a kezemet az övéből, hogy aztán a másikkal együtt a nyaka köré fonhassam azokat.
-Ne haragudj, de így… kevésbé… mesterkélt a helyzet. Nem zavar, ugye? –pillantottam fel rá kérdőn, kissé bizonytalanul.

Hirtelen gondolt egyet, és a karjait a nyakam köré fonta, hogy aztán utólag kérjen rá engedélyt tőlem, mintha egyébként annyira bántam volna, vagy szükség legyen erre a felesleges udvariaskodó gesztusra. Hitetlenkedő mosollyal forgattam a szemeimet erre az abszurd, bizonytalankodó hülyeségre reagálva. Ez most aztán tényleg annyit befolyásolt a tényen, hogy vele táncolok minden múltbéli dolog ellenére! Inkább hálás voltam, hogy nem akarta boncolgatni a témát, hogy mit értek hozzá köthető kellemes pillanat alatt.
Mivel ezzel a váltásával felszabadította az egyik kezemet, így kénytelen voltam a derekára simítani azt, a másikkal tökéletes szinkronban. Ha már kevésbé mesterkélt helyzetre vágyott, szorosan közelebb húztam magamhoz, hogy alaposabban kielemezhessem a számomra eddig ismeretlen, hozzá tartozó vaníliás, csokoládés és valami más meghatározhatatlan illatot. Ez mind annyira új és idegen volt. Mindkettőnknek. Sosem kellett Granger-t a karjaimban tartanom, ráadásul mindenféle ártó szándék nélkül. Tavaly még lehet ehelyett inkább a földre dobtam volna.
Az It Snows In Hell után még letáncoltam vele néhány számot, hogy a Hate at first sight után az italospult felé vezethessem, ahonnét ez az egész mizéria kiindult minden előzmény nélkül.
-Te miket ittál eddig? -fürkésztem kérdőn a tekintetét, mielőtt bármit a kezébe adtam volna. Nem állt szándékomban a padlóra küldeni őt valami meggondolatlanul kiválasztott keverékkel.
Amíg a válaszára vártam, én azért gyorsan lehúztam egy pohár mentségemül szolgáló lángnyelv whisky-t. Ha kérdezik, ezzel magyarázom majd, hogy a fél estét Granger-rel töltöttem, kisajátítva őt magamnak. Most már nem akartam őt lecserélni, nehogy valaki más lecsapjon rá valami az enyémhez hasonló szöveggel, hogy ma túl jól néz ki ahhoz, hogy megszökni hagyja. Túl jó partner volt, és nem mellesleg a legmutatósabb a teremben.
-A barátaid... nem aggódnak érted? -a lehetőséget viszont meg akartam adni neki, és ezáltal magamnak is, hát ha az majd józanítóan emlékeztet rá, hogy ő egyébként Potter pimasz kis barátja. Apám agyonverne, ha most vele látna. Nem simán elátkozna, hogy jobban fájjon.
Közben inkább átnyújtottam neki egy vajsört, mert azt ítéltem meg a legkevésbé ártalmasnak a számára, főleg az alkoholtartalma miatt. A csillogó szemei tökéletesen elárulták, hogy ne akarjak vele ivóversenyt tartani, mert nem bírná sokáig. Bármennyire is csábított a kelleténél jobban becsípett griffendéles gondolata, nem ért annyit az egész. Megmagyarázhatatlan okból kifolyólag inkább vigyázni akartam rá. Lehet inkább nekem nem kellene többet innom...

Miután a karjaimat a nyaka köré fontam, csak érdeklődve figyeltem őt, ahogy a szemeit forgatta egy leginkább hitetlenkedőnek tűnő mosoly kíséretében. Jó, nyilván előbb kellett volna megkérdeznem, vagy egyáltalán nem kellett volna mondanom semmit, csak átpakolni a kezeimet a nekem kényelmes helyre, hiszen ettől még a furcsa tény, hogy minden korábban történt dolog ellenére, most itt táncoltunk, megmaradt. Nem is igazán tudtam hová tenni ezt az érzést, ami most teljesen a hatalmába kerített, de talán jobb is volt így. Elvégre nekem már ettől a három pohártól is kissé beszűkült a mindig hihetetlenül túlpörgő agyam, de ezért most kivételesen hálás voltam.
