Hate at first sight -Dramione

-Ha te mondod. -vontam meg a vállamat. A kedves jelző nagyon távol állt tőlem, de ha ő mondja, elhiszem. Úgysincs abban az állapotban jelenleg, hogy frappáns hazugságokat gyártson arról, hogy milyen is vagyok. Meg miért akarná pont ezt bizonygatni nekem, mikor pár hónapja még úgymond utáltuk egymást?!
A nyálas filmek fogalmával nem tudtam mit kezdeni, mivel nem vagyok jártas ezekben a mugli dolgokban, főleg, hogy harmadikban nem vettem fel azt a haszontalan tárgyat. Felőlem azt kampányol a Minisztérium, amit csak akar, én nem akarok a varázstalanokkal barátkozni. Nem vagyunk egymás közelébe valók. A muglik nem olyanok, mint a mugli születésű boszorkányok vagy varázslók. Az utóbbiak belekerülnek ebbe a miliőbe, megtanulnak alkalmazkodni, de a muglik nem. Sőt! Az egyszerű muglik, nem az olyanok, mint mondjuk Granger szülei, szörnyszülöttként tekintenének ránk. Ugyanúgy, mint ahogy közülünk is nem egy eltaposná őket. Felőlem létezzenek nyugodtan, csak jó távol tőlem.
-Miért? Akkor milyen típus vagy? -mert nekem elég hercegnősnek tűnt a sokszor kis pukkancs viselkedésével, mintha legalább körülötte forogna a világ, és mindennek az ő elképzelései szerint kellene történnie. Aki túl ostoba őfelségéhez, az pedig forduljon fel.
-Jó döntés volt. -úgyis mindig túlgondol mindent, és nem képes elengedni az irányítást. Közvetlenül mellette a falnak dőltem, miközben elgondolkodva a whisky-t iszogattam. Semmire, ami tavaly történt. Kimondva ez olyan egyszerűnek tűnt, de biztos voltam benne, hogy ezek nála is csak üres szavak. Képtelenség, hogy ne villanjon be valami szörnyű emlékkép, egy gyűlöletes jelenet. Tisztán fel tudok eleveníteni bármit, talán még szó szerint is képes lennék idézni emberektől és... szörnyektől.
Mikor újra felém fordult, én is rá emeltem a szürkés tekintetem.
-Muszáj. Ez ilyen... elvárás. Hülyén venné ki magát, ha leinnám magam az asztal alá egy családi összejövetelen, vagy valami puccos partin, amit a gazdag aranyvérűek adnak. De gyűlölöm őket. -forgattam meg a szemeimet kelletlenül. A legtöbbször a hátam közepére sem kívánom azt a sok elkorcsosodott agyút, de a családomra nem hozhattam szégyent. Nálunk nem létezik a választás luxusa.
-Régebben a Mágiaügyi Minisztérium is tartott ilyen jótékonysági bálokat, aminek a bevételét különböző célokra ajánlották fel. Például a Szent Mungónak vagy a Roxfortnak. Vagy hát gondolom most is tartanak, csak kétlem, hogy az én apámra is számítanának. Bááár... a pénz nagy úr, neki meg van bőven. -húztam le az utolsó kortyot a torkot égető, maró italból.
-Miért nem akartál visszamenni a barátaidhoz? Igazából. 

Szerencsére Malfoy nem akarta megkérdőjelezni sem az épelméjűségemet, sem pedig a kedves jelzőt, amit rá aggattam. Elég furán vette volna ki magát, ha ezen leállunk vitatkozni a folyosó egy eldugott zugában. Szerintem a mai este folyamán tényleg egészen kedves és törődő volt velem, hiszen még a levegőzést is felajánlotta és olyan módon tette mindezt, hogy ne fázzak meg odakint. Talán még azt is meg mertem volna kockáztatni, hogy azt se hagyná nekem, hogy többet igyak a mai napon az alkoholos frissítőkből. Habár csábító volt így becsípett fejjel a gondolat, hogy megkóstoljam a whiskey-t, amit még sosem ittam, nem akartam, hogy a végén teljesen elveszítsem a kontrollt a cselekedeteim felett. Nincs gusztustalanabb egy szétcsúszott, részeg libánál, aki nem ismeri a határait.
