Hard Times -Harry&Ginny

Miután beszéltem Eve-vel, és sikerült nagyjából elengednem annak a gondolatát, hogy ezek ketten mitől érezhették ennyire jól magukat a Három Seprűben, elindultam vissza a klubhelyiségünkbe, hogy megkereshessem Harry-t. Persze nem volt kérdés, hogy Eve jól ki fog jönni Bill-el, még ha ránézésre két külön világból jöttek is. Eve kislányos és kedves külseje a bátyám laza, rocker stílusa mellett elég furán nézhetett ki, de ők mégis remekül érezték magukat, ami valahol megnyugtató volt. Örültem, hogy nem érezték teljesen erőszaknak az egészet. Ráadásul így már csak Charlie lesz idegen Eve számára a szünetben.
Ahogy végigrohantam a rövid útszakaszon a portrélyukig, másra sem tudtam gondolni, csak arra, hogy legszívesebben ordítottam volna, mint egy kisgyerek. Nem tartom magam gyengének, sírósnak meg aztán pláne nem, de most úgy éreztem, szeretnék összezuhanni és lefeküdni, hogy szánalmasan összegömbölyödve hintázhassak az oldalamon, Harry társaságában. Amint beértem a klubhelyiségbe, a szememmel azonnal a nekem kellő embert kezdtem el keresni. Illett volna Ron-nal beszélnem előbb, de úgy éreztem, képtelen lennék rá, most. Nem akartam az értetlen visszakérdezéseire újra meg újra válaszolni. Most nem lett volna erőm neki azt magyarázni, hogy apát... hogy a mi apánkat azzal vádolják, hogy valóban bántott valakit, bizonyítékuk van rá. Baromság! Apa sosem ártana senkinek.
Egy pillanatra mindenki elhallgatott és a Neville, Dean, Ron, Seamus banda minden tagja rám szegezte a tekintetét, de én átlépkedve köztük indultam meg Harry felé, hogy megállapodhassak előtte.
-Beszélhetek veled? Kettesben. –döntöttem oldalra a fejemet, majd a kezemet nyújtottam neki, hogy felhúzhassam az ülő helyzetéből. Egy pillanatra találkozott a tekintetem a barátnőmével, de nem akartam vele sem beszélni. Még nem. Túl friss volt még minden és túlságosan új. Nem szerettem haragot tartani vele, de úgy éreztem, jogom van hozzá. Neki kellene bocsánatot kérnie tőlem.
-Jössz? –húztam magam után őt, egyenesen a lépcsőkhöz, amik a fiúk hálókörletébe vittek fel. Hozzánk nem jöhetett volna.
A huhogásokkal és idióta vigyorgásokkal igyekeztem nem törődni, csupán egy olyan kézjellel jutalmaztam, amiért anya és Percy egész biztosan nem, a családunk többi tagja viszont kifejezetten megdicsért volna.

Egyszerre éreztem jókedvet és mérhetetlen szomorúságot, dühöt és csalódottságot. Örültem annak, hogy Eve és Bill megtalálták a közös hangot, valamint annak is, hogy végre elhívtam hozzánk a szünetben. Szomorú voltam, amiért apa ügye cseppet sem javult és mert nem láthattam a bátyámat. A nyár óta nem láttam és habár rendszeresen írt, a levelei rövidek és tartalmatlanok voltak. Bíztam benne, hogy most majd tudunk normálisan is beszélni. Persze nem akartam emiatt Harry-t szapulni, mint kapitány, ilyen döntésekért is felelős többek között. Pontosan tudtam, hogy ő is inkább velünk jött volna. De a leginkább dühös és csalódott voltam, amiért apánkat egy cellába zárták, mert azt mutatták a vizsgálatok, hogy használták a pálcájával a gyilkos átkot. Még mindig nem tudtam elhinni…
Ahogy beléptem a klubhelyiségbe, a levegő megfagyott és mindenki engem bámult, mintha legalább meztelen lettem volna. Viszont ez most kicsit sem foglalkoztatott, ugyanis nekem csakis Harry-re volt szükségem. Lehet akármilyen, pasikat is megszégyenítő módon tökös egy csaj, ha a családjáról van szó, elgyengül. Mi pedig mindig is nagyon összetartóak voltunk. És Harry… nem csak a szerelmem és a társam volt, hanem egy nagyon jó barát is, egy fő bizalmas. Vele olyan dolgokat is megosztottam, amiket Eve-vel sem, mert úgy éreztem, nem merném másra bízni a titkot.