Éreztem, ahogy a másik keze is a derekam köré simult, így húzva közelebb magához, így némiképp meglepve, de egy halvány mosollyal az arcomon néztem fel rá, hogy csendben, kissé bizonytalanul simulhassak a körém font karokba, amik meglepő módon nem váltottak ki belőlem félelmet vagy pánik hangulatot, mint a nyáron, amikor Ron engem átölelve aludt el. Egy ideje már kerültem ezt a fajta érintkezést és annyira… furcsa volt, hogy éppen tőle nem ódzkodom ilyen téren. Bár lehet jobban lekötött, hogy így még közelebbről érezhettem azt a frissítő, édes, mégis fűszeres illatot, ami soha ezelőtt fel sem tűnt.
Miután véget ért az It Snows In Hell, azt hittem, hogy akkor mindketten visszatérünk a saját kis társaságunkhoz, de nem így lett. Még néhány számot végigtáncoltunk, vagy éppen tomboltunk, aztán amint a szerintem tökéletesen a kapcsolatunkat definiáló Hate at first sight is véget ért, Malfoy még mindig nem engedte el a karomat, hanem a tömegen keresztül az italpulthoz vezetett. Valamiért… biztonságban éreztem magam vele.
A kérdésére már épp válaszoltam volna, de olyan sebességgel döntött magába egy újabb lángnyelv whisky-t, hogy csak nagy szemekkel pislogtam fel rá, míg végül próbáltam visszafogni a nevetésemet, hogy ne valami hahotázás legyen belőle, de így is bőven lelkesebbre sikerült, mint amennyire szerintem a társaságom indokolta volna normál esetben.
-Ha így folytatod, akkor utolérsz a becsípett skálán. De legalább majd… ha nagy szemekkel nézek fel rád és megkérlek majd, hogy mondd nekem, hogy „Szent Potter!”, akkor megteszed? Ne kérdezd, de szerintem olyan vicces hangsúllyal mondod. –pislogtam fel rá néhány nagyobbat és szaporábbat, mint általában, alaposan végigmérve őt. Meg kellett állapítanom, hogy a tömegen végignézve, tényleg enyém lett ma a leghelyesebb partner a lassúzáshoz. De inkább megköszörültem a torkomat, hogy válaszolhassak is.
-De egyébként vajsört, meg egy mézbort ittam eddig. –avattam be alkoholista titkaimba, majd a kérdésére aztán automatikusan a többieket kezdtem el keresni a szemeimmel, és meg is találtam őket. Még mindig abban az egy pontban ücsörögtek és még mindig jót nevettek mindenen, amit az adott emberek mondtam közülük. Egy sóhaj és halvány mosoly kíséretében ráztam meg a fejemet, hogy aztán ismét a kellemes megjelenésű és illatú fiú felé fordulhassak.
-Úgy tűnik, jól elvannak. Nem hiszem, hogy különösebben feltűnt nekik a hiányom. Úgyhogy... nem, nem aggódnak miattam. –vontam vállat kissé szomorkásan, majd amint a kezembe nyomta a vajsört, bele is kortyoltam, de szigorúan lassan kezdtem el inni. A hatása így is az lesz, hogy hamarosan túl barátkozósba kapcsolok, de legalább elhiszem magamról, hogy jól bírom a piát, hogy csak ilyen lassan üt be.
-És téged nem hiányolnak a Mardekárosaid? –néztem a Delacroix köré gyűlt tömeg felé, ahonnan még nem is tudom én hány számmal ezelőtt Malfoy is idekeveredett.

Amíg ő fejben rendszerezte, hogy miket ivott, én kiszolgáltam magam egy elég pocsék minőségű lángnyelv whisky-vel, amit minden kívánnivaló ellenére hamar el is tüntettem a poharamból. A célnak tökéletesen megfelelt, hogy alibit szolgáltasson nekem erre a bálra mindenért. Granger csak nagy szemeket meregetett a jelenetre, majd valamiféle megmagyarázhatatlan nevetésben tört ki, amit nem igazán tudtam hová tenni, de betudtam az esetlegesen elfogyasztott alkoholos italoknak.
-Téged nem lehet benne utolérni. A jelek szerint meg főleg nem. -forgattam meg a szemeimet a sületlenségek hallatán, amiket összehordott itt, hogy aztán most én nézhessek rá úgy, mint aki véletlenül mugliismeret órára keveredett.