-Nem tudom. Még keresem a helyem a világban. Sok dolog átértékelődött bennem az elmúlt évben. De azt hiszem, túlélő vagyok. –válaszoltam meg a kérdését nagy elmésen, hogy mégis minek tartom magam. Lehet, hogy régen nehezen viseltem, ha valaki jobb volt nálam valamiben és nem felelt meg az elvárásaimnak, de ma már… ezek az elvárások megfogyatkoztak nálam. Szerettem volna csendben ellétezni mindenki mellett, nem keresni a bajt, de kiállni magamért, ha arra kerülne a sor. Nem akarok többé áldozat lenni, vagy valaki túsza, élő pajzsa. Csak… önmagam akarok lenni. Az, akinek Coliander szerint lennem kellene, és akiben sokkal több van, mint eddig hittem.
Arra, hogy szerinte is jó döntés volt elengedni magam ma este és ehhez az alkoholt hívni segítségül, nem reagált többet egy mosolynál, majd csak érdeklődve figyeltem, ahogy mellém dőlt és olyan képpel itta a poharában lévő keserű italt, mintha nem is itt járna fejben. De aztán hamar inkább az ablakon kezdtem el ismét kibámulni, a park és holdfény eléggé lekötötte a figyelmemet. Bizonyára ő sem hitte el nekem, hogy nem gondolok arra, ami történt. Szerintem nincs az a piamennyiség, ami után elfelejtek mindent, amit átéltem, és amit láttam. Néhány dolog örökre beleégett az agyamba, és biztosan a többiekébe is. Már sosem szabadulunk az emlékektől, hisz, ahogy egyszer ő is mondta nekem, itt nincsenek győztesek. Végül aztán, amikor megszólaltam, ő is felém fordult, a szürke tekintetét ismét rám emelve.
-Pedig azt hinné az ember, hogy imádod, amikor körülrajonganak egy puccos partin. Nem rajongsz a családi összejövetelekért? –pillantottam rá kérdőn, majd amikor tovább beszélt, csak elgondolkozva ittam bele a vízbe, amit aztán egy húzásra sikerült is eltüntetnem. Nem igazán tudtam volna erre reagálni semmit, amennyire furán tudott beszélni a családjáról, legalább annyira heves és harcias lett, akárhányszor próbáltam valamiféle véleményt mondani róluk. Az egyetlen dolog, amibe nem tudott és nem akart soha belekötni, az Bellatrix volt, akit mindketten őrültnek és undorítónak tituláltunk.
Az újabb kérdése aztán teljes mértékben meglepett, így pár szapora pislogás kíséretében próbáltam értelmezni, hogy mire is akart ezzel célozni, már ha nem csak a nem tudom én hányadik pohár alkohol kérdeztette meg vele a dolgot.
-Nem tudom mire gondolsz. Az igazság része vagy te is. Na nem olyan értelemben, hogy inkább bámulok a te fura, megmagyarázhatatlan és valamiért elképesztően szép színű szemeidbe meg inkább szívom magamba a szintén fura, fűszeres, édes illatodat. Hanem… ők tényleg nem értik, miért vagyok veled kedves és emberséges. És nem akarnám azt hallgatni, hogy te vagy maga a megtestesült gonosz és mindig apád miniatűr változata maradsz. Szerintem ez hülyeség. Másrészt meg… olyan… fura érzésem volt egész este. Mintha… nem is tudom. Kilógnék onnan. A fura, felesleges ötödik ember. –válaszoltam meg kissé talán túl informatívan a kérdését, de mire leesett, hogy miket beszéltem össze neki, jobbnak láttam nem magyarázkodni, hátha betudja a számomra elég soknak számító alkoholnak.