Örültem neki, hogy nem tiltakozott, és a lépcsőn haladva egy halvány, keserédes mosoly kúszott az arcomra, ahogy hallottam Ron kioktató és védelmező szavait, amiket a többieknek mormogott. Amennyire érzelmi analfabéta tudott lenni néha, legalább annyira tudott védelmezni és szeretni is. Hálás voltam neki, egyszer talán még meg is köszönöm majd, de egyelőre nem akartam ezzel törődni. Csak minél előbb le akartam dobni magam Harry ágyára, mert úgy éreztem, nem tartanak a lábaim, így akaratlanul is megszorítottam a kezét, ahogy az ujjait az enyémek közé fűzte.
Ledobtam magam az ágyára, hogy amint mellém telepedett, a fejemet a vállára hajthassam, a tőle távolabb eső kezemmel nyúlva át, hogy a combját simogathassam.
-Eve… ő… azt mondta, hogy Bill… -kezdtem bele a dologba bizonytalanul és éreztem, hogy égni kezdett a szemem a visszatartott könnyektől, így vettem néhány nagy levegőt, hogy folytatni tudjam.
-Apát bezárták, Harry! Te el tudod ezt hinni?! Bill szerint kimutatták, hogy… hogy használta az Avada Kedavra-t, legalábbis valaki használta a pálcáját. Arra hivatkozva, hogy ez már súlyosbító körülmény, bezárták őt… -végül elemeltem a fejemet a válláról, hogy az ölébe mászhassak, befészkelve magamat a karjai közé, mint egy óvodás kislány.
-Mi lesz most az apámmal? És mi lesz… anyával? Eve szerint Bill odaköltözött, de már a nyáron is fura volt. Ha mindent egymaga fog csinálni, abba bele fog rokkanni. Pedig Bill szerint anya… nagyon nincs jól. –ráztam meg a fejemet halkan szipogva, könnyes szemekkel nézve fel rá.

Nem vágytam semmi másra, csak arra, hogy Harry-vel kettesben lehessek, és ne kelljen azt játszanom, hogy erős vagyok. Most nagyon nem éreztem magam annak. És jó volt úgy ücsörögni vele az ágyán, hogy senki más nem volt még csak a közelünkben sem. Féltem, hogy mikor lesz még ennek az ügynek vége. Egyre kacifántosabbá vált, és már egyre jobban aggódtam anyáért és a bátyámért is.
Végül nagy nehezen kinyögtem neki, hogy arról van szó, hogy apát bezárták. Kimutatták nála a gyilkos átok használatát, így pedig nem akarták neki engedni, hogy otthon maradhasson. Ezek után aztán Bill beköltözött, Eve elmondása szerint pedig egyedül, hogy anyának segítsen. Szerettem volna felpofozni magam a jelenlegi gondolataimért, de talán most az egyszer hálás lettem volna Francicának, ha a drága férjével tart és a túlzó gondoskodásába vonja anyát. Szükség volt egy stabil felnőttre abban a házban, mert Bill nem volt annak nevezhető. A nyáron is furcsa volt és agresszív, meg ideges, ki tudja, ez hova fokozódott, mióta nem láttuk. És ha minden a nyakába szakad az irodai munkája mellett, biztosan belerokkan majd.
-A Minisztérium mindig is a képmutatás tárháza volt, akármit hirdessenek ők, vagy mondjon Hermione. Egyik Miniszter sem volt normális, mióta mi élünk és a varázsvilág részei vagyunk. Caramel egy gyökér volt, aki tagadott minden szörnyűséget, és téged is meg akart hurcolni azért, mert igazat mondtál. Scrimgeour pedig egy aljas kis szemétláda volt, akinek annyi volt az egyetlen haszna, hogy amikor meghalt, nem árulta el, hol vagy. Most meg itt ez a Grand Del Wil, aki azt hangoztatja, hogy mennyire békésen is kéne élnünk és nyitni a muglik felé. Csak kár, hogy közben így bánik azokkal, akiknek köszönhetően most a miniszteri székben pöffeszkedhet. Apát gyilkossággal vádolni olyan abszurd, mint azt állítani, hogy Hagrid ártatlan állatokat hozott nekünk órára. –ráztam meg a fejemet, dühösen fújva ki a levegőt.