-Ne is próbálkozz, Granger! A Szent Potterezést ki kell ám érdemelni, nem csak úgy ingyen osztogatják. Ez édes kevés. -küldtem felé egy sejtelmes vigyort, bár fogalmam sem volt, hogy neki mi a fene tetszik ezen annyira. De hála Merlinnek nem azért voltam itt, hogy őt próbáljam megérteni vagy megfejteni. Nem is ment volna. A nők amúgy is bonyolultabbak, mint a legősibb rúnák, senki sem lehet elég tapasztalt szakértő a témában. Engem pedig sosem kötött le a lányok lelke, és nem is volt szükségem ilyen ostobaságokra.
A tekintetem aztán követte az övét az általam említett barátai irányába, akik láthatóan nagyon jól szórakoztak. Nem igazán tudtam eldönteni, hogy most komolyan elszomorítja-e a tény, hogy még egyikük sem próbálta meg elrángatni tőlem. Szerintem nem arról volt szó, hogy ne vették volna észre, hogy már egy ideje felszívódott, egyszerűen csak nem akarták őt magukhoz láncolni, ha önként illant el a társaságukból.
-Szerintem az jó, ha nem ellenőrizgetnek folyamatosan. -vontam meg hozzá hasonlóan én is a vállamat, miközben azt figyeltem, ahogy a vajsört lassan az ajkaihoz emelte. Szerencsére ő nem úgy húzta le, mint én az imént a whisky-t, annak biztosan nem lett volna jó vége, sejtve a határait.
-Nem. És ha mégis, akkor sem érdekelne. -nem vagyunk összenőve, sosem voltunk. Felőlem mindenki azt csinál és gondol, amit akar. Mindenesetre nekem cseppet sem hiányoznak.
-Túl sokat foglalkozol mások véleményével, még most is. El kellene engedned ezeket a megfelelési kényszereket. Sokkal jobban éreznéd magad, ha nem azon pörögnél megállás nélkül, hogy ki mit gondol. Egyszer próbáld ki. -pillantottam rá semmitmondó tekintettel. Magamhoz vettem még egy pohár italt, amibe most már jóval lassabban ittam bele.
-Mondjuk most. Az önmagaddal szembeni lázadás illene a ruhádhoz is.

Igazság szerint, talán még magam sem tudtam, hogy miért találtam annyira abszurdnak és viccesnek azt, ahogy Malfoy magába döntött még egy pohár whisky-t, mindezt olyan sebességgel, hogy én már attól is berúgtam, hogy csak néztem. Bár… ha jobban belegondolok, pont azt találtam ennyire viccesnek, ami eszembe jutott, és amit végül vele is megosztottam. Már akkor jót nevettem a „Szent Potter!” megnyilvánuláson, amikor először hallottam tőle. Volt benne valami abszurd, vicces és elképesztően hihetetlen. A hangsúly, amivel tudta mondani, megért volna egy misét.
-Igen? –biggyesztettem le az ajkaimat, amikor közölte, hogy ezt ki kell érdemelni. A sejtelmes vigyorát látva aztán oldalra billentett fejjel néztem őt, majd közelebb lépkedtem hozzá, hogy közvetlenül előtte állapodhassak meg, szinte nulla távolságot hagyva kettőnk között. Az alsó ajkamba harapva, egy kacér mosoly kíséretében néztem hol a megbabonázóan kékesszürke szemeibe, hol az ajkaira, hogy aztán végül úgy amúgy az arcát kezdhessem el fürkészni, igyekezve kizárni az orromba kúszó, kellemes illatát. De ilyen közelről megint teljes mértékben megtöltötte a körülöttünk lévő levegőt és egyszerűen képtelen voltam nem figyelni rá.
-Egészen sok dologban vagyok tehetséges. Biztosan ki tudunk találni valamit. –jegyeztem meg még mindig mosolyogva, majd elléptem tőle, hogy aztán a tömeget, majd a kérdésére a barátaimat kezdhessem el figyelni. Remekül elvoltak, és közel sem amiatt voltam szomorú, mert nem akartak elrángatni innen, vagy mert valóban azt gondolnám, hogy fel sem tűnt nekik, hogy nem mentem vissza, sokkal inkább…
-Biztos vagyok benne, hogy a távolból ellenőriznek. Valószínűleg látták, hogy te vagy a társaságom, és a bál után kapok egy újabb kioktatást miattad… -fújtam ki a levegőt, majd inkább a számhoz emeltem a poharamat, hogy belekortyolhassak a vajsörbe, amit nemrég ő nyomott a kezembe. Jól esett, ahogy az édes italt végigcsúszott a torkomon és felfrissített ebben a nagy melegben, ami a teremben volt. A tánc, a tömeg és a fények elég gyilkos kombinációt alkottak, arról nem is beszélve, hogy az általam elfogyasztott alkoholmennyiség bár bőven elég ahhoz, hogy olyan dolgokat reagáljak, amiket normális esetben még a barátaimnak sem, nemhogy neki.