Szóba hozta, hogy én viszont hozzá képest meglepően jól bírom az alkoholt, mire kénytelen voltam beavatni a nagy titokba, hogy ez amolyan elvárás nálunk, gazdag aranyvérűeknél. Persze nem arról van szó, hogy részegen feküdjünk a kúria kertjében, és sose legyen egy józan pillanatunk se, hanem társadalmilag fontos az iszogatós, vacsorázós összejövetelek miatt. Csúfos leégés lenne, ha valaki kikészülne néhány pohárka minőségi lángnyelv whisky-től, ami ütősebb, mint ez az olcsó koppintás. Sosem szerettem ezeket a képmutató találkozókat, ami valahol meglepte őt. Azt hiszem, talán félreérti, hogy ez mit is jelent pontosan. Nem süteménnyel kínálgatjuk egymást, és megdicsérjük, hogy milyen csinos ma este.
-Ha engem rajonganának körbe, lehet tényleg imádnám, de ez nem erről szól. -ráztam meg a fejemet a lesajnálás és az elnézés vegyületével.
-Minden túlságosan formális, túl sok a politika, mindenki ítélkezik a másik felett. Vagy épp az ellenkezője. A kimért, átlátszó udvariaskodás. -hagyta el egy lemondó sóhaj az ajkaimat még a gondolatától is.
-Mondhatnánk úgy is, hogy ez egy finomkodó lejáratás, ahol nem túl enyhe célzásokkal megmondják, hogy szerintük mit kellene tenned. -foglaltam össze tömören.
-Ilyenkor szoktak előkerülni a pletykák, hogy ki mit csinált, vagy mit nem. Kinek kivel kellene, kellett volna összeállnia. Honnan van a vagyona, és kinek járna belőle. Kit kellene örökre kiátkozni még az élők sorából is. Szóval azt hiszem, érthető, hogy a családi összejöveteleket sosem szerettem. A rokonainkat nem válogathatjuk meg, én meg szinte utálok mindenkit, így nehéz jól szórakozni. Nálatok, vagy hát a mugliknál hogy néz ki egy ilyen? -vetettem rá egy kérdő pillantást, ami aztán teljesen összezavarodottá vált, mikor zagyva fecsegésbe kezdett. Felvont szemöldökkel hallgattam végig az okfejtését.
-Fogalmam sincs miről beszélsz, Granger, de talán lehet mégis jobb lett volna, ha a hideg ellenére is kiviszlek a levegőre. -forgattam meg a szemeimet, jól szórakozva a megjegyzésein. Legalábbis egy részükön.
-Nem érdekel, hogy te vagy a nyamvadt kis barátaid mit gondoltok rólam vagy a családomról. Én felnézek az apámra. Tisztelem és becsülöm őt, akkor is ha vannak hibái, kinek nincsenek. Senki se olyan ártatlan, mint ahogy próbálja előadni magát. Ő is valahol ugyanolyan túlélő fajta, mint amilyennek te tartod magad. Persze, vannak árnyalatnyi, módszerbeli különbségek, de a lényege ugyanaz. De pontosan ezektől a sztereotípiáktól akarok megszabadulni. Nem vagyok az apám se miniatűr, se életnagyságú mása. Ő és én máshogy látjuk a világot, és az élet is mást jelent számunkra. -nem tudnám megmondani, hogy pontosan miért is, de valahol jól esett tőle hallani, hogy ő is hülyeségnek tartja ezt a hasonlítgatást.
-Nem kellesz most oda. Különben is a lehető legjobb társaságot választottad ma estére. -a személyemben. Fele annyira se vagyok unalmas és megszokott, mint azok ott bent összesen.
-Szóval... mi is van a szép szemeimmel és az édes illatommal? -jelent meg egy gonosz és elégedett vigyor a képemen.

Érdekes volt hallgatni, ahogy felvilágosítást tartott arról, hogy hogyan is néz ki egy ilyen összejövetel az aranyvérűeknél. Furcsa volt ezt a sok, rettenetes, képmutató és gonosz dolgot hallgatni így egyszerre. Persze gondoltam, hogy nem eltartott kisujjal teáznak, meg apró sajtgolyókat eszegetnek a borhoz, hogy aztán kellemes csevejt folytassanak az életről, de… azért nem is így képzeltem volna a dolgokat. Eléggé meglepett, hogy képesek azért ilyen eseményeket rendezni és tartani, hogy aztán egymás lelkébe gázoljanak és megállapítsák, ki mit rontott el az életében és mit nem. Gondolom az anyja azt hallgathatta, hogy Tonks a rokona, aki egy mugli születésű apától van. Milyen… kellemes. A kérdésére aztán csak egy lemondó sóhaj kíséretében a fejemet tudtam rázni.
