Little Talks - Coliander&Lupin

A hetedik emeleti számmisztika terem felé tartva valamiért Harry kérdése járt a fejemben, ami még az első óránk utáni feszengős beszélgetés során hangzott el. Szerinted milyen lesz ez az év? Akkor még azzal nyugtattam, vagy inkább hecceltem, hogy az unalomtól biztos nem kell tartania. És neki hála, valószínű, hogy nekünk sem. De akkor még nem is sejtettem, hogy rövid időn belül ennyire az események sűrűjében találjuk majd magunkat.
Filius eltűnt. Arthurt gyilkossággal vádolták. Ez már önmagában is felfoghatatlan volt. De pár nappal ezelőtt Harry is beviharzott az irodámba, azzal az elmélettel, hogy Lucretia valójában nem más, mint Mrs. Norris. És ha mindez nem lett volna elég, Dorcas jelenléte gondoskodott róla, hogy egyetlen napom se legyen olyan átlagosan békés és előre kiszámítható.
De most, elsősorban nem ezekről akartam beszélni vele. Sejtettem, hogy úszhat a teendőkben, így inkább nem is az igazgatói irodában látogattam meg, nagy feneket kerítve a dolognak, de nem is a tanári szobában akartam elkapni, attól azért magánjellegűbb témával szerettem volna előhozakodni. Bár mostanra a lycanthropiám nyílt titoknak számított, az évek alatt azért éppen elég mélyen belém rögzült az ezzel kapcsolatos óvatoskodás, és a kellemetlen feszengés is; nem szívesen beszéltem róla mások előtt.
Megcéloztam hát a mai utolsó óráját, és a számításaimnak megfelelően valóban szembe találkoztam az éppen kifelé tóduló diákokkal. Miután a terem tényleg kiürült, jöttömet jelezve koppintottam kettőt a sarkig nyitott ajtón, és azon kaptam magam, hogy a tekintetem automatikusan körbepásztázta a helyet, hátha megpillantok egy látens Mrs. Norrist a sarokban, és ezzel tisztázhatom őt. Nem tudtam, miért szerettem volna jobban hinni, hogy Harry tévedett, de ez most nem is tartozott ide.
- Nem szeretném feltartani, Lucretia, de ha lenne néhány perce... – bocsátottam előre, hogy túl sok idejét nem szándékszom elrabolni, valamiről mégis szeretnék beszélni vele. – Ha nem alkalmas, később is meglátogathatom – tettem hozzá szelíden, elvégre nem volt olyan égetően sürgős.

-.... lelki fájdalmak nélkül tehát a huszonkettesek talán sikeresek sem lehetnének. Egyedi, az átlagostól merőben eltérő gondolkodásmód jellemzi őket. A cselekedeteik, a világhoz való viszonyuk szokatlannak, és sokszor felfoghatatlannak tűnnek a legtöbbek számára. Bajban ők az elsők, akik a másik segítségére sietnek, ők azok, akik a káoszban is meglátják a rendet. -zártam le a mondandómat, épp még az óra végét jelző csengetés előtt.
-A következő témánk a harminchármas lesz. Szeretném, ha összegyűjtenétek, hogy a ti életetekben milyen formában jelenik meg, illetve hozzatok példát általánosságban is ennek a mesterszámnak a felbukkanására, jelentőségeire. -nem szándékoztam túlbonyolítani a feladatot. Nagyobb százalékban írják meg, és gondolkodnak el úgy igazán, mintha több oldalt körmöltetnék velük. Ráadásul jelenleg nincs elég szabad kapacitásom, hogy összecsapott, sületlenségektől hemzsegő házi dolgozatok felett görnyedjek. Arthur Weasley indokolatlanul abszurd ügye mindenkit váratlanul ért, és nem kis munka a kibogozása sem. Filius révén az iskola is bőven érintett. Pontosabban én szeretném, hogy beleszólásunk legyen. Volt szerencsém az eljárási módszereikhez.
-Elmehettek. -engedtem el őket egy mosoly kíséretében. Csak erre az áhított végszóra vártak, és máris elkezdtek felszívódni. Bár minden másban is ilyen szorgalmasak és lelkesek lennének. Noha a terem hamar kiürült a diákoktól, mégsem maradtam teljesen egyedül. Váratlan látogatóm személyében egy igencsak fontos kulcsfigurát tisztelhettem.
-Remus... -egy barátságos mosollyal üdvözöltem.
-Egyáltalán nem tart fel. Mondja csak nyugodtan. -az egyik székre mutattam, hogy akár helyet is foglalhat, ha úgy kényelmesebb.
-Miről lenne szó? -vele kapcsolatban még megtippelni is kihívás lett volna, annyira sokrétű a lehetőségek tárháza. Mindenesetre a zöldjeimet gondosan rászegeztem.

A szavain túl egy felsejlő mosolyt és az érdeklődő pillantását is magamon éreztem, ami egyrészt meggyőzött róla, hogy igazat mondott, másrészt nem tudtam nagyon mivel magyarázni, de egy kicsit zavarba hozott. Már főleg a szituáció szokatlansága. De igyekeztem elvonatkoztatni ettől.
