Hello, stranger -Bill&Eve

Csak egy hitetlen vigyorral a képemen hallgattam, ahogy amatőrnek titulálva leszólta az engesztelési kísérletemet. Több ötletem is lett volna rá, hogy jobb kedvet varázsoljak neki, de azt éreztem, hogy ez volt a leginkább gyerekbarát opció itt az utca közepén.
-Majd alkalomadtán írok hozzád egy ódát. Az lesz a címe, hogy „Óda a Keleti Boszorkányhoz.” –a mosoly továbbra sem tűnt el az arcomról, de azért azon meglepődtem, hogy sikerült figyelnem arra a zagyvaságra, amit a meséről mondott el nekem.
Érdekelt, hogy az ő szülei is olyan megrögzött tanulás és tudásmániásak-e, mint Hermione-nak, de kiderült, hogy az ő ősei egészen átlagosak ilyen téren és tök normálisak. Jó dolog, ha a szüleid hagyják, hogy az legyél, aki szeretnél, és nem balhéznak veled mindig mindenen, az apróságoktól a nagy dolgokig.
Az őskövületes megjegyzésén aztán szintén egy jót mosolyogtam és ebben félig a hitetlenség, félig pedig a hála vegyült, ugyanis mint sokan mások, elég nagy elnyomásban tartom a Volemort-al kapcsolatos emlékeimet. Egyszerűen nem akartam emlékezni rá, főleg, hogy én mindkét alkalommal megéltem a háború borzalmait. Az elsőben anya testvérei haltak meg, a másodikban széttépték az arcomat, George elveszítette a fülét és Fred pedig az életével fizetett a hitéért.
-Hát pedig ne felejtsd el, hogy egy antik értékkel mászkálsz az utcán. –mutattam rá a csodálatos tényre, miszerint felbecsülhetetlen értéknek számítok. Végül pedig kis gondolkozás után beavattam abba, hogy egy magamfajta vén csont mivel szereti tölteni az idejét.
Elújságoltam neki, hogy többek között a Kviddics érdekel, a zene, illetve a zenélés, azon belül is az ének az, amiben igazán otthon vagyok. Persze tudok egy-két hangszeren is játszani, de sosem merültem el benne annyira. Aztán mivel szóba jött a zene, muszáj volt megosztanom vele, hogy elég régóta ismerem a Weird Sisters két tagját, méghozzá az énekes Myron-t és a főszólamot játszó gitárost, Kirley-t. De a hobbijaim közé tartozik a nyelvtanulás és az utazás. A nyelvekről pedig szinte azonnal beugrott Fleur és az, hogy vajon mi vár majd rám, ha hazamegyek ma este. Kíváncsi voltam, hogy vajon már lefeküdt-e, és ha nem, akkor milyen válogatott sértésekkel fogad, amiért ilyen sokáig elmaradtam, alkoholszagúan esek haza és még jól is éreztem magam.
A mélázásomból az térített magamhoz, hogy kijelentette, nem hinném el neki, hogy ugyanezeket kedveli, így ki kell találnia magának valami újat. A felsoroláson aztán egy jót derültem, majd ledobtam a csikket a földre, hogy eltiporhassam egy hanyag mozdulattal.
-Te nem vagy normális. –jelentettem ki még mindig vigyorogva, mikor azt ecsetelte, hogy ő nyugtatja le a mérges gombákat a Tiltott rengetegben. Viszont amikor ténylegesen elkezdte nekem azt magyarázni, amiket igazából szeret, legalább olyan értetlen és hitetlen fejet vágtam, mint ő az előbb. Ha eddig úgy gondoltam, hogy ez a csaj valami eszméletlenül érdekes és megnyerő, akkor ezek után már nem volt több ellenvetésem. Ugyanúgy érdekelte a Kviddics, mint engem, és lelkes szurkoló is volt, bár abban igaza volt, hogy a halk szó rá nem igazán illet. Ezek után megtudtam, hogy ő is tagja a kórusnak és tud gitáron játszani. Na meg persze kiderült, hogy Weird Sisters rajongó, és mint oly’ sok csaj az ő korában, a nagy álma, hogy az egyik IQ huszár bandatag elvegye feleségül.
-Igazad van, ezt tényleg nem hiszem el. Ilyen a világon nincs, hogy ennyire sok közös legyen két ismeretlenben. –küldtem felé egy díjnyertes mosolyt, majd a sejtelmes pillantására és a megjegyzésére a nyelvérzékemmel kapcsolatban még azt is elfelejtettem, hogy amúgy miért is indultunk el. Eve elég laza volt, kedves, megnyerő, na meg szókimondó, amit igazán értékeltem benne. Ráadásul elég szépen értett a kétértelmű, vagy éppen elég egyértelmű megjegyzések visszadobálásához, vagy ahhoz, hogy ő hozzon fel valami ilyesmit. És eddig sem voltak épp vállalhatóak a gondolataim vele kapcsolatban, de most ismét sikerült eszembe juttatnia, hogy a nyelvem tehetségét milyen módokon tudnám kamatoztatni rajta és vele.