-Apa nagyon erős, de szerintem ez elég nagy mellbevágás neki. Nem is azért, mert ő ne venné lazán, hanem anya miatt… és Bill miatt. Eve azt mondta nekem, hogy Bill egyes számban beszélt, szóval nem hiszem, hogy Francica is ment volna vele. Pedig most az egyszer talán még örültem is volna neki. Ha anya rosszul érzi magát és nem eszik, nem alszik, nem csinál körülbelül semmit, akkor… tényleg mindent a bátyámnak kell. A háztartás, a főzés, a bevásárlás és a kerti munkákat is. Akármennyire is hasonlít apára, ez mindenkinek sok lenne. Persze élt egyedül is még Fleur előtt, de már egy lakást bérelni, mint egy egész, bazi nagy házat rendben tartani. –majd talán megírom Charlie-nak, hogy aggódom Bill levelei miatt és írjon neki, hogy mi van vele, hátha vele jobban beszélne. Mindig is szoros volt közöttük a testvéri kapocs.
Igyekeztem minél jobban az ölelésébe fészkelni magam, és ahogy letörölte a könnyeimet, lehunytam a szememet, hogy összeszedhessem magamat, hogy aztán ismét a szemeit fürkészhessem.
-Szerintem még nagyon hosszú idő, mire ebből lesz valami. Ha egy cellában van, ott jobban tudják vallatni, meg ki tudja, mit csinálnak még vele. Persze lehetne az Azkaban-ban is, de akkor is… ez nagyon nem fair. –hajtottam le a fejemet, szomorúan kezdve el a hajam végét babrálni, mintha olyan nagyon izgalmas lenne.
-Bár elvileg az igazgatónő is mindent megtesz, hogy apát tisztázzák, szerintem úgysem ér semmit. Ez túlmutat a sulin és nem túl jó pont, hogy Coliander nem engedi be még a Minisztert sem. Nem hiszem, hogy túlságosan pozitív véleménnyel lennének egymásról. Szerinted… öhm… nekünk is be kell mennünk kihallgatásra? Elvégre… Ron meg én a gyerekei vagyunk, te egy kvázi volt Rend tag, ráadásul sokat voltál nálunk az Odúban. És mi lesz, ha olyanokat is behívnak, mint Malfoy apja?! -jelent meg előbb egy fintor, majd a teljes kétségbeesés az arcomon.

-Sajnálom, amit Hermione-nak mondtam, mert… valahol igaza van, de az én apám ügyében nem hozhat döntést helyettem, hogy hogyan kezeljem! Ha az ő szüleivel történne valami, akkor már rég egy sarokban sírna és ezt nem bántásnak szánom. –majd alkalomadtán bocsánatot kérek tőle, de egyelőre túl csalódott, szomorú és dühös voltam. Mindenre és mindenkire fújtam, az egyetlen ember, akit el bírtam viselni, Harry volt. Előtte nem voltak titkaim, nem kellett megjátszanom magam és nem úgy kezelt, mint egy gyereket. Mint anya. Bill legalább hozott infókat, még ha a levelei elég szűkszavúak is voltak mostanában.
-Nem, biztosan nem értett félre semmit. Megkérdeztem, hogy Bill egyedül költözött-e be és ő azt mondta, hogy végig egyes számban beszélt. Persze lehet, hogy ettől még ott van vele, csak… –ebből nekem az jött le, hogy azt a véla némbert otthon hagyta. Hogy önszántából, Fleur akaratából vagy azért, mert azt gondolták 1-2 nap lesz, nem tudtam volna megmondani, de most kivételesen örültem volna a túlzó gondoskodásnak és annak a segítségnek, amit egy nő nyújthat egy másiknak. Nem féltettem a bátyánkat, elég önálló volt, de egy egész házat összetartani még egy olyan nőnek is kihívás, mint anya. Az örökké úton lévő, laza és sokszor szétszórt tesónknak ez túl sok lenne.
-Igen, kételkedem. Minden értelemben. Sosem volt ilyen, most meg önmaga szöges ellentéte. Jóformán nem is ír nekem, agresszív, üvöltözött anyával, meg sem említette az imádott feleségét Eve-nek, jaaa! Akit mellesleg úgy leitatott egy fél üveg whiskey-vel, hogy abba se tudta hagyni a vigyorgást. Mindig laza volt, de ez már inkább felelőtlenség. -ráztam meg a fejemet, az ujjaimon számolva össze a bűneit. Nem tudok rajta kiigazodni.
-A Minisztériumnak kellett valaha normális ok arra, hogy bántsanak valakit? –és én akkor sem bíznék bennük, ha fenyegetnének, hogy ezt tegyem. Annyira abszurd és hülyeség az egész. Apa jó ember, nem bántana senkit, szinte soha még csak a hangját sem emelte fel velünk szemben. Imádtuk őt, ő pedig minket. A munkájának élt, a mugli kacatoknak a garázsban, amit Bill-el együtt szétszedhettek majd összerakhattak.