Végiggondoltam már párszor, hogy mit akarok mondani neki, de a hogyan is térjek rá kidolgozatlanságával igazából csak most szembesültem. A felkínált hely csábító volt, sosem volt a kedvenc elfoglaltságom tornyot mászni, de most még messze volt a holdtölte, így én is kiegyensúlyozottabb voltam.  
- Köszönöm, jó lesz így – válaszoltam szóban a gesztusra, majd az ajtót behúzva beljebb sétáltam, és közben azért nem tudtam ellenállni a pillanatnyi kíváncsiságnak: végigfuttattam a tekintetem a falakon és a berendezésen is, ezúttal nem a macska után kutatva, épp csak… – Erős a gyanúm, hogy harmincnyolc év alatt még sosem jártam ebben a teremben – vallottam be neki is egy halványan formálódó mosoly kíséretében. Bár diákkoromban James és Sirius szerint kifejezetten strébernek számítottam, és talán volt is benne valami, mert Hermionéhoz hasonlóan szinte az összes tárgyat felvettem, de míg neki csupán a jóslástan hiányzott, én a számmisztikával sem tudtam megbarátkozni. Talán féltem, hogy ha bárki is elemezgetni kezd, a titkomat is megfejtheti; bár ez a gondolat már majdnem azt sugallta, mintha hittem is volna is benne, amit azért messze nem állítanék.
- Engem is behívtak egy kihallgatásra, Arthur ügyében. Elsősorban jelezni szerettem volna, hogy a csütörtöki óráim valószínűleg helyettesítésre szorulnak majd. – Reggel jött a bagoly, a Minisztériumból. Várható volt, főleg, hogy én is mindkét oldalról érintett voltam, és ezzel nem is volt semmi baj. De azért látszott rajtam, hogy mégsem csak ennyi vezérelt fel ide, néhány másodperc erejéig viszont erőt vett rajtam a habozás. Végül mégis rászántam magam.
- Talán furcsállni fogja a kérdést – helyeztem az ujjaim az egyik simára csiszolt pad fedőlapjára –, de jobb szeretném előre tudni, ha így van. Számíthatok bármiféle… - keresgéltem a megfelelő szó után – kísérő- vagy óvintézkedésre? – Az eddigi kormányzás idején, mindegy, hogy épp ki volt a Miniszter, a vérfarkasok körében íratlan szabály volt, hogy messze kerüljék el a Minisztériumot. Törvényben szerepelt ugyanis, hogy amint valaki megfertőződött, kötelezően jelentkeznie kellett a Vérfarkas Nyilvántartó- és Befogó Egység irodájában, aminek már a neve is erősen sugallta, hogy nem sok jóra számíthatott az ember. Nekem legalábbis a hátam is borsózott tőle, és az előre borítékolt megalázó procedúrától, de Arthurt nem akartam cserben hagyni. Csak tudni akartam, hogy mire számítsak, és ő talán tudta rá a választ.

Nem óhajtotta ülve folytatni a társalgást, én pedig nem erőltettem. Talán nem tervezte hosszúra a látogatását nálam, vagy nem akarta túl személyessé tenni azt. A termet vizslató tekintete egyébként is jobban lekötötte a figyelmemet. A kimondott szavakon túl még mi egyéb érdekelhette?
-Ezek szerint nem nevezhető épp a számmisztika elkötelezett hívének. -jobb híján hát maradunk ennél a változatnál. Nem lepődtem meg az elhangzott információn. Remus az az ember, aki két lábbal áll a földön, és talán nem hisz az olyasmiben, mint a sorsszerűség. Vagy tán csak nem mer hinni benne. Sokan félnek szembesülni az eleve elrendelt igazságtalansággal, gyűlölik, ha valaki más szenvtelenül prezentálja a gyengeségeiket. A kiszolgáltatottság érzése.
-Egyszer kifejthetné, hogy mi az, ami elbizonytalanítja ezzel a mágiaággal kapcsolatban. -valóban érdekelt, mi riaszthatja el őt vagy másokat. A számmisztika nem hasonlítható össze ugyanis a kézzel nem megfogható, sokszor leginkább szánalmasnak nevezhető divinációval. A numerológia sokkal racionálisabb, szinte tudományos alapokon nyugszik. Matematika és asztronómia misztikus egyvelege. Ha nem lenne különleges, sosem nyúltam volna épp ehhez a bájitalok mellett. Kifinomultságot igényel.
-Szívesen meghallgatnám egy szkeptikus álláspontját. -fűztem hozzá egy elnéző mosollyal. Ám ez hamar szertefoszlott, mikor megtudtam tőle, hogy őt is behívták kihallgatásra Arthur Weasley ügyében. Számítottam rá, hogy előbb utóbb mindenki sorra kerül Arthur vagy Filius oldaláról, mégsem voltam odáig tőle. Számomra a minisztérium mindig is afféle mumus volt Cornelius miatt, ám mióta Gareth került az élére, különösen ódzkodtam tőle.
-Értem. -nyugtáztam csendesen.
-Természetesen a helyettesítést megoldjuk. -bólintottam rá, amolyan köszönetképp, hogy jelezte. Csütörtök.