Amikor újból beszélni kezdett, érdeklődve figyeltem őt, majd azt is, ahogy a pohár a szájához emelkedett, hogy aztán beleihasson egy újabb pohár keserű italba, most már sokkal lassabban.
-Mások véleménye fontos, de ezt szerintem te is tudod, hiszen a te családodnak is. Mindenkinek más a fontos, hogy mit gondol róla, de… ha nekem ma az lenne, nem lennék itt. –tettem hozzá ennyit, majd néhány kortyot még magamhoz vettem az italomból, hogy aztán a pohárban lévő világossárga, gyöngyházfényű italt kezdhessem el vizsgálni.
-De ha bármi javaslatod van az önmagam elleni lázadáshoz, ne tartsd magadban. –emeltem ismét az ajkaimhoz a poharat, hogy a mögül pillanthassak fel rá, miközben beleittam, majd az üres poharat az asztalra helyeztem.

Felvont szemöldökkel, remekül szórakozó mosollyal figyeltem Granger-t, ahogy az előző megjegyzésemre válaszul a lehető legközelebb lépett hozzám, hogy valahonnan mélyről előkaparhassa egy számomra eddig ismeretlen oldalát. Érdekes élmény volt őt az ajkába harapva látni, ahogy a karamell barna tekintetével engem fürkészett. Ez az én világomban még mindig az édes kevés határait súrolta, azt azonban meg kellett állapítanom, hogy Weasley patkány jó nagy hülye volt, ha sikerült őt kiengedni a karmai közül. Soha többé nem lesz ekkora szerencséje, hogy egy hozzá hasonló szóba álljon vele. Sokkal több van ebben a griffendéles okoskában, mint elsőre tűnik. Gyakrabban kellene leitatni valamivel, így szimpatikusabb és megnyerőbb, mint általában.
-Valóban? Mutasd, mid van még, amit nem láttam, és talán érdekelhet. -mértem őt végig megjátszott unalommal, majd hagytam neki, hogy ellépjen, és a kis barátait vehesse szemügyre, akiket nem mellesleg én hoztam szóba. Szerinte tévedek, és épp arról van szó, hogy a távolból ellenőrizgetik őt. Nem vakok, nyilván kiszúrták, hogy velem tölti az idejét, amit rájuk is szánhatna. A bál után pedig biztosan számíthat egy alapos fejmosásra ezért.
-Egy újabb kioktatást úgy általában? Vagy egy újabb kioktatást miattam? -mert akkor ezek szerint már máskor is hadba kellett szállnia miattam a kiválasztott bandával. Mennyire megható.
-A mi családunknak nem minden vélemény fontos, és ez így nem is teljesen pontos megfogalmazás. Inkább csak a jó hírünk számít, és az is csak bizonyos körökben. -ne hogy már megint jobban tudja nálam, hogy milyen lehet Malfoy-nak lenni. Ezt senki sem tudhatja, a többi aranyvérű is csak sejtheti. Egyik család sem olyan, mint a másik. Vannak árnyalatbeli, nézetbeli különbségek. Lehet, hogy nem nagyok, de akkor is ott vannak.
Közölte, hogy ha ma fontos lenne neki, hogy ki és mit gondol róla, akkor most nem lenne itt velem, de ettől függetlenül tehetek javaslatokat a saját maga elleni lázadáshoz. Villantottam egy ördögi mosolyt felé a kacérkodása jutalmául.
-Hm... talán megcsillanthatnál valamit a tehetségeid közül. -utaltam vissza a korábbi kihívó viselkedésére, amit valamiért csak nem akart feladni. Legyen, ha ezt akarja. Hozzá hasonlóan én is lehúztam a poharam tartalmát, hogy az övé mellett találja meg a helyét az asztalon.
-Kezdetnek táncolhatsz még velem. Abban elismerem, tényleg jó vagy. -ragadtam meg a csuklóját, hogy visszatérhessek vele a tömegbe. Az udvariaskodó részt kihagyva húztam szorosan magamhoz, hogy újra érezhessem a süteményeket is megszégyenítő illatát. Olyan volt, mint vaníliával kevert csokoládét inni.