-Nem! Az a lényeg, hogy Coliander nem hallgat a Miniszterre sem, legalábbis olyan értelemben, hogy mondjuk, beengedné a suliba! És senkit nem érdekel már Caramel, attól, hogy a neve hangzatos, még egy kegyvesztett pojáca, akiről mindenki tudja, hogy egy utolsó kis szemét, szerintem erről mindenkinek ugyanaz a véleménye. A Malfoy név pedig már nem ér semmit, ha így lenne, akkor Draco Malfoy sem úgy járna-kelne, mint egy megvert kutya, hanem sokkal inkább úgy, mint valami királyfi, aki jó útra tért és most itt lehet. Ezek már nem számítanak. –ráztam meg a fejemet, kifejezve az ellenvéleményemet. Értettem Harry álláspontját, de a nevek már közel sem számítanak annyira, mint régen. Maximum a nő karakán és határozott személyében hihetünk.
-Ha Kingsley-t és Tonks-ot behívnák, akkor szerintem Lupin-t is. Ő is egy volt Rend tag, ráadásul ismeri is az érintetteket. De Lucius Malfoy… ha ő bármit is mondd apára, az nem hiszem, hogy az ártatlanságának védelmében lesz. Szóval tökéletes rá az ellenvélemény szó. –de nagyon reméltem, hogy őt nem fogják meghallgatni, pontosan arra hivatkozva, hogy ő úgy is csak besározná a dolgokat, mivel sosem voltak épp jóban.
-Ne haragudj, de engem nem érdekelnek Hermione szülei ebben a helyzetben. Tök jó, hogy visszakapta őket, de ez rajtunk nem segít. És pont azért, mert simán lehet, hogy ez is csak taktika, hogy megnyerje magának a Roxfort legígéretesebb diákját, aki a Minisztériumban akar majd dolgozni. –fújtam ki a levegőt gondterhelten.

Bill témáját nem akartam tovább ragozni, ahogy a politikai maszlagot sem. Mindkettőtől migrénes fejfájásom lett és nem igazán tett túl jót az amúgy is kusza gondolataimnak. A bátyám az utóbbi időben olyan volt, mint aki teljesen kifordult magából és habár értettem, hogy elvoltak Eve-vel, akkor is fura volt, hogy eddig iszogattak, és nem pedig sietett haza a véla feleségéhez. Valami nagyon furcsa volt nekem ebben az egészben és szerettem volna rájönni, hogy mi van vele. Teljesen megváltozott és mindenki aggódott miatta.
-Ezért imádlak ennyire. –nyomtam egy csókot a szájára, miután kimondta, hogy ő helyettem is hisz a csodákban. Most mindenféle biztatás és pozitív megerősítés jól jött, ugyanis azt sem tudtam, hol állt a fejem. Zsongott és fájt attól, amit Bill mondott Eve-nek. Egyszerűen képtelen voltam elhinni, hogy apát bezárták egy cellába. Persze lehetett volna az Azkaban lakója is, de ettől még a helyzet súlyos volt. Most már nem volt vele ott anya, vagy a legidősebb testvérem, hogy tartsák benne a lelket. Apa nagyon erős, de ez még őt is megtörheti, ha nem vigyáz. Anyáról nem is beszélve. Neki a család, a férje a mindene. Ő egy vérbeli háziasszony, de apa nélkül nagyon elveszett tud lenni és kizökken a megszokott kerékvágásból. Eve szerint pedig nagyon nincs jól.
-Nem azért mondtam, mert akkor majd adnak a szavára! Hanem hogy azért hallgatják ki, mert Rend tag volt. Remus ismeri apát, töltött nálunk napokat, ráadásul, mert ő is a szervezethez tartozott, mint a szüleink, még több közös pont van, ami miatt elő lehet rángatni. –kissé talán túlságosan is felcsattantam, de egyszerűen nem értettem, ezen mit nem lehetett érteni elsőre. Nem tartottam kiváltságnak ezt a titulust, én is tudtam, hogy mennyire nem volt szimpatikus a Minisztériumnak ez az egész, vajon miért féltettem apát?! A családunkból nem egy ember a Rend tagja volt, mindenféle dolgokban részt vettek, és az, hogy megmentették a sulit és jó néhány ember életét, mit sem számított már. Mindig is kis emberek leszünk a nagyok játékában.
-Ne haragudj, csak… nagyon… frusztráló az egész. –bújtam szorosan a karjaiba, az arcomat a nyakába temetve, így hallgatva azt, amit mondott. Óvatosan csókoltam bele a bőrébe, hogy aztán kifújhassam a bent rekedt levegőt.
-Köszönöm, tényleg. Jó, hogy itt vagy. Amikor Eve… másra sem vágytam, csak hogy beszélhessek veled. –húzódtam el tőle egy kissé, hogy a szemeibe nézhessek.