-Azt hittem, a gyakorlati ismeretek híve vagy. –viszonoztam a sokat sejtető nézését, kihívóan vonva fel az egyik szemöldökömet, ahogy egyre közelebb értünk a falu határához.

Durva volt szembesülni vele, hogy ennyire sok közös vonásunk volt ezzel a csajjal, akivel ma találkoztam először és eddig a létezéséről sem tudtam. Ha az ember külföldön dolgozik, a családjával a tényleg nagyon fontos információkat osztják meg egymással, amiben sajnos az ilyen-olyan barátnők nem férnek bele. Persze Ron írt nekem Harry-ről és még Hermione-ról is, de az egészen más. Ők annyira összeragadtak, hogy az már zavarba ejtő volt, míg Ginny nem írt nekem külön Eve-ről. Viszont mindezek mellett csak még hihetetlenebbnek tűnt, hogy ilyen gyorsan megtaláltuk a közös hangot. És valahol mélyen féltem belegondolni, hogy a feleségemmel vajon mennyi közös pontot tudnék összeszedni. Fleur nem kifejezetten szereti a kviddicset, a seprűn repülést sem kedvelte, a zenei ízléséről nem sokat tudok, csak azt, hogy leszólta anyám zenéit a rádióban, és az utazási vágyáról sem tudok sokat. A nyelvtanulás pedig egy olyan dolog nála, hogy habár már pár éve segítettem neki, hogy rendesen megtanuljon angolul, az akcentusa csak nem akart változni, ami azért nem túl biztató jel.
-Ugyan már, ez egy jóféle nem vagy normális jelző volt. A nem megszokott jó dolog. És egyébként meg… te gondoltad volna, hogy ennyire sok minden közös pont? –pillantottam rá kérdőn, továbbra is mosolyogva. Túlságosan megnyerő volt már most.
Lassan aztán kezdtük elérni a határt, ahol a falu véget ért, pedig legszívesebben nem errefelé mentem volna vele. Azok után meg pláne nem, mikor közölte velem, hogy biztosan jó a nyelvérzékem. Egy rögtönzött bemutatót is szívesen tartottam volna neki, de igyekeztem inkább a körmeimet a tenyerembe mélyeszteni a zsebemben, hogy véletlenül se csináljak semmi hülyeséget. Elég kicsi volt az esélye, hogy újra lássuk egymást, de ezek ellenére sem akartam olyat tenni, ami visszaélésnek tűnhetett volna. Viszont azt muszáj volt megjegyeznem neki, hogy azt hittem, a gyakorlatban hisz, mire olyan szélesen vigyorgott, ami rám is átragadt.
Az okfejtése viszont megint felélesztette bennem a birtoklási vágyat az irányába, bármennyire is hülyeség volt, hiszen soha nem is volt, vagy lehetne az enyém, mégis egyszerűen… ahogy felsorolta azt a sok dolgot, amit elméletben tettünk meg a másikkal hangosan kimondva vagy csak gondolva, és amiben végig partner volt, nem tudtam nem ismét azzal a vágyakozással fürkészni őt, amivel egyszer már a kocsmában megtettem. Kitágult pupillákkal meredtem a sétáló sziluettre, amíg végül a kérdése ki nem zökkentett.
-A hátmasszázsomat se felejtsd el. –jegyeztem meg rekedten, majd amikor megállt, csak csendben fürkésztem az arcát és a száját, ahogy beszélt és az ajkaival megformálta a szavakat. Érdeklődve hallgattam, majd amikor kijelentette, hogy jól érezte magát velem, egy újabb mosoly kíséretében léptem hozzá még közelebb.
Egy ideig csak az ajkamat rágcsálva vizsgálgattam a szemeit, hogy aztán óvatosan a kezeimet az arca két oldalára helyezhessem, majd most vagy soha címszóval hajoltam közelebb hozzá, hogy megcsókolhassam. Puhatolózva kezdtem neki, a nyelvemmel finoman simítva végig az ajkait, arra várva, hogy bebocsátást engedjen neki és megkereshesse az övét. Igyekeztem visszafogni magam és nem átmenni valami rámenős és erőszakos csókba, így egy ideig még kiélveztem a helyzetet, és amennyiben nem lökött el magától, fájó szívvel, de én engedtem el őt.
-Ez az előleg. –küldtem felé egy mosolyt, a tekintetét fürkészve.
-Vigyázz magadra, postabagoly. –köszöntem el tőle végül, majd amint már elnyelte a távolodó alakját a feketeség, az egyik ház falának vetettem a hátamat, miközben igyekeztem rájönni, hogy mi a franc ütött belém. Ezzel a csókkal átléptem egy határt, amit sosem szabadott volna. Ráadásul egy roxfort-i diákkal, aki a húgom barátnője.
Egy sóhajt követően löktem el magamat a faltól, miközben a kabátomba rejtett maradék whiskey-t lehúztam, hogy aztán visszatérhessek az Odúba, ahol még nagyon sok dologról kellett számot adnom egy dühös nőnek…