-Azt hittem, sokkal bénább leszel. -pillantottam rá félig-meddig elismerően.

A kis megjegyzésére, miszerint ki kéne érdemelnem, hogy azt mondja, amit, nem is tudom én milyen indíttatásból, de közelebb sétáltam hozzá. Egészen addig közelítettem felé, míg végül közvetlenül előtte meg nem álltam, hogy aztán az alsó ajkamba harapva fürkészhessem az arcát, az alkoholtól csillogó szemeit és a száját is. Persze nyilvánvaló volt számomra, hogy vagy teljesen hülyének néz, vagy elküld a francba, hogy ez mégis honnan jött, de aztán… nem így történt. Szemmel láthatóan remekül szórakozott a dolgon, míg végül meg nem jegyezte, hogy akkor mutassam meg, mi van a tarsolyomban, ami talán érdekelheti. Csak felvont szemöldökkel, továbbra is mosolyogva néztem fel rá, óvatosan rázva meg a fejemet.
-Ugyan már, nem fedhetem fel rögtön az aduászaimat, amikre nem vágnál ilyen unott fejet. –pillantottam rá még gyorsan, majd a kérdésére aztán elléptem tőle, hogy a barátaimat kereshessem a teremben. Kifejtettem neki, hogy szerintem a tömegen keresztül is kerestek már, és valószínűleg azt is látták, hogy ő van itt velem, így szinte borítékolható egy újabb kioktatás emiatt.
-Mindkettő. Ők nem rajonganak a gondolatért, hogy hajlandó vagyok téged is úgy kezelni, mint… bárki mást. –válaszoltam meg a kérdését, majd a Malfoy családról tartott önérzetes kijavításaira inkább nem is reagáltam, hanem csak folytattam csendben az ivást, míg végül ki nem fejtettem neki, hogy ha ma fontos lenne bárki véleménye, akkor nem lennék itt vele, de még csak a közelében sem. Illetve hozzátettem, hogy ha esetleg van valamiféle javaslata arra, hogy mivel lázadhatnék önmagammal szemben, akkor azt ne tartsa magában. Előbb a gonosz vigyorát kezdtem el figyelni, majd a mozdulatot, ahogy a poharát az enyém mellé helyezte az asztalon, hogy ott találhassanak maguknak végleges helyet.
-És mit szeretnél először látni? –néztem fel rá egy magabiztos félmosoly kíséretében, majd csak néztem, ahogy a száját ismét szólásra nyitotta. Közölte velem, hogy kezdetnek táncolhatnánk még, mert abban tényleg jó vagyok. Hogy a szavainak nyomatékot adhasson, megfogta a csuklómat és ismét a tömegbe húzott, hogy ott aztán minden előzmény nélkül vonhasson szorosan magához. Ettől a hirtelen mozdulattól annyira meglepődtem, hogy a kezeim automatikusan a mellkasára simultak, hogy aztán így nézhessek fel rá. A jobb kezemet óvatosan elemeltem onnan, hogy egy előre kúszott hajtincset hátra tűrhessek a fülem mögé, majd visszahelyeztem az előző pozíciójába, legalábbis ideiglenesen.
Egy lassú mozdulattal húztam végül felfelé a két tenyeremet a ruháján, hogy végül ismét a nyaka köré fonhassam azokat. A körülöttem lévő levegő ismét megtelt az édes, zöldalmás tonkababos, kissé fűszeres illattal, amit még mindig ezer örömmel szívtam magamba, hogy aztán a szürke szemekbe nézhessek.
-Pedig még csak táncolok veled… -tettem keresztbe a nyaka mögött a csuklóimat, hogy a kezem helyett most a mellkasom simulhasson az övének, ami hála Coliander cipőjének, nem volt túl nehéz művelet, mivel több mint 10 centis saroknak hála majdnem egy magasak voltunk.
-Most jöttem csak rá, hogy mennyire… magas vagy. –döntöttem enyhén oldalra a fejemet, hogy így fürkészhessem tovább.

Mivel ez egy bál volt, ráadásul az egyik legjobb zenekarral, nem szerettem volna unatkozva csak az italos pultot támasztani, és ácsingózva bámulni a jól szórakozó tömeget. Az a szánalmas lúzereknek való. Ráadásul cseppet sem méltó egy Mardekároshoz, mi minden létező alkalommal élni tudtunk a lehetőségekkel és szerettünk pörgősen, átéléssel bulizni. Legalább is, ha indokolt volt. Mert tökéletesen képesek vagyunk az ellenkezőjére is, hogy rideg közönyt mutassunk.