-Nagyon szeretlek, Harry Potter. –simítottam végig az arcán egy mosoly kíséretében.

A megjegyzésére, ami inkább tűnt témalezáró rám hagyásnak, csak bólogatni tudtam.
-Biztosan. Ettől félek én is. –nem lenne túl szerencsés, ha az ilyen Lucius Malfoy féle alakoknak kellene apáról véleményt formálni vallomás formájában. És azt sem tudtam elképzelni, hogy vajon Harry-t és Hermione-t kihallgatják-e vagy sem. Ők is nagyon közel álltak apához, mondhatni olyanok voltak, mintha a család tagjai lennének, de ettől még nem vérrokonok és így kérdéses volt a vallomástételre kötelezésük. Kár, hogy nem tudtam elmenni Bill-el találkozni, sok kérdésem lett volna hozzá, többek között ezek is. Na meg persze szívesen lecsesztem volna dolgok miatt, de valahogy most apa ügye fontosabb volt. És éppen ezért nem bírtam fékezni az indulataimat, így a bocsánatkérésemet összefűztem azzal, hogy szorosan hozzábújtam és belecsókoltam a nyakába.
-Persze, csak nem mindegy, hogy ki hogy reagál erre. Hermione majdnem elbőgte magát, amikor kiosztottam. Oké… Ron-t felhozni túlzás volt, de lényegében igazam volt. Teljesen más a helyzetünk és annyira könnyen fel tudott bosszantani. –Harry megérti, hogy milyen ez. Amikor apát megtámadta az a kígyó, akkor is teljesen kivetkőzött magából és nem akart senkivel sem beszélni, amíg fel nem világosítottam, hogy pont velem kellett volna kommunikálnia. Én pontosan fel tudom idézni, hogy milyen az, amikor valaki átveszi az irányítást a cselekedeteid felett. De pont a hevességünk miatt értettük meg egymást ennyire jól. Hiába Eve a legjobb barátnőm, Harry az egyetlen, akinek bármiről beszélhetek, mert nem ítélkezik, és teljes mértékben bízom benne.
Arra, hogy ő is nagyon szeret, egy mosollyal reagáltam, majd a felajánlására elgondolkozva pislogtam hol rá, hol magam elé. Ron nem egyszerű eset és valahogy nem lenne erőm ezt újra végigmondani. Így is szörnyen éreztem magam, amiért Eve-nek kellett postást játszania a történetben.
-Megtennéd nekem? Valahogy képtelen lennék a kérdéseit hallgatni, amikre úgy sem tudom a választ. –ráztam meg a fejemet egy sóhaj kíséretében.
-Bárcsak itt maradhatnék veled ma éjjel. –de ez nem kívánság műsor és valahogy nem örültem a tudatnak kifejezetten, hogy egy rakat idióta venne körül ebben a szobában, akik mással se lennének elfoglalva, mint azzal, hogy nem mentem le innen. Pletykásabbak, mint egy rakat öregasszony.

-Amíg apát nem mentik fel, Hermione közelébe sem akarok menni, mert ha előadja a racionalitását, még a végén le találom tépni a fejét és azt használni egy edzésen labda helyett. Nagyon szeretem őt, de néha átvehetne egy keveset Eve megértő és támogató stílusából. –jegyeztem meg egy sóhaj kíséretében. Tudom, hogy nem kellett volna a Ron-nal való kapcsolatuk zátonyra futását emlegetnem, de akkor és ott a személyeskedés egyáltalán nem tűnt fel. Bele se gondoltam, hogy ez mennyire fájó lehet mindkettejüknek. Majd ha egyszer úgy adódik, bocsánatot kérek tőle ezért is.
-Viszont tényleg idegesített, hogy felhozta Ron-t is, holott a nyáron nem úgy tűnt, mint aki közel akarja engedni magához. Foglalkozott volna a lelki világával akkor, mikor karnyújtásnyira volt, nem pedig akkor, amikor épp olyasmi volt a téma, amiről tudta, hogy úgy is felcseszem az agyamat rajta, nem én vagyok a szerzetes türelmű a testvéreim közül. A mi családunkban eddig Bill volt maga a béke szigete, de kezdem azt hinni, hogy Charlie sokszor „leszarom” hozzáállása átveszi a helyét. –és nálam is kezdte kiszorítani a legidősebb bátyánkat a népszerűségi listán. A levelei szűkszavúak voltak és most, hogy megüzente, amit akart, biztos megy vissza Francicához nyáladzani. Undorító.