Ugyan a mondat végére pont került, mégis érezhetően itt még nem volt vége a beszélgetésünknek, ez csupán a gondos felvezetése volt. A kérdése pedig nem volt egyszerű.
-Megmondom őszintén, hogy erre nem tudok teljes magabiztossággal felelni. -ezek a politikai újítások sokszor számomra is rejtélyesek, majdhogynem követhetetlenek voltak.
-Ahogy azt korábban is említettem még a tanári állás kapcsán, a minisztérium igyekszik nyitottabban kezelni a vérfarkasok kérdését is, például a munkavállalás terén. Úgy tudom, a jelenlegi álláspontjuk szerint nem kell felügyelő, visszatartó kísérettel mennie, nincs szükség külön óvintézkedésekre a kihallgatása során. -szépen is venné ki magát, ha tanúként idéznék be, mégis bűnözőként bánnának vele.
-Ráadásul ezek szerint a levélben sem említettek semmi erre utalót. -azt csak igyekeztek volna leszögezni, ha ennek szükségét látják.
-De persze, ha szeretné, utána tudok kérdezni. -vettetem fel neki a lehetőséget, ha esetleg ez jobban megnyugtatná.

Nem akartam udvariatlan lenni, de attól tartottam, ha leülnék, csak még jobban felhívnám a figyelmét a háttérben munkálkodó, fojtott idegességemre, ami azóta a hatalmába kerített, mióta csak kézhez kaptam azt a levelet. Lucretia ügyesen olvasott az apró jelekből. Én viszont nem akartam, hogy azt lássa rajtam, amit valójában éreztem: kiszolgáltatottságot a Minisztériummal szemben.
- Valóban nem – ismertem el szelíd mosollyal, a határozottságom miatt egy kissé bocsántatkérően pillantva rá, ahogy az elkötelezett hívet kimondta. Az aztán végképp nem. De ügyeltem rá, hogy a hangomban véletlenül se érződjön semmiféle negatív felhang. – Bár a ne ítéld el, amit nem ismersz elvét elég korán megtanultam értékelni, így azt hiszem, nem lenne igazán jogos, ha véleményt formálnék a témában – tértem ki finoman a válasz elől. Furcsa is lett volna, ha épp én vagyok előítéletes, de tisztában voltam vele, hogy néha azért nagyon nehéz volt megállni, hogy ne sodródjon bele az ember. Ismertem magam, szörnyen szkeptikus tudtam lenni, másrészről az örök kíváncsiság is folyton ott parázslott a tekintetem mélyén, amit az is lehet, hogy Lucretia is elcsípett az előbb, a mosolyába legalábbis könnyű volt beleképzelnem. Ráadásul az ellenérzéseimet is sikerült egy könnyed fordítással helyzeti előnnyé kovácsolnia, mintha azt érezné az ember, hogy neki tesz szívességet vele, ha elmondja.  
- Csak ha megígéri, hogy nem úgy fog végződni az a beszélgetés, hogy a szabadidőm nagy részében számmisztika könyvek után kutatok majd a könyvtárban – csillant meg a szememben az az apró, eleven fény, ami akkor szokott előbújni, mikor egy árnyalatnyi humort csempészek a szavaim közé. Szükségem is volt erre a kis bevezetőre, mielőtt rátértem volna a jöttöm lényegi apropójára.
- Köszönöm – bólintottam, mikor biztosított a helyettesítésről, majd mintha csak a körültekintőség vezérelne, a másik kérdéssel is előhozakodtam. A válasza viszont, ha nem is száz százalékban, de megnyugtatónak hangzott. Elvégre szoros kapcsolatban állt a Minisztériummal, bizonyára tudott volna róla, ha lett volna miért aggódnom.
- Nem, nem említették – erősítettem meg a feltételezését, és hirtelen valahogy magam is sokkal alaptalanabbnak és irracionálisabbnak éreztem ezt a túlzott óvatosságot. Talán csak túl mélyre ivódott az évek alatt.
- Nem szükséges – tiltakoztam rögtön, mikor felvetette, hogy utánakérdez. Nem akartam nagy feneket keríteni ennek az egésznek. – Ez így nekem már bőven elég válasz – pillantottam rá hálásan, és részemről szerettem is volna lezárni a témát.
- Még mindig nincs semmilyen fejlemény az ügyben? – kérdeztem rá, hátha időközben már többet tudott nálam. Vagyis inkább csak reménykedtem. Teljesen biztos voltam benne, hogy Arthur ártatlan volt, mint ahogy mindannyian, akik közelebbről is ismertük őt. Emlékszem, Bill ágya mellett, milyen atyaian viselkedett velem; akkor persze nem így gondoltam, csak azt láttam, hogy mindenki bele akar szólni a döntésembe, és azt hiszik, jobban tudják nálam, hogyan kellene alakítanom a magánéletem. Utólag sokkal jobban értékeltem a tanácsát, amit persze nem fogadtam meg.
- Gondoltam rá, hogy ha már ott vagyok, meglátogatom, de a levélben kiemelték, hogy csak a családtagokat engedik be hozzá.