-Fogalmam sincs. Nekem nincsenek rokonaim, legalábbis olyanok, akikkel tartjuk a kapcsolatot. Nincs testvérem, a szüleimnek sincs, a nagyszüleim pedig már rég nem élnek. Így… nem tudom, hogy is nézhet ki egy ilyen családi összejövetel a mugliknál. De biztosan nem sértegetik egymást. Ünnepekkor általában mindenki kedves a másikhoz és nem azért, mert az érdeke úgy kívánja. A nagy családok összegyűlnek, és együtt ajándékoznak, meg aztán együtt köszöntik az Új évet is. Mi minden évben elutazunk valahová Karácsonykor és úgy ünnepeljük meg azt, illetve az Új évet. Lényegében, mivel lány vagyok, velem hal a Granger név is… -gondolkoztam el a dolgon, majd a következő okfejtésemre aztán először csak annyit reagált, hogy lehet tényleg ki kellett volna vinnie a levegőre. Én ezt több okból is cáfolni szerettem volna, de aztán csak eltátott szájjal hallgattam, ahogy nyamvadtnak titulálta a barátaimat és ezzel valahol engem is, majd kifejtette, hogy az apja milyen is igazából. Egy sóhajt követően löktem el magam a faltól, hogy szembe fordulhassak vele és a szemébe nézve engedhessek meg magamnak egy elnéző mosolyt.
-Mivel most túl kedves vagyok ahhoz, hogy megüsselek a nyamvadt jelző miatt, ezt megúsztad. De… nyugalom, Malfoy. Én is ugyanezt mondtam nekik, meg hogy ne reagáljanak mindent túl. Bár… tény, hogy megpróbáltad megölni Dumbledore-t, eközben véletlenül megmérgezted Ron-t és majdnem meggyilkoltad gondatlanságból Katie Bell-t, de… -kezdtem el az ujjaimon számolgatni a dolgokat elgondolkozva, hogy aztán végre áttérhessek a kedves részre is.
-De szerintem egyáltalán nem vagy olyan, mint az apád, vagy... igazából bármelyik családtagod. És nem vonom kétségbe, hogy vannak… meggyőző praktikái a túléléshez, még ha a módszerei… furák is. Mindenki tiszteli a szüleit, akármit is kövessenek el. Ez egy gyerek dolga. A gyereket pedig nem lehet a szülei alapján megítélni. –fújtam ki a levegőt, még mindig a szemébe nézve. Majd mikor megszólalt, már éppen mondani akartam, hogy az előzőek után nem hiszem, hogy ő a legjobb társaságom, de aztán megint beszélni kezdett. Csak nagy szemekkel, teljesen elvörösödve, egy zavart mosoly kíséretében néztem rá, hogy aztán pár legyezés kíséretében rázhassam meg a fejem.
-Draco, annyit ittam, hogy már mindent szépnek látok. Még téged is. És jelen állapotomban… -sétáltam egy kicsit közelebb hozzá, hogy így nézhessek vele farkasszemet.
-Tényleg elképesztőnek találom őket. Nincs benne semmi fura, zöldes folt, mint a legtöbb kék szemben. Egyszerűen csak… teljesen és elképesztően kékek. Olyan… acélosan kékek, mert a fénytől függően szürkének tűnnek. Az édes illatod pedig… olyan… zöldalmás, keverve a tonkabab édességével. Egészen... mámorító. –fejtettem ki neki a dolgokat megadóan és elég készségesen, hiszen amúgy sem vagyok jó a hazugságokban, ilyen állapotban pedig végképp nem. Holnap meg már úgy sem fogok emlékezni ebből semmire... remélem...