Harry végül felajánlotta nekem, hogy elmondja helyettem Ron-nak, hogy mi van apával. Nem lett volna lelkierőm, végigzongorázni még egyszer ugyanezt, ráadásul én jelenleg csak bemosni tudtam volna a kérdéseiért cserébe, míg Harry viszont legalább nem.
-De még így is jobb, mintha én egy kérdése után betörném az orrát, nem? És most nincs se Tonks, se Luna a közelben, hogy eltört orrokat gyógyíthassanak. –ráztam meg a fejemet óvatosan, hogy aztán egy pillanatra behunyhassam a szemeimet.
-De nehéz lenne innen kilakoltatni ezt a pletykás bandát. –forgattam meg a szemeimet, majd a következő mondataira aztán végül csak a fejemet ráztam.
-Nem a te hibád, hiszen ez a dolgod. Értékeltem, hogy próbálkoztál, de nyilván vannak kötelezettségeim a suli felé is. Majd legközelebb összehozok vele egy találkozót, ha úgy kell elmennem érte és iderángatnom, akkor is. Bill mostanában keveset ír és hetente már csak egyszer, míg eddig körülbelül két naponta váltottunk baglyot. De egyébként… ideges voltam és bűntudatom volt, de a hangsúly a múlt időn van. Ha láttad volna Eve fejét… nem úgy nézett ki, mint akinek szörnyű élmény volt ez a találka. Vajon miről magyarázhattak ezek ketten, ilyen sokáig? Szerinted van rá esély, hogy…? –vonogattam a szemöldökömet az ajkamat rágcsálva. Persze a bátyám fülig szerelmes a francia hercegnőjébe, de szerintem, ha régebben találkoztak volna, előbb érdekelte volna az akkor 15 éves legjobb barátnőm, mint Fleur, a véla szépségű, nagyképű francia tyúk.
-Bill szerinted... említette Eve-nek Fleur-t? Régen másról se magyarázott, csak a buta tyúkról.

-Szerinted ezt valaha le lehet? Mindig elő fog kerülni, Harry. Ismered a bátyámat. Ő mindig féltékeny lesz Hermione pasijaira, aki pedig valamilyen szinten mindig adni fog a véleményére. Ez már csak ilyen. –akkor lenne ennek vége, ha soha többet nem látnák egymást. De lehet még akkor sem és mindig azt hallgatnánk a legfiatalabb bátyámtól, hogy Hermione így, Hermione úgy. Hogy jöhetett össze pont azzal?! Miért kellett neki ez az alak?! Pedig ő is felismerhetné, hogy Mione, habár nagyon szeretem, kicsit olyan a mi családunkhoz képest, mint Fleur. A családja viszonylagosan gazdag, sznobok, más értékrendet képvisel. Szereti a rendet és a harmóniát, imádja a könyveket, a tanulást és a csendet. Neki tényleg egy olyan srác kéne, mint az a görény Malfoy, bármennyire rossz is kimondani. Ő elég patyolat és eléggé kikupálták, hogy a puccos, minisztériumi rendezvényeken lehessen vele villogni. A mi családunk ezzel szemben egyszerű, hagyományos, szerény és hangos. Elég csak Charlie és Bill tradicionális asztal-csatáira gondolni. Azt mindig előadtak, ha összekerültek és a kertben kellett asztalt állítani.
-Neked nem kell tőlem félned, de ezt ne reklámozd senkinek, a végén még elvesztem a házisárkány titulusomat. –jelent meg egy ártatlan mosoly az ajkaim vonalán.
Értékeltem a bocsánatkérését, de semmi szükség nem volt rá. Tudtam, hogy ő sem volt túl boldog azért, hogy nem tudtam találkozni Bill-el, éppen ezért nem is szapultam miatta Harry-t. Tényleg sajnáltam, hogy Eve-nek kellett elmennie helyettem, de ha ő is látta volna azt a fejet, amit a legjobb barátnőm vágott, neki is gyanúsan vidám lett volna, és nem csak a whisky miatt. Tudom, hogy ott van Francica, de mi mindig is azon az állásponton voltunk az ikrekkel, hogy ha találkoztak volna, Bill rá se nézett volna a véla némberre soha, mert már rég kapcsolatban élt volna. Bár… az a nyálasképű lovag, aki lett belőle, előbb ugrana a tóba, mintsem másik nőre nézne.
-Ha Francicával foglalkoznia KELL, nem pedig akar, vagy szeretne, az már régen rossz. Nesze neked 1 év után házasodni. –forgattam meg a szemeimet. Persze Harry-nek igaza volt abban, hogy Bill-nek rengeteg dolga van, de ő kereste magának a legtöbbet.