Abból, ahogy a tanteremben sosem tett látogatásáról beszélt, hamar leszűrtem, hogy nem vonzotta különösebben a számmisztika, még csak annyira sem, hogy harmadévesként esélyt adjon neki, mint újdonság. Nem tagadta, ahogyan azt sem, hogy valójában előítéletei vannak ezzel szemben, épp csak a józan esze, vagy tán a lelkiismerete emlékezteti rá, hogy épp neki nem szabadna így hozzáállnia. Ostobaság. Szerintem vérfarkasként is joga van ahhoz, hogy véleményt formáljon, tévedjen, ítélkezzen, hogy... emberi legyen. Ugyanis rendkívül jó ember. Persze nem ismerem olyan behatóan, de nem érzem elhamarkodott gondolatnak.
-Ritka, de annál pompásabb hozzáállás, Remus. Ám engem pontosan ez az előítéletes véleménye érdekel, hogy eredendően miből is fakad. -a szkepticizmus felfedezésre váró forrása. Egészen újszerű lenne az ő szemén át látni a számok misztikus birodalmát.
-Talán csak ennyi időnek kellett eltelnie hozzá, hogy végre nyitott legyen rá. -jelent meg egy mosoly az arcomon. Nem titkolt szándékom, hogy meggyőzzem.
-Nem bocsátkozom felelőtlenül könnyelmű ígéretekbe, de igyekezni fogok nem túl csábítóvá tenni a tárgyat, nehogy a végén még rákapjon, és veszélybe kerüljön a szaktekintélyem a témában. -lehet még érzéke is lenne hozzá, csak sosem próbálta. A racionális, tényszerű részét egyébként nem olyan nehéz elsajátítani, mint azt, amelyikhez már fantázia és finomság is szükséges.
-Bár izgalmas lenne egy új vetélytárs. -csak hogy tudja, vannak ilyen vágyaim is. A frissen kiadott tanulmányokról, könyvekről kritikát megfogalmazni, vagy épp a hibákat kijavítani már nem olyan izgalmas.
-Rendben. Ha mégis bármilyen információra szüksége lenne, csak szóljon. -nem mondom, hogy szívesen tartom a kapcsolatot a minisztériummal, de hajlandó vagyok rá.
-Nincs. Az pedig relatív, hogy ez sajnálatos, vagy inkább örvendetes hír. -mert eddig csak egyre rosszabb lett a helyzet, ahelyett, hogy végre a kiutat látnánk, és beismernék a tévedésüket. Persze mi alapján? A kézírás az övé, nekik ez szinte elég.
Már ahogy azt burkoltan ő is említette, sajnos nem lehet otthon a feleségével, és látogatókat is csak korlátozott feltételek szerint fogadhat. A minisztérium varázslatos igazságszolgáltatása. Mindig azt veszik véresen komolyan, amit nem kellene.
-Sajnos tényleg nincs rá mód, hogy találkozzon vele. -ráztam meg a fejem aprón.
-Azonban... -pillantottam rá.
-...tudok valakit, aki talán örülne a társaságának. -talán megtenné.
-Ne értsen félre, nem szeretnék önkényesen külön programokat szervezni magának, de Arthur felesége, Molly esetleg szívesen venné egy ismerős arc látogatását. -akinek megnyílhat, akiről nem érzi azt, hogy meg kell óvnia, mint a családtagjait.
-Az egyik fiukkal, Bill-el volt szerencsém párszor levelet váltani, és ő fejezte ki aggodalmát az édesanyjával kapcsolatban, hogy érthető okokból nincs túl jó állapotban. -nem az együttérzésével akarok játszadozni, csupán egy másik alternatívát kínáltam, ha már Arthur-on nem segíthet egy baráti csevejjel.

Nem hagyta, hogy kitérjek, pedig épp az udvariasság vezérelt ebbe az irányba. De mire befejezte a mondatot, már értettem: a kíváncsisága szakmai jellegű volt. Bár nem hinném, hogy ne hallotta volna már ezerszer a számmisztikával kapcsolatos bújtatott vagy akár egészen nyíltan megfogalmazott kritikákat. Akkor talán mégis inkább személyes érdeklődés lett volna?
Ez járt a fejemben, miközben a tanári asztal felé közelítve végigsétáltam a termen, és végül meg is álltam, nem messze tőle.
- Talán így van – hagytam meg én is a lehetőségét tapintatosan, bár azért ebben erősen kételkedtem. Még egyszer körbepillantottam a falakon, mintha csak a hellyel ismerkedtem volna. A válasza hallatán pedig egy újabb, szélesebb mosoly bújt elő az ajkaim sarkában. – Meg kell, hogy nyugtassam, ez a veszély nem hinném, hogy fenyegetné. De legközelebb, egy csésze tea mellett szívesen teszek egy próbát. – Vagyis megpróbálom kifejteni neki, hogy mégis mi tart, vagy tartott vissza ettől a tárgytól. És mi miatt vagyok még most is ennyire bizalmatlan vele. Most talán, még ha akarnám, se menne, sokkal inkább a tudatalattimba költözött ez az egész, mint hogy azonnali, kész válaszokkal tudnék szolgálni, de az volt az érzésem, hogy nem is erre vágyott.