Így Granger-rel a kis szünet után, ahol elfogyasztottam az alibi ital mennyiségemet, újra csatlakoztunk a táncolók csapatához, miközben szorosan magamhoz húztam, most már nem először az este folyamán. Ráfoghattam a lassabb zenére, a meglehetősen sok lángnyelv whisky-re, a semmiből előhúzott, ám annál izgalmasabb, kihívó viselkedésére, hogy jól akartam érezni magam, ha már egyszer adott volt a lehetőség, vagy hogy valahol legbelül azért Potter-t és Weasley-t is bosszantani akartam ezzel, tudván, hogy talán épp figyelnek minket.
Arra viszont nem volt mentségem, hogy az illata, a bőrének érintése, a hozzám simuló felhevült teste is motiváló szerepet játszott a döntésemben. Ma tényleg kitett magáért, és pazarul festett, már-már meg mertem volna rá kockáztatni a csinos jelzőt.
Vele is meg kellett osztanom a véleményemet, hogy sokkal rosszabbra számítottam tőle. Ő persze félreértette a mondandómat, amire csak egy hitetlenkedő, kissé gúnyos mosolyra futotta a részemről. A naivitása hihetetlen mértékű.
-Jaj, ne szállj el magadtól, Granger! Általánosságban értettem, nem a táncra vagy a titkos tehetségeidre. -vigyorogtam lekezelően, hogy aztán a szemöldököm felfelé szökkenhessen, ahogy a megjegyzése szép lassan egy más megvilágításba került a fejemben.
-Mit értesz az alatt, hogy még csak táncolsz velem? Mit szeretnél még? -váltott fürkészővé a szürke tekintetem. Kíváncsi lettem volna rá, hogy mi mindent lehet még kihozni belőle.
Arra a megállapítására aztán csak furcsán tudtam őt vizsgálgatni, mikor kijelentette, hogy most jött rá, mennyire magas is vagyok. Ez számomra értelmezhetetlen volt, de betudtam az italoknak. Vagy legalábbis reménykedtem valami ilyesmiben. Őt pont az éles esze emelte ki a többi ostoba nő közül.
-És ez azért volt fontos, mert...!? -pislogtam türelmesen. Ráadásul akkora égbe kiáltó különbség azért nincs köztünk úgy általában sem, pláne nem ebben a cipőben. Több alkoholos italt már biztosan nem kap, még vajsört sem.
-Kezdesz szétesni. -simítottam végig a hátán finom mozdulattal, nem véve le róla a szemeimet.
-Lehet jót tenne neked egy kis friss levegő.

Nagyon sok dologra rá tudtam volna fogni, hogy Draco társaságát választottam ahelyett, hogy visszamentem volna a többiekhez. Az elfogyasztott italokra, a hangulatra, a zenekarra, amit pár nap alatt sikerült megszeretnem, de... egyik sem magyarázott meg mindent. Nem adott magyarázatot arra, hogy miért pont az ő közelsége nincs rám rossz hatással. Hogy miért élveztem az érintéseit, a forró ujjait, az illatát és azt a nyamvadt, elragadó, titokzatos szemét, amit szerintem elég sokáig képes lettem volna bámulni. Ezek mind-mind olyan dolgok voltak, amiktől normál esetben kiakadtam volna, de most... nem számítottak.
A megjegyzésemre aztán a szokásos, nagyképű stílusában válaszolt, így kezdtem azt gondolni, hogy a furcsa fogalmazásom nem tűnt fel neki. De tévedtem, ugyanis visszakérdezett, hogy mit akarok még tenni. Egy újabb kacér mosolyt villantottam meg neki, egy sejtelmes pillantás kíséretében, a nyaka köré font jobbommal óvatosan simítva meg egy pillanatra a tarkóját.
-Te mondtad, hogy mutassák valami mást is a cél érdekében. Vagy... mégiscsak elég annyi a nagy Draco Malfoy-nak, hogy nagy szemekkel nézek rád? -pillantottam fel rá, majd meg kellett állapítanom, hogy a maga módján azért elég magas, hiszen ennek a cipőnek köszönhetően lettünk majdnem egymagasak, mire csak értetlenül nézett rám, habár meglepően türelmesen.