-Igen, pont erre gondoltam. Sok bennük a közös, Eve ért a pasikhoz, Bill pedig még mindig nagyon megnyerő, Fleur hatásai ellenére is. –ráadásul se Eve, se Bill nem voltak bányarémek, közel sem. Régen örültem volna, most viszont…
-Igen, lehet. De biztos nem a többiekkel volt, mindenki korábban beért, mint ő, és amikor megkérdeztem, hol van, azt mondták, fogalmuk sincs, nem is látták. –így kizárásos alapon marad az „igyunk még egyet” bátyám.
-Ami azt illeti… nem. Mármint… azt említettem neki, hogy az egyik bátyám elvette Fleur-t, de azt hittem, hogy elmúlik majd, mint a himlő. Ráadásul olyan mérges voltam, hogy a számra se akartam venni Bill nevét, nem még ezt újságolni. –szóval ha valami történt volna, az az én hibám is?!

Ron és Hermione témája mindig felért egy migrénes fejfájással mindenkinek. Nagyon nem voltak egymáshoz valóak, sem személyiség, sem külsőségek terén. Mármint… imádom a bátyámat, még ha ezt neki sosem vallanám be, akkor is, és hozzá nem egy Mio-hoz hasonló törékeny csaj lenne való, hanem valaki, aki belevaló, vicces, laza, szeret enni, nem veszi túl komolyan az életet és érti a tréfát, de emellett úgy pöröl vele, mint anya. Hermione pedig ennek jóformán a szöges ellentéte volt.
-Akkor én is várni fogom. Persze ne értsd félre, te nagyon fogsz hiányozni nekem, de az, hogy a bátyám morgását kelljen hallgatnom, nagyon nem. Elég lesz majd szünetekben hallgatni tőle, ahogy mondja a magáét. –akkor is milyen bölcsnek hitte magát, amikor Bill hazahozta azt az istencsapása francia libát, hogy ő sem Tonks-ot választaná, ha ott lenne Fleur. Felszínes gyökér tud lenni, pedig ha az kellene neki, akinek ő is, boldogabb lehetne.
-Nagyon helyes. –nem hiába szokott Charlie bátyám is egy sárkányhoz hasonlítani néha. Amilyen gyönyörűek, legalább olyan veszélyesek is tudnak lenni és a haragjuk mindent elpusztít, ami az útjukba kerül. Én pedig pont ilyen tudtam lenni szerinte, ha valaki magára haragított. Végül is, annyira nem volt messze az igazságtól.
-Igen, tényleg az lenne. –és nem azért, mert Bill és Eve nem illenének össze, sőt. Mi eléggé szerettük hangoztatni, hogy ha Eve velünk jött volna negyedikes korában… de mivel nem így történt, sosem gondoltuk volna, hogy közelebb kerülhetnek egymáshoz, főleg, amióta bekerült a képbe az a véla fúria.
Harry tekintete aztán eléggé átment meglepődöttbe, amikor közöltem vele, hogy azt konkrétan nem mondtam neki, hogy ő vette el Francicát, mert akkor annyira dühös voltam rá, hogy nem akartam erről így beszélni még neki sem, de… talán kellett volna.
-Igen… igazad van. Bill nagyon odavan Francicáért, így gondolom akkor sem kezdene ki senkivel, ha az illető meztelenül várná az ágyában… -csak az a baj, hogy Eve akaratán kívül is elképesztően megnyerő és tényleg pont olyan, amilyen csaj szerintem a bátyámnak igazából kellett volna. És azt se felejtsük el, hogy Bill túltesz a zenész haverjain is külsőségekben, ráadásul vérfarkas támadás ide, vagy oda, attól még mindig jól néz ki. És a személyisége is elég király, amikor épp nem pulykafalatkákat nyammog a felesége villájáról.
A kérdésére aztán elgondolkozva húztam össze a szemöldökeimet, és még az orromat is felhúztam a nagy koncentrálásban. Nem igazán tudtam volna, hogy erre mi a jó válasz, hiszen elég sok befolyásoló tényező volt a történetben.
-Örültem volna… akkor. De most már elég nagyot csalódnék mindkettőjükben, ha lenne köztük valami. Eve nem az a típus, aki nős pasikkal kezdjen, szóval, ha mégis ez lenne, akkor azt kellene feltételeznem, hogy a bátyám nem szólt neki arról, hogy házas. És ez meg undorító és a lehető legnagyobb szemétség lenne a részéről. Inkább dühös, csalódott és értetlen lennék, mintsem boldog. Ráadásul apa ügye mellé nem kell még több bonyodalom. –ráztam meg a fejemet egy sóhaj kíséretében. Hiába Francica a felesége, akkor is házas és már másnak ígérte oda magát addig, amíg a halál el nem választja őket.