Talán pont ezért szerettem beszélgetni vele, de őszintén szólva nem sok esélyt láttam rá, hogy bármikor is sor kerül majd erre az alkalomra; én nem fogok bekopogni vele, mert nem akarnám ilyesmivel rabolni az idejét, ő pedig biztos voltam benne, hogy túlságosan elfoglalt volt hozzá. Arthur ügye kapcsán ez súlyozottan igaz lehetett.
- Köszönöm – bólintottam aprót, és tereltem is tovább a témát. Amit mondott, azzal kénytelen voltam egyetérteni. Abban reménykedtünk, hogy ha az ügy rendes, alapos és mélyreható kivizsgálást kap, Arthurt egyértelműen fel fogják menteni, de miután a pálcája kimutatta a gyilkos átkot, elég rossz irányt vett a történet. Meg sem fordult a fejemben, hogy mi van, ha mégis ő tette, de így már az ártatlanságát is nehezebb volt bizonyítani. Főleg, hogy azt sem tudtuk, mi történt valójában.
Molly említésére aztán visszapillantottam rá, próbálva rájönni, tud-e esetleg valami konkrétumot is.
- A holnap estém szabad, ha megadja rá az engedélyt, szívesen meglátogatom. - Szerdán már inkább a másnapi minisztériumi kalandra akartam koncentrálni, de kedden még épp belefért, és ha már Bill is ennyire aggódott, jobbnak láttam, ha tényleg utánajárok. Elvégre kedveltem Mollyt, a gondoskodása gyakran a saját anyámra emlékeztetett, és nem csak a karácsonyi pullóverek kapcsán, amiből a Rend megalakulása óta én is minden évben kaptam egyet.
- És lenne még valami - tértem rá végül az utoljára hagyott témára, ami miatt voltaképp felkerestem ma. - Mikor eljött hozzám, Yorkshire-be, az új miniszter kapcsán szóba került, hogy a Minisztérium gondolkodása a vérfarkas-kérdésben, ha lassan is, de igyekszik proszociális irányra váltani. És az intézményes kommunikáció valóban ezt mutatja, csakhogy... - álltam meg egy pillanatra, és az ajkamba haraptam, mielőtt folytattam volna. - Voldemort is pontosan ezt ígérte nekik. Mind a kétszer. Ahogy Dumbledore is tett bizonyos óvatos és kilátásba helyezett ígéreteket. De valójában sosem változott semmi, csak nagyon apró mértékben. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a Minisztérium törekvései nem lennének valósak - siettem hozzátoldani ezt is. - Csak azt, hogy várhatóan nem lesz könnyű feloldani a régóta feszülő ellentéteket és a bizalmatlanságot - egyik oldalról sem -, ami még azelőtt tévútra vezetheti a jószándékú kezdeményezéseket is, mielőtt igazán megszilárdulhatnának, vagy a pozitív hatásai a gyakorlatban is megmutatkoznának. - Ha a szavaim ködösek is voltak, pontosan tudtam, hogy mitől tartottam, de nem voltam biztos benne, hogy ezt Lucretiának is prezentálnom kellene-e, vagy sem. Végtére is nem volt illetékes az ügyben, és abban is kételkedtem, hogy mélyebben bele akart volna merülni ebbe a témába, viszont a múltkor azt mondta, hogy a tolmácsolásában esetleg fel tudom venni a kapcsolatot valakivel.
- Ön szerint, van rá mód, hogy esetleg személyesen részt vállaljak a vérfarkasok felé irányuló kommunikációban? - böktem ki végül, a véleményére voltam kíváncsi, hogy érdemes-e egyáltalán elindulnom valamerre ezügyben.

-Örömmel elfogadom a tea meghívást. -bólintottam rá az ajánlatra. Talán egyikünknek sem ártana, ha kötetlenebb formában el tudnánk csevegni a másikkal, elvégre Remus megfigyelésére épp csak egy tanév állt rendelkezésemre annak idején. Túl kevés ahhoz, hogy kellő alapossággal meg tudjam ítélni őt vagy az Albus-tól megörökölt sakktáblámon betöltött szerepét. Kezdésnek a számmisztika kivesézése tökéletes lesz. Kétlem, hogy valóban arról kellene mélyre szántó gondolatokat váltanunk, ám mindig kell valami ürügy, egyszerűen ilyen az emberi természet. Szükséges egy kapaszkodó, egy álca, ami mögé elbújhatnak, ami hamis biztonságérzetet ad. A direktség a legtöbbeket megrémíti, pedig mennyivel egyszerűbb volna minden.
-Mostanában a hibiszkusz a kedvencem, ha esetleg szeretne a kedvemben járni. -jegyeztem meg az elmaradhatatlan mosolyommal.
-Csak ne a Három Seprűből. Legutóbb valamiért pocsolya íze volt. -és ezzel a beszélgetés ezen részét lezártnak tekintettem, hisz Arthur egyre csak bonyolódó ügye valóban sokkal fontosabb volt.
-Engedélyt? Inkább én lennék hálás, ha valóban megtenné. -küldtem felé egy lekötelezett pillantást. Dorcas javasasszony szerepét a történetben inkább jobbnak láttam nem említeni. Fogalmam sincs, hogy mi van vagy mi nincs kettejük között, így majd az élet megírja a forgatókönyvet.