-Figyelj, Malfoy... megittam két vajsört, egy mézbort, te pedig a kezembe adtál egy újabb édes italt... lehetne, hogy nem... nem keresed most az értelmét? -küldtem felé egy ártatlan mosolyt és nézést, majd a hátamat simító mozdulatától az érintése nyomán ismét libabőrös lettem, de ez most... egészen más volt, mint nemrég. Jól esett, ahogy a ruhán is átütő forró tenyere a hátamat érte, miközben szakadatlan engem figyelt.
-Ha nem ismernélek, azt hinném, aggódsz. -jegyeztem meg először csak ennyit, egy pillanatra sem engedve el a szürke szempárt.
-De nem rossz ötlet, csak előbb... szerezzünk valamit, amiben nincs alkohol... -néztem rá egy hálás, őszinte mosoly kíséretében, majd a kezemet az övébe csúsztattam, hogy amint megszereztünk egy pohár vizet, kifelé vehessük az irányt.

Granger kihívó mosolya volt az est legérdekesebb pontja, pedig egyáltalán nem így terveztem ezt a bálosdit, ő még csak nem is szerepelt az elképzeléseim közt. Nem gondoltam volna, hogy képes ilyesmire, azt pedig végképp nem, hogy nekem fogja megcsillogtatni ezt az ezidáig rejtett tudását. Tényleg értékeltem, szeretem, ha egy nőben van némi kreativitás.
-Azt hittem, csak a szád nagy. Teli vagy meglepetésekkel. -vigyorodtam el, mikor arról magyarázott, hogy én mondtam neki, hogy mutasson valami újat, valami izgalmasat a nemes cél érdekében. Ami valójában csak egy bugyuta hülyeség volt, amit a vajsör és a mézbor elegye mondatott vele. Cinikusan a fejemet ráztam, mikor nekem szegezte a kérdést, hogy vajon elegendő-e, ha csak nagy szemekkel néz rám. Nem! Engem ilyesmivel nem lehet meghatni, és ezt ő is pontosan tudhatja. Vagy legalább is sejtheti.
-Az meglehetősen kevés lenne. Többet elérhetsz a jelenlegi módszereddel. Ügyes próbálkozás, elismerem. -már nehéz volt megítélni, hogy ehhez az egészhez köze van-e még a Szent Potternek. Én személy szerint azt éreztem, hogy ez már nem erről szól. Sokkal inkább csak ráérzett az adok-kapok játék édes ízére.
Felvetettem neki a lehetőséget, hogy ráférne egy kis friss levegő, mielőtt még a meleg és az elfogyasztott alkoholmennyiség túlságosan összevesznek a fejében, és ennél is nagyobb zagyvaságokat kezd el összehordani itt nekem.
-Az aggódás erős kifejezés. Te mondtad, hogy néha kedves és törődő vagyok. Lehet, most van az a néha. -forgattam meg a szemeimet. Szerencsére aztán nem volt kifogása ellene, hogy kicsit maga mögött hagyja a zenétől hangos termet. Halványan viszonoztam a mosolyát, majd érdeklődve, furcsa képpel figyeltem a mozdulatot, amivel a kezét az enyémbe helyezte, de végül nem tiltakoztam ellene, bármilyen idegen érzés is legyen. Szerzett magának egy pohár vizet, én a biztonság kedvéért megragadtam egy utolsó lángnyelv whisky-t, majd elegánsan távoztunk a Nagyteremből.
A folyosókon is tébláboltak páran, így egy másoktól jóval arrébb eső zugot választottam, átvéve tőle az irányítást. Egy olyan szakaszt szemeltem ki, ami még az épületen belül, fedett részen volt, de egy nyitott ablak mellé esett, ahonnét pont kellően áramlott be a hűvös, józanító éjszakai levegő.
-Ilyen nyálas klisés módon nem tudok neked kabátot felajánlani, azt meg nem akarom, hogy megfázz, mert ugye én már csak ilyen gondoskodó vagyok. Szóval mi most így szívunk friss levegőt. -vontam meg a vállamat.
-Nem vagy hozzászokva az iváshoz, mi? -talán sokkal inkább megállapítás volt ez a részemről, semmint kérdés, de hallani akartam az önkéntes beismerő vallomását.