-De ez mindegy is, mert Bill nem ilyen. –vontam meg a vállamat egyszerűen, majd szorosan hozzábújtam, hogy a teste melege lehessen a menedékem.
-Hjaj… remélem Ron nem megy majd az agyadra, amikor elmondod neki, mi van apával. Tényleg... köszönöm. -nyomtam egy csókot az ajkaira, óvatosan simítva végig az arcán.

-Ha elmegy veled. Mármint… tudom, hogy most aurornak akarja magát hinni, de mindig is jobban vonzotta George és Fred boltja. Szerinted tényleg elmegy akadémiára? És ha igen… vajon azért, mert akarja, vagy, mert te is odamész? –sajnos benne volt a pakliban, hogy Ron azért megy majd akadémiára, amiért ide is visszajött. Mert együtt maradhat a barátaival. Hermione is akadémiára készül, épp csak másik szakot szeretne tanulni, így a specializációi más irányba viszik majd. Vajon mi lesz, ha ő már külön utakon fog járni, esetleg tényleg más társaságba kerül?! Vajon a barátságuk mindent túl fog élni, ami még jöhet?
-Bill-hez senki sem hasonlítható… jobban belegondolva. –és nem csak azért, mert ő volt A bátyám hosszú időn keresztül, hanem azért sem, mert elképesztően széles érzelmi és felfogásbeli változást volt képes produkálni. El sem tudtam képzelni, hogy mégis mi járhat igazából a fejében. Vajon ez a fura, kiakadós énje tudja tolerálni a nyávogó-hápogó francia hercegnőjét? És… vajon a véla tyúk tudja értelmezni a váratlan kitöréseit?! Lehet, hogy én a helyében félnék tőle. Bill eddig maga volt a nyugalom szigete, a megértés, a csendes konfliktuskezelés megtestesítője, aki bárkivel jól kijött, de amennyire megváltozott, ez ijesztő lehet. Biztos nem könnyű azt látni, hogy az, akit szerettél, ennyire más lett. És talán azt sem lesz egyszerű megemésztenie a legidősebb testvéremnek, hogy az imádott felesége valójában közel sem olyan tökéletes, mint rózsaszín szemüvegen át nézve.
Beavattam abba is, hogy régen tényleg örültem volna, ha Eve és Bill egymásra találnak valamiért, de ma már ez inkább bosszantana és csalódnék bennük, helyzettől függ, hogy kiben jobban.
-Harry… te se merted elmondani Ron-nak, hogy tetszem neked, nem? Pedig ő hozzám képest olyan, mint egy Holdborj, aki a kezedből eszik. Ha lenne valami köztük, Eve lehet, hogy nem merné elmondani. Viszont nem nézem ki belőle, hogy kikezdene vele. Akár tudja, hogy van neki Francica, akár nem, a bátyám. Ez ilyen… szent dolog. –általában. Én nem cserélném el a döntésünket semmire sem Harry-vel, de biztos megölném a bátyámat, ha kihasználná Eve-et, mert nem szólt róla, hogy asszony van a háznál. Gusztustalan.
Szorosan bújtam hozzá, hogy aztán megcsókolhassam és megköszönhessem neki, hogy beszél Ron-nal, hiszen nekem most tényleg nem ment volna. A szavai mosolyt csaltak az arcomra, majd halkan nevetnem is kellett azon, hogy Ron kevésbé idegesítő így, mint a lányok terén. Abban viszont egyet tudtam érteni vele, hogy ő is megtenné Harry-ért, hogy meghallgatja és támogatja.
-Igen, az biztos. Sok dolgot lehet felhozni ellene, de Ron nagyon lojális. Ezt nagyon szeretem benne. Csak el ne mondd neki… -küldtem felé egy fenyegető pillantást, majd hagytam neki, hogy megcsókoljon és eldöntsön az ágyon, magával együtt. Imádtam csak így feküdni vele, amikor csak ketten lehettünk. Nem voltam híve a nyilvános smárolásnak és egymás szájába mászásnak, nem véletlenül akartam elhányni magam Fleur és Bill láttán. De amikor csak így ketten voltunk… az maga volt a megváltás.
-Lassan el kellene szivárognom innen… mindjárt megtámad a sereged. –simítottam végig a mellkasán egy sóhaj kíséretében. Az ő hálótermük lakói olyanok voltak mindig, mint egy csorda és nem akartam én lenni az, akit agyontaposnak a nagy sietségben, hogy kiszedjék Harry-ből, mit romantikáztunk mi itt fent.