-A látogatása biztosan sokat jelent Mrs Weasley-nek. Bill azt írta, hogy az édesanyja feltűnően zárkózott lett a váratlan események hatására. Nem mozdul ki otthonról, még a szobájából sem igazán, és a fiával sem hajlandó beszélni a történtekről. Sokat sír, nem alszik és nem eszik. -osztottam meg vele az információkat, amiket az érintett fiútól levelezés útján megtudtam, hogy tudja mégis mire készüljön.
Mikor a lenne még valami elhagyta a száját, érdeklődve, némán fürkésztem tovább az arcát és a tekintetét.
-Én magam is szeretném, ha a minisztérium törekvései valósak lennének, de nem bízom igazán a hatékonyságukban. Örülök, hogy nem dől be vakon ezeknek a hangzatos propaganda szövegeknek. -ettől még lehet valóságos minden, de a bizalmat ki is kell érdemelni, esetükben leghamarabb értékelhető tettekkel. Vele pedig ismét szerettem volna érzékeltetni, hogy valóban nem a minisztérium embere vagyok, egymás között nem kell finomkodnunk, és felvett szerepeket játszanunk. Az a nagyközönség számára elvárás.
-Túl sok mindenbe vágtak bele hirtelen, és félő, hogy a mugli kérdés fontosabb számukra, mint például a vérfarkasok vagy a kentaurok jogai. -fűztem hozzá.
-Szerintem hasznos lenne, ha segítené a munkájukat, főként a kommunikációt, ahogy maga is mondta. Már csak az hiányozna, hogy valami Dolores Umbridge-ot kísértetiesen idéző vaskalapos, tapintatlan minisztériumi alkalmazott próbálkozna szót érteni velük. Mindkét fél kudarcként élné meg a csúfos eredményt, és tovább mélyítené az ellentéteket a két oldal között. -Remus tökéletesen alkalmas lenne az összekötő nagykövet szerepre.
-Nekem sajnos aligha van szavam ebben a kérdésben. -ráztam meg a fejem bocsánatkérően.
-Azonban azt tudom ajánlani, hogy vegye fel a kapcsolatot a Varázslény-Felügyeleti Főosztály vezetőjével. Ha gondolja, szívesen lebeszélem vele, hogy csütörtökön a kihallgatás után fogadja, és nem kell duplán elmennie a minisztériumba. De persze lehet más időpont is, ha inkább különválasztaná a két ügyet. -ő döntheti el.
-Az a sejtésem, hogy a kihallgatáson sem fognak finomkodni. A sok ostoba, ezerszer feltett, felesleges kérdés pedig hajlamos leszívni az embert. -folyton ugyanazt szajkózzák, csak más a körítés vagy a szavak sorrendje.

A hibiszkusz említése mintha annak a finom és kimondatlan nyomatékosítása lett volna, hogy valóban számíthatok a látogatására, és nem csupán egy elfelejtődő, udvarias bemelegítő kör volt ez a számmisztika-téma. Mintha csak kitalálta volna a gondolataimat.
- Köszönöm a támpontot – tettem hozzá én is egy somolygós mosollyal, mielőtt a Weasley-házaspárra terelődött volna a szó. Eredendően Arthurt akartam meglátogatni, de ahogy hallgattam a Mollyval kapcsolatos részleteket, bennem is megfogalmazódott, hogy ezen a fronton talán tényleg többet tudnék tenni. Rossz volt ilyen állapotban elképzelni őt, és valószínűleg holnap még rosszabb lesz szembesülni vele, de bíztam benne, hogy képes leszek egy kis lelket önteni belé.
- Az utóbbi években Molly egy kicsit mindannyiunk édesanyja is volt, ez a legkevesebb – préseltem össze az ajkaim egy rövid másodpercre, annak jeleként, hogy megpróbálni mindenesetre meg fogom. És azt is tudtam, hogy most már nem halogathattam tovább azt a témát sem, amiért eredendően itt voltam.
Nagyjából tudtam, hogy mit akartam, de hogy hogyan induljak neki, vagy mely’ irányból érdemes közelíteni, azt nem. Azt reméltem, Lucretia jobban rálát majd a lehetőségeimre, ezért fordultam hozzá először. Őszintén, arról sem voltak elképzeléseim, hogy a kihallgatás során hogyan fognak kezelni, nem még, ha a vérfarkas-kérdésben is mozgolódni kezdek. Mindenképp úgy láttam jobbnak, és hatékonyabbnak, ha az ő szava előzi meg az enyém. Legutóbb ugyan elárulta, hogy szorosabb szálak fűzték Dumbledore-hoz, mint a Minisztériumhoz, de hogy ez utóbbival milyen relációban is állt pontosan, arról szintén nem sokat tudtam. A kifejtős válaszát már csak ezért is szívesen fogadtam. Úgy tűnt, ő sem sokkal bizakodóbb velük kapcsolatban, mint én magam, aminek részben örültem, mert azt igazolta, hogy a meglátásaim nagyjából reálisak voltak, de ugyanannyira aggasztónak is találtam, hogy mondhatni belső emberként is ezen a véleményen volt. Úgysem akartam volna magam hamis illúziókba kergetni. A mostani helyzet reményt adott, nem pedig garanciát a változásokra.