Meg kellett állapítanom, hogy már réges-régen nem az járt a fejemben, hogy Malfoy kimondja nekem, hogy Szent Potter, pedig én tényleg viccesnek találtam azt az egyszerű kis megjegyzést. De most már túlságosan belemelegedtem abba, hogy a megjegyzéseire visszavágjak és viszonozzam az olyan dolgait, mint hogy szorosan magához húzott, vagy éppen azzal a tipikus, csak rá jellemző gúnnyal, önelégültséggel és cinizmussal vigyorgott rám. Amikor közölte, hogy tele vagyok meglepetésekkel, csak még szélesebb lett a mosolyom, míg végül beavatott, hogy a nagy szemekkel nézés valóban nem lenne elég, de a jelenlegi módszeremet ügyes próbálkozásnak titulálta. Ez az ő szájából egészen elismerően hangzott, hiszen a legkevésbé azzal számoltam ma, hogy éppen Draco Malfoy-ra nézek úgy, mint aki legszívesebben felfalná a szemeivel.
Végül aztán közölte velem, hogy szerinte kezdek szétesni és jót tenne egy kis friss levegő. Arra, hogy nem aggódik, csak lehet, hogy most van az a néha, amikor kedves és törődő, nem reagáltam semmit, hanem inkább a kezemet az övébe csúsztattam, hogy elindulhassunk valami nem alkoholos italt szerezni nekem. Nem akartam pofára esni ebben a hatalmas sarkú cipőben, így tökéletes támaszt találtam Malfoy személyében, aki szerencsére nem rántotta ki a tenyerét az enyémből, habár a furcsa arckifejezése egy mosolyt csalt az arcomra. Valószínűleg neki is éppen olyan furcsa, idegen és talán sokkal kevésbé kellemetlen érzés volt ez az egész, mint lehetett volna, de a cél szentesíti az eszközt. Meg aztán… nemrég még összesimulva táncolt velem a tömegben, szóval ennyit csak megengedhetek magamnak, amíg kiérünk a Nagyteremből.
A folyosóra érve aztán átvette tőlem a vezetést és egy másoktól eléggé elkülönülő részt választott ki, egy nyitott ablak mellett. Bele sem gondoltam, hogy már október van, így kint minden bizonnyal szörnyen hideg lehet, én pedig közel sem úgy vagyok felöltözve, hogy kibírjam a kinti, majdnem nullához közeli fokokat.
A hátamat az ablak melletti falnak döntöttem, ami szintén kellemes hideg volt, ami jelen pillanatban a józanodást jelentette a számomra. Az izzadság, ami a melegnek és a tömegnek volt köszönhető rajtam, találkozott az éjszaka hűvös levegőjével, így egy kissé libabőrös lettem tőle, de ezt egyáltalán nem bántam. Jól esett ez a kis hűvös fuvallat. A megnyilvánulására, hogy nem tudja nyálas módon felajánlani a kabátját, de nagy gondoskodásában nem akarja, hogy megfázzak, szóval így levegőzünk, egy hitetlen mosollyal az arcomon néztem rá. Ez a kijelentés egyrészt meglepett, még ha a gondoskodó szót a tőle megszokott stílusban nyomta is meg. De az a kijelentése, hogy Szóval mi most így szívunk friss levegőt az én szememben valamiért annyira… aranyosnak tűnt. Nyoma sem volt benne azoknak, amik rá annyira jellemzőek voltak. Ez olyan volt, mintha ezer éve ilyen közeli viszonyt ápolnánk és az egyik haverjának mondta volna. Nem volt benne semmi mesterkélt dolog, semmi gúny vagy cinizmus, aranyvérű arrogancia, csak... egy srác mondta egy lánynak, aki túl sokat ivott a határaihoz képest.
-Ne mondd már így, hogy gondoskodó. Szerintem ez igenis kedves tőled. És hidd el, jobb is így. Nem rajongok a nyálas filmbe illő, például pont ezért a megmentem a kabátommal a nőt dologért sem. Nem vagyok hercegnő típus. –pillantottam rá még mindig mosolyogva, majd a következő megjegyzésére csak a fejemet ráztam. Bizonyára ő is tudja a választ, de hát, ha az minden vágya, hogy hangosan kimondjam.
-Nem, ami azt illeti, egyáltalán nem. Nem szoktam és nem is különösebben szeretek, de… most valamiért… jó döntésnek éreztem. Lazítani egy estére és kikapcsolni, nem gondolni semmire ami… tavaly történt. –néztem a szemeibe egy pillanatra, majd az ablakhoz fordultam, hogy az udvart, és a holdat kezdhessem el figyelni.
-Te viszont meglepően jól… -fordultam ismét felé, a fejemmel a kezében szorongatott whisky-re bökve.