Figyelmesen hallgattam a szavait, és közben érdeklődőn vizsgálgattam a vonásait. El-elmerülve néha a macskazöld szempárban – és mikor ez szemantikailag is realizálódott, igyekeztem Harry elméletét az agyam leghátsóbb zugába száműzni –, de a koncentrációm egyetlen másodpercre sem lankadt. Az elhangzottakkal egyetértettem.
- Bizonyára lenne olyan időpont, amikor inkább a külön alkalmat preferálnám – utaltam ezzel alig látható, féloldalas mosollyal a teliholdat megelőző hétre, akkor valóban nem futottam volna neki egyszerre két, ilyen horderejű ügynek. Most viszont az egyikhez kötelező jelenésem volt, a másikkal pedig nem akartam késlekedni, a figyelmessége ettől függetlenül jól esett. – De ha van rá mód, csütörtökön szívesen tennék egy próbát a főosztályvezetőnél – néztem rá hálásan a felajánlott közbenjárásért. Ezzel már rengeteget segítene.
- Őszintén szólva annak sem adok túlságosan sok esélyt, hogy végighallgatnak – vallottam be azért, hogy a szkeptikusabb és józanabbik énem mire figyelmeztetett. Tettem néhány lépést az ablak felé, majd mikor megálltam, és visszafordultam, a tenyereim egy szék boltozott háttámlájára csúsztak. – A hangzatos irányváltás ellenére kétlem, hogy egy tető alatt akarnának dolgozni egy vérfarkassal, pedig, ha a tolmácsolás egy részét rám bízzák, a konzultációk elkerülhetetlenné válnak. – Vagy inkább azt várnák, hogy tíz oldalas levelekben számoljak be az eredményekről? A Minisztériumról sajnos bármit el tudtam képzelni. Valamit viszont még tudnom kellett Lucretia felől is.
- De ha esetleg mégis élnének az ajánlattal, az valószínűleg azzal járna, hogy bizonyos időnként el kellene hagynom a birtokot. Olykor talán többre is, mint egy este, vagy éjszaka. A tanórákat természetesen nem érintené, de tudni szeretném, hogy igazgatóként nem esne-e nehezére engedélyt adni rá. – Ismertem a tanárokra vonatkozó szabályokat, és nem akartam visszaélni sem a jóindulatával, sem a vérfarkas-kérdésben tapasztalt szociális érzékenységével, amiről a beszélgetéseink mellett maga az alkalmazásom is árulkodott.

Az elme csodálatos, bonyolult, összetett és veszélyes dolog. Minél jobban nem akarunk gondolni valamire, annál inkább csak az jár az eszünkben. Az agyunk ugyanis nem ismeri a nem szót. Azt az aprócska kis szócskát, ami az emberekből megannyi érzelmet és reakciót képes kiváltani. Mindenkire más és más hatással van. Vannak, akiket képes irányítani, akiket felbosszant, akik képtelenek szabadulni tőle, akik lefagynak tőle, megint mások pedig félelemmel viseltetnek iránta. Micsoda erő lakozik benne. A nem tiltás, tagadás, elutasítás. Vannak hasznos pillanatai, de mint sok minden, ez is kétélű fegyver.
Ha nem akarsz egy lila virágra gondolni, máris megjelenik a képe előtted. Esetében is igazzá vált. Macskazöldnek állapította meg a szemeimet, amiről egyenesen Harry-re és Mrs Norris-ra asszociált. Ebből nem tudtam meg mindent, de foszlányokat azért sejthettem. Remus önuralma, koncentrációja és intelligenciája irigylésre méltó, azonban a pillanatnyi gondolatokat, elkalandozásokat, emlékeket, érzéseket, benyomásokat nehezebb uralni, mint gondolnánk. Nem véletlenül ritka, nehezen elsajátítható képességek a legilimencia és az okklumencia, hát még ezek párosa. És pont ezek miatt olyan illékony is.
-Legyen hát a csütörtök. -a két legyet egy csapásra elvet tudtam pártolni.
-Akkor még ma küldök is egy gyors baglyot a főosztály vezetőnek a választott időponttal. Amint megkapom a választ, továbbítom majd a tartalmát. -pozitív visszajelzésre számítok és épp azért, amiért szerintem alaptalan az a félelme, hogy nem fogják végighallgatni.
-Én úgy gondolom, aztán persze lehet, tévedek, hogy végig fogják. -az új miniszterünknek jó pár kérdésben másabbak a módszerei, mint az elődeinek, még ha egyelőre nincs is túl sok tapasztalatom vele kapcsolatban.
-A minisztérium jelen álláspontja szerint fontosnak tartja ezt a kérdést, azonban szerintem nincs semmiféle konkrét, kellően kivitelezhető támpontjuk, amibe kapaszkodhatnának. -honnan is lenne. Sokan nem a rátermettségük miatt kerülnek a pozíciójukba, hanem protekció és egyéb fondorlatos események nyomán.
-Voldemort emléke nem múlt el nyomtalanul, ahogy a sérelmek sem. -ezzel minden együgyűség ellenére ők is tisztában vannak.
-Az egyszerű minisztériumi alkalmazott nem tudja, hogy fogjon hozzá, a félelme egyértelmű lesz, ami nem fog szimpátiát ébreszteni senkiben. -a vérfarkasok nem ostobák. Erősebbek az ösztöneik, így könnyebben átláthatnak a gyanús benyomást keltő ügyleteken. Érzik, ha valaki fél, ha nem őszinte, ha bizonytalan a szándékában.
-A másik oldal pedig okkal bizalmatlan magával az intézménnyel szemben, ami az utóbbi években olyan volt, mint egy jól idomított napraforgó. -a miniszterek látványosan, jókora hazugságokkal, aljas ténykedésekkel a saját malmukra hajtották a vizet, és ehhez nem riadtak vissza a nép teljes félrevezetésétől sem. Majd következett Voldemort bábkormánya.
-Ha nem is akarnak konkrétan együtt dolgozni magával, Remus, akkor is meg fogják hallgatni, ha másért nem, ötlet merítés céljából. -eredetileg ehhez a mondathoz akartam kilyukadni.
-Hány kreativitás híján lévő ostoba fordul ehhez az aljas módszerhez, hogy a gyanútlan jelentkezőt kifaggatják a remek elképzeléseiről, munkát nem adnak neki, de az ingyen szerzett tudást gátlástalanul felhasználják. -csak nem mindegy, hogyan. Nem ugyanaz ismerni a tervet, és érteni a kivitelezéséhez is, birtokolni bizonyos képességeket, melyek nélkülözhetetlenek hozzá.
-Nem ismerem igazán a jelenlegi főosztály vezetőt, hisz Gareth érthető módon elkezdte személyre szabni a vezető munkatársainak névsorát. Ám mindig jobb résen lenni. Reméljük a legjobbat, de készüljünk a legrosszabbra. -nem féltem Remus-t. Szépen fel fogja találni magát. Talán szüksége is van erre, hogy még inkább kibontakozhasson.
-Szívesen megadom rá az engedélyt, ha ezzel egy nemesebb célt szolgálhatunk, és végre történne valami előrelépés ebben a kérdésben is. Persze mindaddig, míg valóban nem megy a roxforti munkája kárára. Nem tudnám garantálni a helyettesítője lelkesedését.

- Rendben, köszönöm – bólintottam a kilátásba helyezett intézkedések hallatán. – Úgy legyen – formálódott egy rebbenésnyi mosolygörbe a szám sarkán, ahogy a pozitív, talán biztatónak, talán tényközlésnek szánt gondolatokat is hozzátette, én is reméltem, hogy igaza lesz. Ahogy aztán a gyanútlan jelentkezők kifaggatásához ért, az az előbbi, alig látható ránc halvány mosollyá érett.  Igen, ismertem ezt a jelenséget, állásinterjúk terén sajnos a kelleténél sokkal több tapasztalat volt mögöttem, kétségkívül igaza volt, bár addig azért még gondolatban sem merészkedtem, hogy konkrét javaslatokkal álljak az osztályvezető elé, én csak a kommunikációt szerettem volna magamra vállalni, formálisan, az ő tartalmaikat közvetítve, legalábbis… úgy nagyjából, csak a köntöséhez szerettem volna szabad kezet kapni.
- Bár a minisztérium is ilyen körültekintően, józanul és átfogóan állna a problémához – adtam tudtára, hogy az elhangzottakkal messzemenően egyetértek. – De én már akkor is elégedett leszek, ha csak a közvetítéssel bíznak meg. A törvénymódosításokra a felkérésük nélkül inkább nem tennék javaslatot. – Nem akarok sokat markolni, hogy aztán semmi ne legyen az egészből. És inkább azt sem éreztetném, hogy az eddigi politikájuk komplett kudarc és csődtömeg volt. Nagyon reméltem, hogy tudják azt ők maguktól is.
- Ez bölcs hozzáállás. – Nem mondom, hogy nem voltam ideges, tudván, hogy hova készülök, a forgatókönyv csak kis részben múlott rajtam, ahogy az egész kimenetele is, de azért tudtam, hogy ami tőlem telik, azt meg fogom tenni.
A beiktatott feltételre számítottam, és el is akartam oszlatni efelől minden kétséget.
- Nem lesz szükség helyettesítésre, egyetlen alkalommal sem, erről már most biztosíthatom. – Ha igen, akkor nem fogom elvállalni. A roxforti munkaköröm kizárólagos elsőbbséget élvezett, és másoknak sem szerettem soha pluszmunkát okozni. Így sem örültem, hogy az átváltozások miatt segítségre szorultam. – Ebben az évben inkább én sem feszegetném a lelkesedés határait – utaltam nagyon halványan, immár kevesebb komolysággal Perselus és a tárgyam érzékeny kapcsolatára. Ebben az évben, minisztériumi rendelkezés alapján határozatlan ideig a sötét varázslatok minden formájától tartózkodnia kellett, így az órapótlásaimat sem vállalhatta el. Pedig az ő töretlen lelkesedésével azért egész biztosan számolhattam volna, nem csak a tárgy felé, de az irányomban is.
- Még egyszer köszönöm az idejét és a hasznos tanácsokat – biccentettem felé. – Ha nincs más, nem is rabolnám tovább az idejét.